Viribus Unitis!

    Korábban megjelent ezen az oldalon néhány bejegyzés, melyekben az Új Idők hetilap néhány első világháborús számából idéztem. Érdemes röviden megemlékezni erről a folyóiratról, hiszen példányszáma és irodalmi jelentősége a korszakban kiemelkedő volt. Az évtizedes liberális hazugságoknak köszönhetően azonban e korszak irodalmi-kulturális életéről mégis hamis képet kaptunk. Ezért véleményem szerint elérkezett az ideje, hogy újraírjuk azokat a téves tanításokat, amelyek a Nyugat hatását és jelentőségét méltatják túlzóan.

    A XIX. század utolsó évtizedében rohamosan terjedő sajtónak köszönhetően alakultak meg Magyarországon a nagy kiadóvállalatok, melyek lapokat, folyóiratokat adtak közre, de emellett saját könyvesboltokat is működtettek. Az első tömegújságának tekinthető Kis Újság 1888-ban jelent meg. A Singer és Wolfner cég 1895-ben megbízta Herczeg Ferencet az Új Idők című hetilap szerkesztésével. Herczeg Ferenc a szerkesztői feladatkört egészen 1944-ig ellátta. Az Új Idők a legnagyobb számú szépirodalmi hetilappá nötte ki magát. Herczeg Ferenc elképzelése az volt, amit meg is valósított, hogy a lapban „a régi időkből örökölt tőké”-t, a „faji sajátságok“-at mutassa fel. Herczeg a lap „hitvallásáról“ a következőképpen írt Emlékezéseiben: „Az Új Idők kezdettől fogva óvakodott attól, hogy hasábjain tért engedjen annak a háborúnak, amely pártokra szakította a magyar irodalmat. Nekem erre vonatkozóan az a nézetem: mint erjesztő kovászra igenis szükség van arra az ősi ellentétre, amely a fiatalokat az öregek ellen sorakoztatja. A fiatalok az emberi haladást szolgálják, midőn eltakarítják az útból a magukat túlélt öregeket. Az eltakarításnak azonban csak egy célhoz vezető módja van: jobbat kell produkálni, a haladó kor szellemének inkább megfelelő dolgokat kell teremteni, mélyebben kell belemarkolni a lüktető életbe, mint tették a régiek.“ Ezt ő munkásságával, tárcáival, publicisztikájával erősíette meg.

    A több mint két évtizeddel az Új Idők első megjelenését követően kiadott Nyugat e filozófiával szemben viszont kizárólag olyan ideológiai, művészeti háttérrel rendelkező íróknak nyújtott megjelenési lehetőséget, akik dekadens magatartásukkal és destruktív tevékenységükkel a tradicionalitás és mindennemű hagyományok ellenségei voltak. Hiába él az a felfogás a köztudatban a folyamatos téves irodalomoktatásnak és a liberális médiának köszönhetően, hogy a Nyugat szerkesztésében az uralkodó elv a teljes művészi szabadság volt, be kell látni, hogy e folyóiratnál szinte teljes mértékben szabadelvű, háborúellenes (vagyis a kor felfogása szerint hazaáruló), és valójában a Kelet előretolt bástyájaként működő szellemi irányzatot követők jelenhettek csak meg.

    Ezzel ellentétben Herczeg lapjában minden író helyt kaphatott hovatartozástól, szemlélettől függetlenül, ugyanis a főszerkesztő számára a tehetség volt a fontos: „Mint szerkesztő sohasem törődtem avval, miféle „irány“ szolgálatában áll az író, az Új Idők munkatársától csak egyet kívántam meg, hogy tehetséges legyen.“ Ennek köszönhetően olvashatták a szerkesztő Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Bródy Sándor, a későbbiekben pedig már Csathó Kálmán, Szabó Lőrinc, Harsányi Zsolt, Zsigray Julianna, Fekete István, Benedek Marcell, Radnóti Miklós, Kassák Lajos vagy éppen Márai Sándor írásait. Kitűnő írógárda szolgálta tehát a lapot, de már a lap indulására felfigyelt az egész ország, mely Gárdonyinak a lapban folytatásokban megjelent regényeinek is köszönhető. Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regénye is itt jelent meg először. Jókai Mór két regényei is emelték kezdetben a hetilap nívóját.
    Az Új Idők, a vidéki értelmiségiek - tanítok, jegyzők, orvosok, papok - lapja, inkább népi-nemzeti, vagyis konzervatív beállítottságú volt. Bevételéből futotta egy huszonnégy kötetes lexikon kiadására, ajándékul előfizetőinek.
Mialatt az Új Idők az úri, hivatalnoki középréteg köreiben a legnépszerűbbek közé tartozó lap volt, több mint tízezres példányszámával, addig a Nyugat csupán néhány száz példányával az urbánus alsó-középrétegek lapjának számított. A nyugatban megjelent a XIX. század második felében bevándorolt galíciaiak utódainak szellemi öröksége: az idegenség érzését kiváltó zsidó folklór is.
    Az Új Idők az igényes olvasóközönséghez szólt, a Nyugat viszont mindenkihez: az elidegenedett nagyvárosi tömegekhez, az önmagát képviselni, de még igazgatni sem képes munkásosztály szociális forradalmat óhajtó tagjaihoz, a Monarchia belső ellenségeihez.
Herczeg lapja megjelenésének ötvenedik évfordulóján az Új Időket a szerkesztő a családi lap kategóriájába sorolta. Az újság oldalain igényes szépirodalmat, ismeretterjesztő és művészeti írásokat, publicisztikát, és természetesen a szerkesztői üzeneteit találhatták az olvasók.
    Az Új Idők szerkesztője az ország írófejedelmének tartott, jelentős politikai karrierrel büszkélkedő (évtizedeken át konzervatív kormánypárti országgyűlési képviselő, majd felsőházi tag) polgári életszemléletű Herczeg Ferenc (1863-1954) saját lapjában egyébként rendszeresen publikált: a magazinban ötven év alatt több mint kétszáz elbeszélése, huszonkilenc regénye és több száz publicisztikai írása jelent meg.
    Talán úgy jellemezhető legjobban a két lap közötti kvalitásbéli differencia, ha az Új Időket a régi korok hierarchikus rendjét tiszteletben tartó hagyományok folytatójaként, a Nyugatot pedig a jövő proletariátusának kezében érvényesülő hanyatlás jeleként értelmezzük.
    A monarchia szellemi erejét felidéző Új Idők végül 1949-ben szűnt meg. Hatása ma már csekély, hiszen kevesen ismerik, ugyanis a hathatós négy évtzedes kommunista majd az azt követő liberális propagandának köszönhetően az értéktelenebb lapokra tevődött hangsúlyeltolódás áldozatává vált.
    Sajnálatos tény, hogy a ma használatban lévő tankönyvek csupán a silány minőségű, kis példányszámú bomlasztó lapot idézik fel, ráadásul hamis jelzőkkel. A Nyugat ugyanis a közfelfogással ellentétben nem vált - nem válhatott - a kor irodalmára nagy hatással lévő lappá. Ezt megakadályozta példányszáma, és olvasóköre is. A későbbi tudatos hamisításoknak köszönhetően azonban mára szinte dogma lett a Nyugat "tanítása".
    Mindezen hazugságok ellenére azonban mégis hiszem, hogy hamarosan eljön egy tisztább kor, amikor igaz elismeréssel beszélhetünk majd a ma és a múlt elhallgatott írásairól...

Az Új Idők hetilap 1916. novemberi utolsó számában megjelent írás kiváló összefoglalás királyunk életéről és az Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázadáról. Idézet a cikkből: "A kiegyezés megtörtént és a nemzet Ferenc Jó­zsefet és hitvesét megkoronázta. És csakugyan, mintha e perctől fogva eloszlott volna az a balsors, amely Fe­renc József trónjára nehezedett, mert kis megszakítás­sal (Bosznia okkupációja) negyven esztendeig süt a béke szelíd napja országain. A kettős monarkia ereje, tekintélye és súlya megnövekedett és Ferenc József személye az európai közvélemény szemében tisztelt és népszerű. Szövetségét a leghatalmasabb fejedelmek keresik s a hármas szövetség megalkotásával szava, amely Kőniggréc után, a német szövetség fölbomlásá­val vesztett súlyából, ismét döntőn szólt bele Európa sorsába."

Ferenc József király

1830. augusztus 18. – 1916. november 21.

A legéberebb és leggondosabb emberi szem örökre lecsukódott.

A komoly és szelíd aggastyánfej, amelyet a születő és sírjukba szálló nemzetségek úgy megszoktak már, mint a holdat az éjben, immár pihenőre tért.

A tiszta bölcsesség, amely titokzatosan és megnyugtatóan világított, nagy magasságban gyermekkorunk játékai és férfikorunk harcai fölött, nincs többé.

„Európa első gavallérja” – így nevezte el Ferenc Józsefet a külföld – letette koronáját a mulandóság oltárán és elment oda, ahol a magyar királyok és római-német császárok hosszú, komor és hallgatag sorokban pihennek.

Mi mai magyarok már úgy tekintettünk fel hozzá, mint a világtörténelem egy nagyszerű, eleven monumentumára. Alakját mi nem tudjuk elfogulatlan szemmel megmérni. Annyit azonban tudunk, hogy nagy és kivételes jelenség volt minden idők fejedelmei között.

Ő volt az a király, aki erősebb volt a végzetnél és a halálnál is. a hős, aki le tudta győzni a balszerencsét. A sors rettenetes csapásokat mért reá, de sem megtörni, sem megalázni nem tudta és ő, a királyi hős, mint dicsőséges győző került ki ebből a párviadalból.

Tüzes és véres tengeren keresztül jutott fel ősei trónjára, tüzes és véres tengereken keresztül száll le ősei kriptájába. Ébredező nemzetek szenvedélyes erővel ostromolták egykor hatalmát. És akik ellene lázadoztak, azok lettek trónjának legerősebb oszlopai és akik ellene harcoltak, azok soraiból támadtak leghívebb szövetségesei. Soha még király nem aratott ennél fényesebb győzelmet a népek fölött.

Apai, hitvesi, rokoni szívét a görög sorstragédiák minden szörnyű fájdalma sújtotta. Ő törhetetlen bátorsággal, érintetlen méltósággal, fokozott kötelességtudással nézett az élet szemébe. Soha még férfi nem aratott ennél dicsőbb győzelmet önmaga fölött.

Életével a világtörténelem egy grandiózus fejezete ért véget. Az élete száz pilléren nyugvó óriási híd volt, mely a táblabírák országától a szociális evolúciók világába vezetett. Midőn először vonult ki hadserege élén, jatagános szerezsánok jártak a paripája mellett; midőn utoljára tartott szemlét a seregei fölött, hadi repülőgépek cikáztak a feje fölött. Szeme előtt ősi birodalmak roppantak össze, hatalmas dinasztiák törtek le, új nemzetek tömörültek és új nagyhatalmak támadtak fel. Az emberek, az események, a gondolatok szemkápráztatóan tarka népvándorlása vonult el előtte.

A föld nem egyszer megremegett lába alatt. Sőt aggkorában sorsdöntő hősévé kellett válnia a legnagyobb kataklizmának, amelyet a világ valaha látott. Ő azonban mindenkor, a világháború vészteljes forgatagában is félelem és kevélység nélkül állott magas őrhelyén, ahová a Gondviselés állította.

Bölcs tekintete elfordult a Tegnap fájdalmas emlékeitől, elsiklott a Ma viharai mellett és kutatva mélyedt a közelgő Jövőbe.

Isten, akiben oly forró áhítattal bízott, pihenőt engedett neki. Mi pedig ssírjába visszük a legkötelességtudóbb férfit, aki valaha királyi koronát viselt a fején.

Az Árpádok örökösét, Habsburg Rudolf, V. Károly, Mária Terézia unokáját fejedelmi gyászpompa kíséri kriptájába. De százezer fáklyánál fényesebben lobog a szeretet, a hála és a kegyelet, amelyet a magyar nemzet érez.

(Új Idők 1916. november 26. XXII. évfolyam, 49. szám)