„A demokrácia mindig és mindenütt a felbomlás és a rombolás princípiuma. Arra alkalmas, hogy az embereket elválassza egymástól, és a társadalmat felbomlassza.” (herceg Klemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg)
Hősök földjén
Pour Dieu... pour le Roi... et pour la Patrie...
A Vendée-i lázadás – vagy hivatalos minősítéssel – ellenforradalom szinte teljes mértékben elhallgatott eseménye az emberiség történelmének. Pedig a Vendée-ben lezajlott események mutatták meg a francia forradalom valódi természetét, a jakobinus vezetők igazi arcát és minden későbbi liberális forradalmár szellemiségét az egész világon.
A nyugat-franciaországi Vendée vidékének partjait az Atlanti-óceán hullámai simogatják. Lankás, szelíd tengerpartja már nem olyan sziklákkal tarkított, mint közvetlen északi szomszédjában, Bretagne-ban. A tenger mellett fenyőerdők húzódnak, beljebb pedig a lombhullató erdők között kis patakok futnak, termékeny mezők és menhirek tesznek tanúbizonyságot az emberi életközösség és a természet szoros kapcsolatáról. Az ég feltűnően tágasnak tűnik, ahogy ránehezedik a síkságra, a titkokkal teli földre. Itt minden erdei úton a múlt emlékei idéződnek fel. Az apró, egymáshoz közel eső falvak szürke templomainak színes ünnepi díszben pompázó belső falai a régi korok emlékeit és bűvöletét őrzik. A vendée-i hősök és a „huhogók” szelleme mindenütt jelen van, s vele együtt a terror, az áldozatok emléke, amely felidézi a halálba küldöttek végtelen sorát.
A Vendée-i lázadás története
Csak a legutóbbi időkben lehetett a közbeszéd tárgya Franciaországban az a horror, amit az első modern genocídiumként is emlegetnek történészek. Mi is történt valójában? Miért olyan nagy jelentőségűek ezek a több mint kétszáz éve lezajlott események?
Az ország nagy részében a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas hamis jelszavával végigsöprő forradalom kezdetben szinte mindenütt támogatókra talált. Így volt ez a forradalom idején kialakított kis nyugati megyében, Vendée-ban is. Az alkotmányos monarchia intézményét a lakosság többsége eleinte üdvözölte, vagy legalább is elfogadta – kezdetben. Azonban később a forradalmi rendszer balra tolódásával már egyre nagyobb számban jelentek meg a korábbi hatalmi formát kívánatosabbnak tartó és azt követelő csoportok. A történetírók néha csak Vendée és Bretagne királyhű lázadásait említik, mégis meg kell említeni, hogy nem csupán e két régióban érvényesült a royalizmus valamilyen intézményesült formában, hanem szerte az országban (ráadásként a külföldi uralkodók, a porosz és a Habsburg trón birtoklói is támogatták e mozgalmakat) fellángoltak a királyság visszatérésére irányuló lázadások.
Nem minden francia volt ugyanis a forradalom eszmeiségét elvakultan követő ateista lázadó, vagyis az olyanok közül való, mint akik a papságra támadtak és az ártatlanok legyilkolásának szörnyű körülményeit dicsőítették. A csöndes többséghez tartoztak az egyszerű és tiszta kemény munkával kenyerüket kereső királyhű, istenfélő emberek.
Vendée lakóinak többsége gazdálkodó földműves volt, olyanok, akikért a forradalom vezető személyei kiálltak – de csak elviekben. A gazdag erdőket és földeket ismerő helyiek a természetből éltek, szokásaik szorosan kötődtek is a természeti jelenségekhez. A forradalom első hónapjaiban, amikor annak hangos, hamis jelszavakkal telt zajai elérték e csendes vidéket az itt élők kíváncsisággal, s visszafogott türelemmel figyelték e magát mindenütt előtérbe állító kisebbség képviselőinek szónoklatát az új korszakról. Ám Vendée polgárai hamar megértették, mit jelentenek ezek az új eszmék: az erőszakot földjeiken, a megaláztatást hitükben, támadást a vidék kultúrája ellen és örök, fájdalmas sérelmeket lelkeikben. Nem álltak az események előtt tétlenül és tűrték egyszerűen a rájuk nehezedő csapást. A király, isten és hazájuk nevében fellázadtak az elnyomó zsarnoki diktatúra ellen. A betolakodók – a forradalom papi képviselői – a monarchistákat egyszerű, babonás parasztoknak bélyegezték, akik szerintük a „felvilágosodás” és „haladás” és a szabadelvű gondolatok ellenségei. A nem létező egyenlőség és a nyilvánvalóan csak kitalált szabadság és testvériség propagandájának jegyében kívánták e szerintük tudatlan vadembereket a „modern idők” kapuján átvezetni…
Vér és dicsőség
A francia emberek természet adta önvédelme nyilvánult meg akkor, amikor megkezdődött az ellenállás. Bár nem állt rendelkezésűkre ellenségeikével azonos új technológia és hasonló méretű hadsereg, mégis hitükkel és bátorságukkal tanúbizonyságát tették annak, hogy az ősi összetartó erő és a hagyományos közösségi szemlélet, amely őket jellemezte, gátat szabhat annak az életellenes emberietlen eszmének, ami egész Európát fenyegette, és napjainkra pedig már teljes mértékben uralkodóvá vált. Távol állt tőlük a harc vagy a háború, mint az egyes konfliktusokra adott megoldás, ezért is válhatott oly könnyedén a párizsi felbujtók kegyetlenségeinek áldozatává sok ezer ártatlan.
Vendée-ban a kényszersorozások és a növekvő elégedetlenség hatására a legvégsőkig feszült helyzetben kitört fegyveres ellenállást a hatalom véres bosszúval törte le. A térség parasztjai a felkelés élére olyan királyhű nemeseket kértek fel, mint Henri Comte de la Rochejaquelein, Francois Anthanase Charette de la Contrie, Jacques Cathelineau, vagy pedig Charles Merchoir-Arthus Bonchamps. A köztársaságpártiak legalább negyvenötezer harcoló katonát vezényeltek a környező településekre. A háború legborzalmasabb időszaka az 1793. márciusa és decembere közötti sorozatos leszámolások és rajtaütések idejére tehető. A Vendée-i ködben előrenyomuló rongyos parasztsereg minden tagja bátran állt ki a velük szembeszálló „kékek”, a köztársasági katonák ellen. A monarchisták meglepetésszerű támadásaikkal, a kitűnő vezetői képességekkel megáldott nemesek által jól megszervezett hadaikkal kezdetben komoly válaszcsapást jelentettek az öngyilkos eszmét fegyverrel hirdető republikánusokra. Bonchamps halálos ágyán utolsó szavai közt említette, hogy büszkén szolgálta Istent, Királyát és Hazáját.
Megtorlás
A lázadást követő vérbosszú a hadviselő Vendéeben (La Vendée Militaire) máig érezhető sebeket okozott a lelkekben. A „Katolikus Hadsereg”, amely mintegy háromszázezer katonát jelentett – odaveszett. A polgárháború decemberi lezárása után még egészen 1796.márciusáig tartott a megtorlás. A történészek százhúszezer és félmillió közé teszik az összes polgári áldozatok számát, egy olyan megyében, ahol körülbelül nyolcszázezren éltek akkor. A mai fogalmaink szerinti népirtás következményeit szemlélteti egy republikánus kiküldött beszámolója: „Ma jelenthetjük, hogy La Vendée nem létezik többé. Mély csend borul a lázadók földjére. Az ember hosszan járhat ezeken a területeken anélkül, hogy bárkivel is találkozna, vagy egy házikót is látna, mert nem maradt utánunk semmi, csak hamu és porladó holttestek.”
Nem maradt kegyelem. Minden vezetőt kivégeztek: egyszerűen lelőtték, lefejezték, vagy felakasztották őket. Az örök nyugalom sem adathatott meg sokuk számára. A royalisták egyik utolsó vezetőjének testét felvágták, a darabokat orvosokhoz küldték, fejét egy edényben tartósították, mindezt azzal magyarázva, hogy később a „lázadás magvát kutathassák a vadember agyában”.
Nantes-ban gyerekeket dobtak a guillotine alá és felibe harmadába vagdosták őket, mert túl kicsik voltak a tőke nyílásához. Egy alkalommal ötszáz gyereket kihajtottak a mezőre és lelövöldözték, bottal, karddal agyonverték őket, miközben azok sírva életükért könyörögtek.
Mindeközben egész Vendée-t módszeresen pusztították: 1794-ben a köztársaságpárti Turreau tábornok tizenkét „pokoli hadoszlopot” hozott létre, melyek végigjárták a megyét. Hat északról délre, hat pedig keletről nyugatra haladt. Felégették a házakat és a falvakat, és lemészároltak mindenkit, akivel csak találkoztak. Az osztagok egyik legszörnyűbb ilyen mészárlást a Le Petit Luc nevű kis falu mellett követték el. Azt beszélik, hogy az öreg falusi plébánosnak, aki eléjük ment, hogy kegyelmet kérjen híveinek, kitépték a nyelvét és szívét, lelőttek vagy leszúrtak ötszázhatvanhárom embert, köztük százhét hét év alatti gyermeket.
Még napjainkban is kerülnek elő emberi maradványok földmunkák során, vagy elhagyott kutak mélyéről…
Amikor már a guillotine-ok nem bizonyultak elég hatékonynak a több ezer fogoly kivégzésére, vagyis a tömeggyilkosságok véghezvitelére, Jean Baptiste Carrier új módszert vezetett be a féktelen gyilkolás sötét kezek által távolról irányított folyamatának fenntartására. Ez volt a noyades, avagy tömeges vízbefojtás. Az első kísérletet néhány tucat idős papon hajtották végre, akiket egy kisebb uszályra tereltek és a Loire folyó közepén elsüllyesztettek. A forradalmi terror egyik szellemi atyjának számító Robespierre helyeslésére Carrier felbuzdult és még nagyobb arányú öldöklésbe kezdett. Carrier bizottságának egyik tagja szerint, hatezer áldozatot pusztítottak el vízbefojtással. Egy másik bizottsági tag kilencezerre tette a vízbefojtottak számát, a forradalmat átélő Prudhomme harminckétezerre becsüli a vízbefojtás, agyonlövés, lefejezés és dögvész által megölt emberek számát. Carrier a noyades-t viccesen csak fürdőmulatságnak hívta. Köztársasági esküvőnek nevezte, amikor később férfiakat és nőket meztelenre vetkőztettek, majd páronként összekötöztek és a Loire-ba dobtak.
Vendée öröksége
Prudhomme egymillió fölé teszi a rémuralom alatt és a polgárháborúban elpusztult áldozatok számát. A Vendée-i mészárlások csak epizódjai voltak az egész országot megfélemlítő kegyetlenségsorozatnak. Azonban nem csupán itt és Bretagne-ban voltak felkelések: a nyolcvanhárom megyéből hatvanban volt lázadás. Az atlanti partoknál elterülő vidékek egészen Napóleon seregeinek kínkeserves győzelméig lángban égtek. A király szolgái hűségesen kitartottak.
Bár a royalisták esélye csekély volt a republikánusokkal szemben, mégis elveik, hitük és lojalitásuk az életüknél is kedvesebb volt számukra, s így katonai kiképzés vagy gyakorlat hiányában is bátran vállalták a harcot szervezetten Vendée parasztjai, a férfiak és nők, a nemesek, a köznép és a papság. Vezetőik a terror uralma ellen küzdöttek, a csőcselék pusztításának megfékezését remélve.
A példát mutató ellenforradalom oldalán harcolók leszármazottai ma is őrzik szívükben őseik emlékét. Sokan közülük úgy tartják, hogy a forradalomban született Francia Köztársaság eszméi hamisak és az új hatalom a káosz győzelme a rend felett. Nagy többségük még ma is elutasítja az általános választásokon való részvételt és a forradalom évfordulóinak megünneplését. Néhányan közülük a „huhogókról” feddhetetlen hősként emlékeznek, s számukra a „kékek”, a gonosz megtestesítői. De mégis jellemző rájuk, hogy nem keltenek gyűlöletet, csupán hagyományaikat ápolják és tovább tisztelik ősiek emlékét.
Vendée szelleme mindazonáltal nem csak a régióban, vagy Franciaországban él tovább, hiszen két évszázada a royalisták hősiessége bebizonyította, hogy a bátor szembeszállás a destruktív erőkkel szemben sohasem lehet hiábavaló.
