Talán még nem késő

"A cigányterrorizmust ki kell irtani"

A cigánybűnözéssel kapcsolatos tényeket Szaniszló Ferenc az Echo Tv Világ-panoráma című műsorában elhangzott észrevételein keresztül adta közre 2009. február 16-án. Az elhangzottak írásos formában való megjelenésének szükségszerűségét szem előtt tartva közlöm itt újra a műsor elején levetített néhány gondolatot. A cigánybűnözés ismert és ismeretlen áldozatainak emléke cselekvésre, írásra szólította az újságírót. Az általa felvázolt összefüggésekkel a blog írója részleteiben is egyetért, így az írás utánközlése a  szimpátia mellett az együttérzés kifejezése is. 

"Ha egy népet, társadalmi- és jogrendet, civilizációt a nemzet által egykor befogadott, letelepített és máig támogatott kisebbség, népcsoport elemei folyamatosan terrorizálnak, félelemben tartanak, bántalmaznak, kifosztanak, meglincselnek a gyermekei előtt, megerőszakolnak, leszúrnak - az bizony terrorizmus, amit ki kell irtani, gyökerestül. A magyar társadalom, civil társadalmunk, emberi és polgári jogaink veszélyben vannak, függetlenül pártállástól, oldaltól, világnézettől. A polgárt terrorizálják tömegesen, állandóan. A magántulajdont, a közvagyont fosztogatják tömegesen, állandóan.

De én a cigányterrorizmusért az ámokfutó liberalizmust is vádolom, ami végső soron a cigány nép egészének vesztét okozza majd, mert egészére visszaszáll a terrorizmus bűne, ahogyan a Közel-Keleten, Afganisztánban is látjuk. Ahogyan a Felvidékről kitelepített magyarokra is visszaszállt egyesek bűne és kollektíve üldözték el őket az egyébként máig érvényben tartott benesi dekrétum alapján. A romlott liberalizmus elhitette a cigányokkal, hogy büntethetetlenek, felsőbbrendűek, kivételezettek, bántatlanul terrorizálhatják a társadalmat, környezetüket, hogy megélhetés miatt bűnöznek, holott palotákat építettek és luxusautóval jártak segélyért az önkormányzatba. Ha kimentek Kanadába, ott mint szegény, üldözött cigányokat fogadták őket, amikor elkezdtek lopni, már azt írták ki a kanadaiak: magyarok, ne lopjatok! Ha védekeztek velük szemben a Moszkva téren, a liberálisok a támadó mellett tüntettek, ha késeltek, mint a Blaha Lujza téren, az elkövetőt szinte sajnálkozva gyermeknek, kisfiúnak nevezték. Bezzeg, sosem hallottam a liberálisok részéről nyilas kisfiúkat, náci gyermekeket emlegetni, sajnálni.

Nincs gusztusom az olyan liberalizmushoz, amely cigány, homoszexuális, zsidó honfitársaink másságát elismeri, de a magyarság másságát nem. Ha valaki más véleménnyel merészel lenni, gyűlöletbeszéddel vádolja, betiltja, feloszlatja. Hallott Önök közül bárki is liberális szájból olyan szavakat, mint nemzet, haza, magyarság? Aki védekezni merészelt a cigánybűnözők ellen, azt kikezdték, befeketítették. Ha a cigány lopott - azt liberális értelmezésben - nem cigányként tette, hanem magyar állampolgárként. De ha a magyar védelmezte magántulajdonát, biztonságát, akkor persze nem bűnözők, hanem szegény cigányok ellen lépett fel a liberális ámokfutó-nyelvezet szerint.

Már a rendőröket is megfélemlítették. Ha egy ujjal nyúlnak a bűnözőhöz, vagy a fajtáját emlegetik - rasszisták, e perverz liberalizmus szerint. Így aztán lehet békés, fegyvertelen családapát halálra rugdosni a gyermekei szeme láttára. lehet békés, fegyvertelen külföldi sportolókat leszúrni, és ha nincs az osztrák rendőrség meg a szerb apa fenyegetése - az elkövetők nyomát bottal üthetni, mint annyi más bűncselekmény elkövetőiét. Láttuk, a franciák hogyan léptek föl, amikor a liberális vezetésű Budapesten eltűnt egy francia diáklány. Ugyan micsoda fölhördülés lenne a világban, ha fordítva, mondjuk magyarok lincselnek meg gyermekei könyörgése ellenére egy cigány apát, vagy ha nálunk játszó izraeli sportolókat késelnek meg - magyarok. Micsoda rasszizmust, fajgyűlöletet vetnének a magyarság szemére.

Rettegve élünk, rettegve utazunk át e népcsoport lakta utcákon. A terrorizmusra nincs mentség, de a bűnre bátorításra, bűnpártolásra, a többségi nemzetnek egy kisebbség általi zsarolására sem. Már a híres baloldali író-politikus, Veres Péter is azt írta naplójában: "liberálisokból lesznek a fasiszták".

El kéne gondolkodni azon, vajon, ha egy népet, népcsoportot az egész világon utálnak, annak az egész világ az oka? A cigányterrorizmust ki kell irtani - gyökerestül, amíg nem késő. Ez a cigányság bűnöktől még nem fertőzött részének is elemi érdeke. Nincs kiváltságos kisebbség, népcsoport és a pozitív diszkrimináció nem fajulhat a többség diszkriminálásává, terrorizmussá. Talán még nem késő..."

A Habsburgok

"A Habsburgokról szóló szakmunkák száma nem csekély, a külföldi könyvpiacok állandó kínálatához tartoznak. Jó ideje szerte Európában foglalkoztatja a tudósokat, milyen szerepet játszott évszázadokon keresztül a császári dinasztia kontinensünk történetében. Magyarország sajátos helyzete, históriája új és egyedi szempontokat is kínál ehhez a vizsgálódáshoz, és a két kiváló történész, Gonda Imre és Niederhauser Emil immár klasszikusan élt ezzel a lehetőséggel. Húsz év után könyvüknek ma külön izgalma, milyen volt az az Európa, amelyhez a Habsburgok révén hazánk is évszázadok óta kapcsolódott. A kitűnő monográfia újrakiadásával minden bizonnyal folytatódik a mű eddigi sikersorozata."

366 oldal

Kiadja a Pannonica Kiadó
Megjelent 2002-ben

Február első napjától a blog tartalma a Miner.hu oldal történelmi mellékletében is szerepel, listázott blogként. Minden frissen megjelenő írás egy rövid ismertetővel szerepel ezen a honlapon a jövőben.

Minden eddigi és leendő látogatónak, érdeklődőnek tanulságos olvasást és hasznos böngészést kívánok a továbbiakban is!

http://tortenelem.miner.hu

Az alábbiakban egy kevésbé ismert államformáról, a választói monarchiáról esik szó. Az írás e ritka intézmény térbeli és időbeli fajtáit, típusait mutatja be részletesen a fogalmi meghatározásokkal együtt.

Választói monarchiák

térben és időben

Az uralkodók trónra kerülésének egyik speciális esete, a választói monarchia intézménye. A monarchia államfője – ha nem a megszokott örökösödés során nyeri el hatalmát – általában választás útján kerülhet még hatalomra. Az ilyen típusú államformával működő országokban legtöbb esetben egy meghatározott csoport felel az uralkodócsaládból történő kiválasztásért.

 

A fent említett példák a konkrét történelmi eseményeken keresztül részletesebb ismereteket nyújtanak a választói monarchia intézményéről. E példák közül időrendi elsőséget élvez az európai állam-, jog- és kultúrtörténelemben meghatározó jelentőségű Római Királyság, ahol a királyt a Közgyűlés választotta meg. A király hatalmát az isteneknek köszönhette, s ő volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró egyben. Két tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből álló öregek tanácsa, a Senatus, illetve a papság voltak. Mivel a királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig a senatus tagjai, mint interrexek gyakorolták a hatalmat. Az új király kijelölésében pedig a papságnak volt fontos szerepe. A későbbi korokban (a köztársaság és a császárság idején) ugyan megtiltották a királyi cím használatát, mégis a Római Birodalom és a Bizánci Császárság valójában abszolút monarchiák voltak. Ekképpen a római és bizánci császárság inkább volt választói (bár a választási eljárás meghatározására sosem került sor, mégis az általában a Szenátus egyetértésével történt) mintsem örökös, hiszen ezt a római törvények tiltották. E tilalom megkerülése érdekében a dinasztikus kontinuitás megtartására a bizánci császárok örököseiket társcsászárokká koronázták, így az uralkodó halála után már nem kellett a betöltetlen trón miatt új császárt választani.

 

A történelmi példák sorában talán a Német-római Birodalom a legismertebb választói monarchia. Ezen állam esetében az uralkodót, vagyis a császárt egy kis létszámú, nemesekből (választófejedelmekből) álló tanács választotta. A XV. századtól azonban már inkább öröklődő utódlás lépett érvénybe és a választói címek (elektori pozíciók) is örökölhetőek voltak (néhány felett pedig az egyház rendelkezett).

Írországban, a kelták idején a királyt (Rí) a klán által lakott területen való uralkodásra választották. Ezek valójában inkább törzsfők voltak. A főuralkodót pedig (Ard Rí na hÉireann) a helyi királyok választották meg.

Később választói királyság létezett még az angolszász Angliában, továbbá a Hawaii Királyság, a vizigót Spanyolország a középkori Skandinávia és az Erdélyi Fejedelemség is választói monarchia voltak. A középkori Franciaországban is hasonlóan, választás útján nyerték el az első Capet királyok trónjukat. Ők később saját fiaikat választatták meg trónörökösként. Idővel pedig a választás már csupán formalitás maradt, mígnem II. Fülöp uralkodása idején teljesen eltörölték.

 

Mindeközben Afrikában a Mali Birodalom alkotmányos és választási alapokon épült fel. A Nagytanács (Gbara) hozzájárulása volt ugyanis szükséges a kijelölt örökös, vagyis az új császár (mansa) megkoronázásához. A Kongói Királyság már a választói monarchia tisztább változatát jelentette, hiszen itt a vérszerinti leszármazás még kevésbé volt meghatározó tényező. A nemesek választották ki a király utódját, azonban megszokott volt, hogy különböző családból került ki az új uralkodó. A monarchia ezen fajtája létezett Kongóban, annak 1400 körüli megalapításától egészen a XX. század elején bekövetkezett összeomlásáig.

Ázsiában, a Mongol Birodalomban a nagykánt a kurultáj, vagyis a kánok és hadvezérek tanácsa választotta ki.

 

Lengyelországban a Piast-ház 1370-ben kihalt, s ezt követően a királyokat egy tanács választotta ki. Később a választójogot fokozatosan kiterjesztették az egész lengyel nemességre (szlachta). A Lengyel-Litván Unió idején (1569-1795 között) a Varsó melletti Wola mezején összegyűlt nemesek választották meg a királyt. Mivel Lengyelországban akkor a nemesek minden fia is egyben nemesnek számított (vagyis nem csak a legidősebb), így a körülbelül félmilliós nemesség egésze jogosult volt a királyválasztáson való részvételre, s ez a szám a választójogot illetően Európában a korban messze a legmagasabb volt. A lengyelországi választás idején egy interrex, ideiglenes uralkodó gyakorolta a királyi jogkört. Ezt az egyedülálló királyválasztást szabad választásnak (wolna elekcja) hívták.

 

Az iszlám területeken a kalifákat – Mohamed utódait – is eredetileg a közösség választotta meg. Az első négy kalifa, az „helyesen vezetettek” hatalma elvileg minden igazhitű, de gyakorlatilag a legbefolyásosabbak közmegegyezésén alapult. A negyedik kalifa, Ali volt Mohamed legközelebbi rokona: unokatestvére, veje és unokáinak apja. Korán kialakult az a nézet, hogy Mohamed (és Ali) leszármazottainak kell örökölniük a „helyettesi” rangot, mivel az isteni kiválasztottság öröklődik. Ennek a nézetnek a támogatói lettek a később kezdődő polgárháborúban „Ali pártja” (síat Alí), azaz a síiták.

 

A XX. század elején létrejött új független országok némelyikében az első uralkodókat az országgyűlések választották meg, s ennek legismertebb példája Norvégia. Ezt megelőzően, az újonnan önállóvá váló Görögország esetét figyelembe véve a többi új állam üres trónjára inkább jó nevű, ismert uralkodóházak tagjait hívtak meg, annak reményében, hogy a helyi származású uralkodó helyett meghívott nagy múltú uralkodóház tagja származásának köszönhetően stabil kormányzatot, és kiszámítható politikát fog gyakorolni. Görögország, Bulgária, Albánia (sikertelenül) és Románia választott e módon uralkodót a XIX. század végén.

Az említett térségben a rövidéletű Pindusz és Macedón Vajdaság is választott monarchia volt. Ez a független állam a II. világháború idején működött.

A választási eljárást illetően az említett módszertől eltérően más uralkodókat, mint például az iráni sah kinevezését az országgyűlési képviselők egy választás során erősítik meg trónra kerülése előtt.

 

Az már említett földrészeken kívül Amerikában, közelebbről pedig az Amerikai Egyesült Államokban is történt kísérlet korábban egy választói monarchia létrehozására. Az 1787-es alkotmányozó konvenciót megelőzően Alexander Hamilton egy hosszú beszédében vázolta, hogy a leendő elnök inkább választott monarcha legyen, élethossziglan történő hatalomgyakorlással, azonban ezt a tervezetét az elnök négyéves ciklusra és egy esetleges újraválasztásra kinevezését támogatók leszavazták. Elképzelésének védelmében később a Föderalistában megjelent írásaiban továbbra is fenntartotta, hogy a végrehajtói hivatalt élethossziglan gyakorló személy alkalmasabb e pozíció betöltésére.

A gyakorlatban azonban a kontinensen egyetlen államban, az 1804-ben, felszabadított rabszolgák által alapított Haiti Császárságban létezett rövid ideig választói monarchia.

 

A történelem folyamán néhány alkalommal előfordult királyválasztás örökös monarchiákban is. Ennek általában trónüresedéskor, örökös hiányában lehet szerepe. Olyan is előfordulhatott, hogy egyszerre több trónigénylő lépett fel, közel azonos jogosultságokkal, s ilyenkor közülük kellett kiválasztani az egyetlen személyt az uralkodói jogkörök gyakorlására. Ez abban különbözik a valódi választói monarchia gyakorlatától, hogy itt csupán kivételes alkalmakkor folytatnak le választást, s az új uralkodó trónutódlása aztán újra örökös formában történik.

 

Más esetben az uralkodót forradalom során fosztották meg trónjától. Sokszor csak arra kötelezték, hogy valamelyik trónörökös számára mondjon le, máskor pedig az egész uralkodócsaládot eltávolították a hatalomból és a trón egy megválasztott jelölté lett. Erre volt példa Angliában IV. Henrik személyében, akit a parlament választott ki II. Richárd ellenében. Mivel Richárdnak nem volt gyermeke és a trónörökös March grófja pedig akkor még gyermek volt, így a parlament kénytelen volt helyette Henriket meghívni a trónra, aki fegyveres felkelést szervezett Richárd ellen. Háromszáz évvel később III. Vilmost és II Máriát is a parlament választotta ki II. Jakab helyére, azonban a későbbi uralkodók ezen ág megszakadása folytán ugyancsak II. Jakab leszármazottai közül kerültek ki a XVII. és XVIII. század folyamán. Forradalom pedig Franciaországban hozott választott királyt az 1830 júliusi forradalmat követően, amikor is Lajos Fülöp került unokatestvére, X. Károly trónjára.

 

Manapság pedig csupán néhány ország maradt, ahol az államfő kiválasztásának az említett módját alkalmazzák. Ide tartozik a Szentszék (Vatikánváros), ahol a Bíborosi Testület által megválasztott pápa élete végéig uralkodik. Továbbá Malajziában föderatív választói monarchia működik. Az államfő a kilenc örökletes szultanátus szultánjaiból álló konferencia által öt évre választott király, aki a parlament és a kormány tanácsaival összhangban uralkodik. A titkos kiválasztásban rotációs rendszert alkalmaznak, amely általában a szeniorátus elvén alapul. A közeli Kambodzsai Királyságban a Kormányzótanács választja ki az élethosszig uralkodó királyt megfelelő származású jelöltek közül. Kuvaitban pedig az emír trónra kerülését megelőzi egy parlamenti hozzájárulás. A Kuvaittól nem messze fekvő Egyesült Arab Emirátusokban pedig az emírek választják az uralkodót, általában az abu dhabi Al Nahjan és a dubai Al Maktúm családok tagjai közül.

 

Valamelyest választói monarchiának tekinthetjük általában még Andorrát is. A nagyhercegség két államfővel rendelkezik. 1589 óta a spanyol urgell-i püspök és a francia király a két társuralkodó. Manapság – mivel Franciaország köztársaság – a nép által választott francia elnök az egyik társherceg, s mivel Andorrának nincs beleszólása a francia belügyekbe, így elmondható, hogy ez az egyetlen olyan állam, ahol az uralkodót demokratikusan választják – egy másik országban.

 

Az afrikai Szváziföld is gyakorlatilag választói monarchia. Ebben az államban a király nem jelölhet ki utódot. Helyette a királyi család dönti el, hogy az uralkodó feleségei közül ki lesz a Nagy Feleség (Indovukazi). A legidősebb fiút soha nem jelölhetik ki, neki ugyanis más ceremoniális szerepe van.

Szaúd-Arábia esetében a trónutódlás örökös, ugyanakkor a trónörökös kiválasztását mégsem egy törvény, hanem az uralkodó Szaúd-ház tagjai között meglévő konszenzus garantálja. Ez a konszenzus azonban változhat a trónörökös teljesítménye és elért eredményei függvényében. A gyakorlatban pedig ez a módszer teszi az országot a Szaúd-dinasztia választói monarchiájává. A király legidősebb fiára Andul Aziz Ibn Szaúd 1953-ban bekövetkezett halála óta nem esett még a család választása.

 

Másutt, mint például a nigériai hagyományos uralkodók, a királyok (adebonojo, eze) a királyválasztók tanácsa döntése alapján kerülnek trónra. Új-Zélandon a Maori Király Mozgalmát vezető maori uralkodót a törzsek idősebb tagjaiból álló gyűlés (kaumatua) választja meg. Mindezidáig e gyűlés minden alkalommal az uralkodó gyermekét választotta uralkodónak. A csendes-óceáni térségben még Wallis és Futuna három régiójában is királyt választanak. Végül a szintén a térségben elhelyezkedő Szamoa is azt itt említett államformával rendelkezik. 1962-ben történt függetlenedése első napja óta és II. Malietoa Tanumafili királlyá (O le Ao o le Malo) választása óta egészen 2007-ben bekövetkezett halálig választói monarchia volt. 2007 óta az országgyűlés öt évre választja az államfőt, így az ország ma gyakorlatilag köztársaság.

 

Mindezekből a történelmi és kortárs példákból úgy tűnik tehát, hogy a választói monarchia inkább ideiglenes képződmény, s nem alkalmas hosszútávon egy állam stabil irányítására a jóléti feltételek megtartása mellett. Az államforma e módjában demokratikus elemek (választás) és abszolút elemek (élethosszig uralkodás) keverednek, s bármilyen biztosítékot is alkalmaznak, mégis úgy tűnik, hogy e két elv egymással vegyítve mindkettőnek a hiányosságait hozza felszínre, ezúttal pedig a rendszer fennmaradását veszélyezteti.

Forrás: http://www.spiritus-temporis.com/elective-monarchy/

A német és az egyetemes konzervativizmus egyik legjelentősebb alakja Justus Möser. Neve elhallgatásának köszönhetően azonban idehaza jórészt csak a konzervatív  eszmetörténet iránt érdeklődők előtt ismert. Pedig filozófiája és államfelfogása a klasszikus német konzervítivizmus előfutárává teszi őt.

Justus Möser konzervativizmusa

Justus Möser (1720-1794) gondolkodását korának nagy történelmi eseményei alakították. Ebben az időszakban hazája, a mai Németország még nem egységes, csupán egy fiktív entitást jelentett akkoriban, hiszen hiányzott az az államkeret, amely az egységesedést megadta volna. Az Európa közepén elterülő kisebb fejedelemségek és hercegségek esetében az angol és a francia államnemzeti fejlődéstől eltérően inkább a kultúrnemzet koncepciója érvényesült. A sokféle kisállamban ugyanakkor hiányzott a képviselet, s ehelyett a rendek és az uralkodó szerepeltek a hatalom legfőbb intézményeiben, politizálásukban jórészt a vetélkedés logikáját követve. A politikai szabadság pedig ekkoriban kimerült a rendi szabadságjogok abszolútista uralommal szembeni érvényesítésében.
Möser, ugyanúgy, mint a korszak más jeles konzervatív gondolkodói - mint például August Ludwig Schlözer vagy August Wilhelm Rehberg - a francia forradalom kritikusa. volt A destruktív eszmei gyökerű francia forradalom a polgári átalakulást hozta, a modernizáció kétes jelszavával pedig a nemzeti egyesítés gondolatát helyezte a köztudatba. (Innen datálható a valódi német liberális és konzervatív politikai gondolkodás kialakulása is.) A szellemi hanyatlást okozó forradalmat követően a német liberalizmus alárendelte a szabadságot a nemzeti egységet biztosító államnak, ugyanakkor pedig negatívan viszonyult a jogászi szemléletmódot felhasználva a politikai egyenlősítéshez és a demokráciához is. A német konzervativizmus pedig valójában a reformkonzervativizmus jelzővel illethető legjobban. Képviselői szerint Franciaországban nem forradalomra, hanem inkább reformra lett volna szükség. Mindkét említett irányzat közös vonása, hogy a reformokat felülről, vagyis az uralkodó, az állam felől várta, s elutasította a polgári forradalom lehetőségét, azaz a francia mintát. (Az alkotmányos monarchia államformája a liberálisoknál a jogállam fogalmában jelent meg.) A német reformkonzervativizmus mindezek alapján két szóval jellemezhető: rend és haladás.

Justus Möser konzervativizmusa is ezen értékek és politikai realitások tükrében nyert értelmet Osnabrück államban végzett ügyészi és a Friedrich August hercegnél végzett jogtanácsosi tevékenysége folytán. A Möserről szóló életrajzok alapján úgy tűnik, hogy a miniállam aktív államférfijának számított. Nem csak jogi. államelméleti munkák fűződnek nevéhez, hanem történeti, publicisztikai és társadalomfilozófiai műveiről is ismert. Politikai elképzeléseiből kiderül, hogy az általa képviselt status quo konzervativizmus tulajdonképpen azt a számára idilli feudális világnak a békéjét védi, amelyet szerinte Osnabrück politikai berendezkedése őrzött meg. Ebből kiindulva Möser elméletét a földtulajdon és a rendi szabadság eszményeire alapozta.

Részben a szerződéselmélet képviselőit követve a földtulajdonosok közötti szerződést tekinti az állam alapjának. Elképzelése szerint az állam egy olyan részvénytársaság, amelyhez egyesek a föld, míg mások pedig pénzrészvényekkel járulnak hozzá. ("A parasztgazdaság mint részvény") Ezért a politikai jogokat és kötelességeket véleménye szerint a tulajdon mértékéhez kell kötni. Ebből kiindulva a vallás például nem tesz önmagában még senkit a társadalom tagjává, hanem az, hogy tőkéjével (vagyis részvényével) hozzájárul ahhoz. Ennek értelmében a részvény nélküli ember szolga, s ebből eredően a részvénnyel nem rendelkező egyénnek egyben kevesebb joga is van. A francia forradalom szellemi hozadékát kritizálva Möser kifejtette: azáltal, hogy minden ember egyenlő jogokat kap az állami részvénytársaságban, az emberi és polgári jogok összekeverednek, s a "filozófikus törvényhozásunk kormány és evező nélkül eltűnik". Möser a természetes rend keretei között kialakult szolgaságot Robinson példáján keresztül természetszerűnek ismerteti. Ugyanakkor felhívta a figyelmet is ennek a természetes rendnek bizonyos elvont elvek alapjén történő megbontásának veszélyességére.

A "modernizáció" kapcsán úgy vélte, hogy az a partikuláris normák felszámolását tűzte ki célul, melynek eredményeképpen azokat általános, közös szabály alá rendelnék egy modern bürokratikus államban. Előre látta tehát azokat az egységesítési tendenciákat, amelyek elsősorban halálát követően a XIX. századi nemzetállamokban, majd pedig a XX. századi uniformizáló szupranacionális törekvésekben érvényesülnek. Möser ezt úgy foglalta össze, hogy "A mostani hajlam az általános törvényekre és rendelkezésekre veszélyezteti a szabadságot". A liberalizmus kritizálva, ugyanakkor a pluralizmus elvét védve Möser úgy vélte, hogy az államot nem lehet elvont, általános törvények alapján kormányozni, mert ezzel csak eltérnénk a természetestől, vagyis a sokféleség gazdagságától, illetve könnyen létrejöhet despotizmus.
Ezzel párhuzamosan írásaiban mindvégig a történeti konkrétság és a sokféleség szerepét hangsúlyozza, elutasítva az általános elvek alapján történő modern jogi kodifikációt és bürokráciát.

A szabadság és a rend biztosítéka Möser számára a rendi állam hierachiája volt. Ezzel kapcsolatban pedig Voltaire-re hivatkozott. (Voltaire ugyanis nevetségesnek találta azt, hogy valaki pert vesztett az egyik faluban, egy másik falu törvényei szerint pedig nyert volna.) Voltaire tévedését azonban abban látta, hogy nem ismerte fel két közösség (legyen az család vagy falu) normái közötti különbségek természetességét. Emellett Möser úgy vélte, hogy túl sok általános szabályt alkotunk, ugyanakkor túl keveset tartunk is be. Összefoglalva: Möser a sajátszerűhöz, a természeteshez és történetihez kötődő patriotizmust (nem pedig a nemzetállamiságot) állította szembe a kozmopolitizmussal.

A patriotizmus szerepének kiemelkedő jellegét mutatja, hogy összegyűjtött írásait Patrióta Fantáziák címmel adták ki 1774-ben. E múben főként arról esik szó, hogy "Mikor és hogyan változtathatja meg alkotmányát egy nemzet". Korának  azzal a bevett és elfogadott elvével szállt szembe Möser, miszerint minden nemzet újraformálhatja jogviszonyait és szerződéseit (alktományát). Szerinte minden társadalom (vagy nemzet) két részre bomlik. A hódítók csoportját alkotják azok, akik először érkeztek az adott területre, míg a másik csoportba azok tartoznak, akik a hódítókkal szerződést kötöttek földjeik használatának érdekében. A két csoport azonban hiába egyesülne a nemzetállam égisze alatt. Möser jogtalannak tartotta, hogy a többségi helyzetben lévő, de kevesebb joggal rendelkező második szerződők az addigi alkotmányt megváltoztatva az elsőkkel egyenlő jogúak legyenek. Egy nemzet pedig hasonlóképpen nem rendelkezhet szabadon és az egyenlőség elve szerint a nemzeti javakról.

A konzervativizmusról vallott nézetét a Patrióta fantáziák című könyvének részlete példázza:

Úgy tűnik, hogy az általános ügyosztályon ülô urak legszívesebben mindent egyszerű elvekre vezetnének vissza. Ha kívánságaik szerint történne, az államot akadémiai elmélet alapján lehetne kormányozni, és minden ügyosztályi tanácsos képes lenne arra, hogy az általános terv alapján elôírja a helyi tisztségviselôk tevékenységét. Mindent kinyomtatott rendelkezésekkel szeretnének szabályozni, és nem tűrnek mást, mint általános törvénykönyveket azóta, hogy Voltaire egyszer nevetségesnek találta, hogy valaki elveszítette perét az egyik falu törvényei szerint, holott egy másikéi alapján megnyerhette volna. Valószínűleg azért van ez így, mert a kormányzás művészetét kényelmesebbé kívánják tenni, és ugyanakkor az államgépezet kizárólagos mozgatóivá akarnak válni.
Nem tekintem jogosulatlannak ezeknek az uraknak a vágyát a hiúságra és kényelemre, és századunk, amely általános törvénykönyvekkel terhes, reményeik szerint működik. Valójában azonban ezzel a tendenciával eltávolodunk a természet igazi tervétôl, amely gazdagságát a sokféleségben mutatja meg, és a despotizmushoz vezetô utat készítjük elô, amely mindent kevés szabály alapján kíván kikényszeríteni, és ezáltal megöli a sokféleségben rejlô gazdagságot. (...)
Nem kívánom kutatni, hogy vajon a tudományokban támadt-e hajlam az egyformaságra, vagy egész újabb gondolkodásunkban kedveltté és elterjedtté vált-e az a nyugodt élvezet, hogy általános igazságokat emeljen ki, és törvényekké tegye ôket az egész természet számára, avagy a hadsereg vált mindenek mércéjévé, amelyben gyakran százezer ember irányítja egyetlen pontra pillantását, és lép ugyanarra a taktusra. Bármelyiket feltételezhetjük, de az igazság az, hogy minél egyszerűbbekké válnak a törvények és minél általánosabbakká a szabályok, annál despotikusabbá, szárazabbá és szegényebbé lesz az állam."

Möser hatással volt Herder, Rehberg, Haller, Müller elméletére és a történeti jogi iskola képviselőire is.

További irodalom:

• Szabó Máté: Civil társadalom - globalizáció - regionalizmus
• Szabó Máté: A liberalizmus története. Németország