Mindeddig afrikai országokról és a kontinenshez köthető eseményekről nem igazán jelent itt meg információ. Főként azért, mert Afrikában kevés (csupán három önálló ország, s további kilenc autonóm terület) királyság létezik manapság. Fekete-Afrikában pedig csak Lesotho és Szváziföld államformája monarchia. Ezúttal azonban egy fekete-afrikai köztársaság, Zimbabwe helyzetét mutatjuk be. Ez az ország a rendkívül súlyos szegénység és az elviselhetetlen állapotok miatt vált hírhedté, most azonban minderre megoldás kínálkozhat a királyság visszaállításával.
Visszaállítanák a királyságot Zimbabwében
(a cikk a The Zimbabwean 2008. szeptember 9.-én kiadott számában jelent meg)
A széleskörű gazdasági vandalizmus és nyílttá váló regionális marginalizáció közepette a számkivetettségben élő ndebele (vagy más néven matabele) kisebbség prominens tagjai nemrégiben Zimbabwében a királyság helyreállítása mellett tettek hitet. A monarchiát több mint 135 évvel ezelőtt szüntették meg a brit gyarmatosítók az ország területén. Az ennek visszaállítása mellett elhangzott felhívás most a növekvő szegénységet és a humanitárius krízist figyelmen kívül hagyó kormányzati politika által legjobban sújtott két matabeleföldi tartományban talált főként támogatókra. Ezek a területek egyben az ellenzéki Demokratikus Változásokért Mozgalom párt (MDC) bázisai is. A Robert Mugabe elnök vezette, javarészt a 13 milliós sona törzs képviselőiből álló kormány tevékenységének köszönhetően az ellehetetlenített ndebele kisebbség törzsfőnökei és politikai vezetői manapság a királyságban látják túlélésük zálogát és nyugodtabb jövőjük biztosítékát.A mintegy kétmillió főt számláló ndebele törzs (mely Zimbabwe népességének mintegy ötödét jelenti) képviselői vitatják, hogy a függetlenség kikiáltása óta eltelt közel három évtizedben bármiféle fejlődés is jelentkezett volna Matabeleföldön, így az itt élők jelenleg az ország gazdasági válságának áldozatai. Emellett úgy vélik, hogy a sona-nyelvű tartományokat jobban fejlesztik, s azt állítják, hogy a sona törzsbéliek kulcspozíciókat építenek ki mindenhol, ezzel egyidejűleg pedig alsóbbrendűként kezelik az ndebele szárazású embereket. Tény, hogy több ezer ndebele vesztette életét az 1980-as évek elején, amikor is Mugabe csapatai bosszúhadjáratba kezdtek, miután Matabeleföld többsége az ellenzéki Joshua Nkomo által irányított ZAPU-PF pártra adta szavazatát. Az említett pártból vált ki később a ZAPU Szövetségi Párt, mely szintén a föderális berendezkedés megvalósítását tűzte ki céljaként, a harare-i központi kormányzat által folytatott regionális marginalizáló politikára hivatkozva.
A zimbabwei ndebele törzs eredetileg a zulu nemzet részét képezte, s tíz etnikai csoport adta a tagjait, akik aztán Shaka király tábornoka, Mzilikazi Khumalo vezetése alatt az 1820-as években egyesültek. Matabeleföld törzsfőnökeinek a Khumalo-családhoz (mely korábban a királyi klánt jelentette) intézett felhívásából kiderül, hogy most egy olyan vezetőt látnának szívesen, aki „kultúrájukat és örökségüket képviseli és megvédelmezi”. Sajtóértesülések szerint e kéréseket már eljutatták Lobengula, az utolsó ndebele király dédunokáihoz, azaz a bulawayo-i Khumalo-családot ma képviselő tagjaihoz. Eszerint a családot arra kérték fel, hogy vezessék a királyság visszaállítása érdekében folytatott politikai hadjáratot. Ennek okán széleskörű konzultáció is végbement már azzal kapcsolatban, hogy ki legyen hivatalosan a trónigénylő.
Mindazonáltal ndebele politikusok, ideértve Cain Mathema, Thokozile Mathutu és Angeline Masuku tartományi kormányzókat, valamint Obert Mpofu ipari és kereskedelmi minisztert, illetve Sikhanyiso Ndlovu információs minisztert, hevesen elleneznek minden kísérletet a királyság újjáélesztésére és azt csupán a tribalizmus veszélyének tekintik. Ugyanakkor Welshman Ncube, a Demokratikus Változásért Mozgalom egyik vezetője szerint alapvetően nem destruktív javaslatról van szó, „amennyiben az uralkodó megmarad tradicionális és ceremoniális szerepénél és tartózkodik a politikai megnyilvánulásoktól”. A többség elképzelése szerint a király nem venne részt a pártpolitikákban, ugyanakkor az ndebele értékek és kultúra őrzőjeként lépne majd fel. Továbbá az is kétséges, hogy a királyság visszaállításával vajon a kormányzat visszaadná Mugabe elnök bulawayo-i székhelyét is az eredeti tulajdonosoknak. Az elnöki rezidencia, a jelenlegi Államház tulajdonképpen Lobengula király utolsó palotája volt. A gyarmatosító fehérek rendezkedtek itt be korábban, majd a Mugabe-rezsim alatt továbbra is kormányzati objektumként használták az épületet.
A The Zimbabwean értesülései alapján a monarchia visszaállítása az ndebele városokban is népszerű elképzelés, hiszen az uralkodó képes lehet nyomást gyakorolni a központi kormányzatra a regionális érdekek figyelembevételével. Egy helyi harminc éves bolti eladó, Nqobibitha Mpofu szerint Mzilikazi nemzetének újjáéledése azt a fontos üzenetet jelentheti a harare-i hatalom számára, hogy az ndebele törzs tagjai nem hajlandóak tovább tűrni, hogy másodosztályú állampolgárként kezeljék őket. „Belefáradtunk, hogy idegenként kezelnek bennünket a saját országunkban, csakis azért, mert elutasítjuk a kormánypolitikát. Úgy vélem, hogy a király alattvalóiként jobban tudjuk érdekeinket érvényesíteni”. Egy középkorú asszony, Nqonda Nxumalo pedig az újságnak azt mondta, hogy a király személyével tudná bizonyítani, hogy az ndebele törzs nem veszítette el kultúráját a mellőzöttség ellenére sem. A szélsőséges royalisták pedig már a Zimbabwétől való elszakadás lehetőségét is felvetették. Az ország egyik nagy egyetemének (NUST) nevét elhallgató diákja szerint „amióta a királyság megszűnt, azóta az egyes kormányok elnyomják az ndebele állampolgárokat, s ezen uralom alól a felszabadítást csak saját országuk megalakítása jelentheti.
További javasolt olvasmányok:
- A Matabele Királyság és az Ndebele törzs (angol nyelven)
- Végnapjait éli Zimbabwében a diktatúra (Magyar Hírlap; Lőrincz András)
A két világháború közötti politikatörténet jellegzetes szereplői a legitimisták, akik gyorsabb konszolidációt, a szélsőségek elkerülését, demokratikus jogállamiságot, szociális érzékenységet, a diktatórikus törekvések visszaszorítását, a "hitleri gőzhenger" megállítását kívánták és hirdették.
A felsorolt elméletekkel szemben a legitimitás nyújthat támpontot a monarchiák fennmaradásának magyarázatához. Életképességük bizonyítékaiként a múlt értékeinek és hagyományainak megőrzése mellet a jelen kihívásaira és a politikai-társadalmi változások szükségességére adott válaszok érvényesülnek. Sokak számára a monarchia az Ottomán Birodalom bukásával kezdődő, majd az európai befolyás, a függetlenedés, Izrael létrehozása, végül pedig a radikális iszlám megjelenését magába foglaló évszázad után is megmaradt stabilitást jelképezi. A monarchiákban a történelmi kontinuitás alapját képező család, a helyi identitások, s a kulturális-vallási gyakorlattal kevert közélet mind megmaradtak korábbi formájukban, s ezért mindennek előnyeit manapság társadalmi konszenzus övezi. Ehhez a monarchia is hozzájárult azzal, hogy megmaradt a vallás- és a hagyománytisztelet révén olyan legitimitás érvényesülhetett, mint ami a szomszédos köztársaságokban ismeretlen. Az uralkodók retorikáját nem valamiféle forradalmi szólamok, vagy rosszul alkalmazott gazdaságpolitikai célkitűzések, hanem inkább a stabilitásra és társadalmi kohézióra törekvés jellemzi, így bátrabban nézhetnek a reformok elé.