Roger Scruton közel két évtizede készült írásának, a Mi a konzervativizmus? című elemzésnek utolsó részletéhez értünk. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
Az ötödik, s egyben utolsó részben a család és hierarchia, az osztály és intézmény, illetve a vallás és erkölcs témaköreit tárgyalja a szerző.
Mi a konzervativizmus?
Család és hierarchia
Természetes emberi vonás, hogy a barátainkkal jót akarunk tenni. Ez a vonás lényegi része mind a barátságnak, mind a szerelemnek: mindkettő szelektív módon rendszeres előnyöket nyújt. A család és a barátság a meghatározója azoknak a nem önkéntes kötelezettségeknek, amelyekből az állam iránti kötelezettségeink kialakulnak. Ennek megfelelően egyetlen olyan konzervatív államfelfogás sincs, amely ne számolna valamilyen szinten a társadalmi differenciáltság azon fajtáival, amelyek az érzelmekből, a rokoni kapcsolatokból és a szeretetből adódó kötöttségek mintájára törvényszerűen alakultak ki. Létrejöttük megakadályozása olyan nagyfokú beavatkozást igényelne az adományozás és az együttműködés spontán gyakorlatába, ami közzvetlenül a társadalom szövetét veszélyeztetné.
Az „egyenlőség” misztikus és irracionális célkitűzés. Ilyen vagy olyan szempontból lehet esetleg védeni; de az abszolút érték szintjére emelve az egyenlőség gondolata tartalmatlanná válik és elveszti vonzerejét. A konzervatívok általában kiállnak „a törvény előtti egyenlőség” mellett; esetleg még az egyenlőség olyan általános elvét is elfogadják, amely szerint mindenkinek meg kell kapnia jogos jussát, és ebben az értelemben az „egyenlő” elbírálást. Ám az „egyenlőségnek” ez az (arisztotelészi) értelme (a „jogi méltányosság”) nagyon is összeegyeztethető, sőt megköveteli a jelentős vagyoni és helyzeti előnyök létezését. Az egyenlőség bármely más, radikálisabb formája célként következetlen, eredményként pedig nemkívánatos. Az emberek nem egyenlőek értelmi képességeik, erejük, megjelenésük, tehetségük, egészségük és eredeti társadalmi helyzetük tekintetében – más szavakkal: minden olyan szempontból, ami lényeges azon hajlamukat illetően, hogy embertársaikhoz barátság és szeretet fűzze őket. A természetes egyenlőtlenségek tehát társadalami egyenlőtlenségeket táplálnak: aki másképp gondolja, az egyszerűen nem veszi figyelembe, hogy az ész, az erő és a szépség valóban vonzóbb, mint a butaság, a gyengeség és a csúfság. A hierarchia és az előnyök tehát kiküszöbölhetetlenek. A feladatunk nem az, hogy harcoljunk ellenük, hanem hogy egyrészt patologikus formáit elkerüljük, másrészt fenntartsuk azon formáit, amelyeket elfogadnak azok, akiknek a legkevesebb hasznuk származhat belőle.
E kérdés nyílt megvitatása – melyet Gustave Thibon csendes töprengései, Paretónak az elitek melletti szigorúan tudományos érvei és Mallocknak az egalitarianizmussal szembeni részletesen kidolgozott bírálata jár körül – egyre több nehézségbe ütközik. Habár általánosan elfogadott, hogy a társadalmi „egyenlőség” elérhetetlen, mégis tovább él az a különös felfogás, hogy valamilyen homályos módon mégiscsak kívánatos. Bárki, aki hajlandó elvetni az egyenlőség eszméjét, kiválik a tömegből, és hacsak nem fogadja el Nietzsche kihívó és paradox álláspontját, azonnal az emberiség ellenségének fogják kikiáltani. Mindazonáltal nehéz a rend, az autoritás és az intézmények konzervatív szemléletét fenntartani anélkül, hogy a rétegződést általában, de különösen az örökletes rétegződést ne tekintenénk az életképes politikai organizmus természetes részének. Sajnálatos, hogy mivel az igazságot nem lehet hangosan kimondani, a konzervatív politika itt kerülőutakra kényszerül.
Ez nem jelenti azt, hogy a konzervatív politika az „osztályuralom” politikája, vagy hogy bármely határozott szempontból célja lenne a társadalmi rétegződés fenntartása. Ellenkezőleg, a rétegződés, a tulajdonhoz hasonlóan, egy olyan kéz műve, amely láthatatlanul működik a cselekedeteinkben – szándékainktól függetlenül. E hatás tudatos kiváltására törekedni éppen megvalósulásának veszélyeztetését jelenti: annak megkérdőjelezését, ami csak addig értékes, amíg nem kérdőjeleződik meg – azaz addig, amíg társadalmi választásaink és érdekeink szilárd hátterét alkotja.
Osztály és intézmény
Ez az egyik legnagyobb konfliktusforrás a konzervatív és a szocialista gondolkodás között. A konzervatív számára az osztályok nem játszanak, és nem is játszhatnak szerepet a politikában; a szocialisták számára éppen az osztályok határozzák meg a politikai teendőket, és céljaik eléréséhez fel is használják őket. Osztályok valóban léteznek, legyünk bármilyen szkeptikusak is a marxi vagy weberi osztályelmélettel szemben. A szocialista állásponttal szembeni konzervatív ellenvetéseket a személyes állam gondolatára vezethetjük vissza.
Az osztályok nem cselekvő és nem is korporatív személyek. A társadalom osztályokra való felosztása inkább a szemléletességet szolgálja, nem pedig erkölcsi okokat. Még ha el is fogadjuk, hogy az így nyert magyarázat fontos és igaz, akkor sem kellő alap a valódi „osztálypolitika” megvalósításához. Ráadásul az a gondolat, hogy a politikai hatalomért osztályok és nem korporációk versengenek, veszedelmes következményeket rejt magában. Minden oldal elismeri, hogy az osztályok nem erkölcsi ágensek – szigorúan kívül esnek dicséreten, elmarasztaláson és javíthatóságon. Ezért hivatkozhatnak választóik makulátlan tisztaságára azok, akik a politikában valamelyik osztály öntudatos képviselőiként lépnek fel. Bármit tegyenek is ők – az „elcsapat” –, nem „ők teszik”: ők csak a kiváltságos osztály önkéntelen mozgását követik. Ez a csírája a személytelen kormányzásnak. Az „élcsapat” nyíltan kivonja magát a felelősség alól, semmiért nem lehet nyilvánosan felelősségre vonni. A cselekvés, a felelősség hatálya alól kivonva, személytelenné válik; ha magát a kormányt is ilyen ágencia vezeti, akkor a politikai rendnek vége, a jog és a legitimitás végveszélybe sodródik.
A társadalmi rend jellegét a korporációk és nem az osztályok döntik el. Korporáció alatt nemcsak a vállalatokat és üzleti társaságokat értem, hanem az egyházakat, csapatokat, klubokat, egyetemeket, zenekarokat, iskolákat, színházakat, baráti köröket, tánc- és vitacsoportokat is. Ezek a csoportok – amelyeket sokkal inkább a kikapcsolódás, semmint a munka hozott össze – testesítik meg a békés együttműködésre vonatkozó konkrét tapasztalatainkat, és a boldogságot hozó rendeltetés nélküliség állapotának irányába mutatnak. Ahogy Maitland rámutatott, az egyik fontos törvény feladatköre az autonóm intézmények védelme és fenntartása, jogaik és kötelességeik meghatározása és jogi, illetve erkölcsi személyiséggel való felruházása.
Ezzel elérkeztünk nemcsak az „osztálypolitizálással” szembeni konzervatív ellenérzések fő forrásához, hanem a konzervatívok ragaszkodásának egyik legfőbb tárgyához is. Noha az állam és a civil társadalom nem azonos, egymástól függetlenül mégsem virágozhatnak. Az állam eltorzulása a totalitárius ellenőrzés alatt maga után vonja a civil társadalom eltorzulását is: valamennyi intézmény egyetlen irányelvnek rendelődik alá, elvész a korporációk létfeltételét jelentő autonómia. A társadalom „mozgósítására” – közös cél mögé való felsorakoztatására – már utaltam. A konzervatív gondolkodás számára azonban nem mindig válik világossá ennek az átalakulásnak a teljes jelentősége. A konzervatív államnak a konzervatív társadalmat kell óvnia. Mindenekelőtt biztosítani kell mindazon garanciákat, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz, hogy az intézmények egyrészt személyiségre tehessenek szert, másrészt, hogy ez társadalmi erővé válhassék. Az átmenet társulásból a személyes intézménybe az egyéniség kialakulásának fontos szakaszát képezi. Az alsóbb szintű intézményekben való részt vállalás – Burke ezeket hívta „kis közösségeknek” – juttatja az egyént a tagság élményéhez, aki így nemcsak azt tanulja meg, hogy kiterjessze tevékenységét a békés és rendeltetés nélküli együttműködés területére, hanem hogy ezen túl és ezzel párhuzamosan, felelősségérzetét is kiterjessze a környező világ irányába. Az autoritás gyökerét jelentő elképzelések kialakulása ennek függvénye, és az egyén ennek során tanulja meg olyan elvárások alapján mérni magát, amelyek nem tőle származnak.
Ezzel visszajutottunk a konzervatív beállítottság alapjához: „az intézmények védelméhez”. Az autonóm intézmények védelmével az állam saját autonómiáját erősíti. Az autonóm intézmények elpusztításával pedig saját magát fosztja meg azoktól a fellebbviteli fórumoktól, amelyek támogathatnák engedelmességre formált igényét. Az intézmények elpusztításával az állam saját személyiségét pusztítja el, az autoritatív személyből leplezetlen, elidegenítő hatalom válik. A francia forradalmároknak, illetve a modern totalitárius kormányoknak az autonóm intézmények betiltását célzó intézkedései tehát döntően hozzájárultak a modern személytelen állam megvalósulásához, illetve a forradalmi politika széles körű elutasításához.
Vallás és erkölcs
A liberálisok, J. S. Millt követve, mindig a maximális tolerancia mellett álltak ki vallási és erkölcsi kérdésekben, a konzervatívok viszont, Sir James Fitzjames Stephent követve, azt vallják, hogy az erkölcsi és a vallásos érzület elválasztása a jogtól sem nem lehetséges, sem nem kívánatos, mivel hosszabb távon az embereknek a jogállamiságtól való elidegenedésével járna együtt.
Ez a kérdés az utóbbi időkben egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, részben a hagyományos vallási és erkölcsi kötelékek nyilvánvaló lazulása miatt, részben pedig a vallási szenvedélyek – különös, gyakran veszélyes formákban való – törvényszerű újjáéledése miatt, melyek között a totalitárius szocializmus előkelő helyen szerepel. A konzervatívok a vallást az erkölcs egyik bástyájának tekintik, az erkölcsöt pedig a társadalmi rend sine qua nonjának. A vallás azonban az intézményektől elszakadva, az egyéni lelkiismeret fennhatósága alatt, éppen annyira veszélyes a társadalmi rendre, mint amennyire szilárd támasza egyébként. Sohasem szabad közömbösnek maradnunk, ha a vallási intézményeken a hanyatlás jeleit tapasztaljuk, vagy meggondolatlanul saját örökségük ellen fordulnak. A szilárd berendezkedés konzervatív elképzelésében mindig is fontos helyet kaptak az egyházak, valamint a spirituális feladataik betöltéséhez szükséges törvényes privilégiumok biztosítása. Mivel a vallás és az erkölcs egyaránt valamilyen irányú türelmetlenséget testesítenek meg, ezért lehetetlen a törvényes renden belül úgy rögzíteni őket, hogy közben liberalizálunk minden olyan intézményt, amely a gyökerüket jelenti. Bármi legyen is tehát a vallásos hit helyzete, a konzervatív jogszemlélet mindig is a hagyományos dogma felé hajlik.
Továbbá miután a konzervatívok tudják, hogy a meglévő értékeket könnyebb elpusztítani, mint újakat kialakítani, természetes, hogy szimpátiával fordul a vallásos világképhez. A vallás nyelve, szimbólumai és népi erkölcse tehet egy népet képessé arra, hogy szembenézzen legsúlyosabb félelmeivel, szenvedéseivel, hogy megőrizze saját folytonosságát, azaz fenntartsa az élők, a még megszületendők és a holtak „szövetségét”. E nagy társadalmi erő – amely az egyéni szenvedélyeken felülemelkedve, összegyűjti a szétaprózódó energiákat, és méltó helyet biztosít a jótékonyságnak, az áldozatvállalásnak és a tisztaságnak –hiánya törvényszerűen vezet a társadalom felbomlásához. Ez a felelbomlás, mely a liberálisok ígéreteiben az évszázados láncoktól való megszabadulásként jelenik meg, úgy tűnhet, mintha a szabadság növekedését jelentené. Valójában, ahogy már jeleztem, a szabadság csökkenését jelenti: azt a társadalmi rendet ássa alá, amely a szabadság virágzásának feltétele.
A politikaelmélet számára az egyik legnagyobb nehézséget mindig a politika és a vallás határterületének megrajzolása jelentette (Voegelin ezt a témát járja körül erősen személyes hangú előadásában). Ha másért nem, legalább azért figyelmet érdemelne a konzervativizmus, hogy e nehézségeket felismerte, ugyanakkor ellenállt annak a tendenciának, hogy a magánszférába (a „választóképes felnőttek” szférájába) utaljon egy olyan lelet jelenséget, amely egyértelműen a közre tartozik, mind tartalmát, mind hatását tekintve. A konzervatívok, a szocialistákhoz hasonlóan úgy vélik, hogy a köz- és a magánszféra sokkal bonyolultabban fonódik össze, mint ahogy azt a liberálisok gondolják. Az erényes állam sorsa polgárai közszellemétől függ. A közös erkölcs, a kötelességtudó magatartás elfogadása és az engedelmes viselkedésre való készség nélkül, a közszellem nem alakulhat ki teljesen, és nem létezhet tartósan. A jogot fenntartó közszellem a nagy betűvel írott magánerkölcs. Ezért képtelenség az a feltételezés, hogy a jog elválasztható legbensőbb erkölcsi érzékünktől, miközben továbbra is megkapja azok támogatását és áldozatvállalását, akiknek erkölcse fennmaradásának záloga.
A tanulmány teljes szövege letölthető innen.
További olvasmányként ajánlom a Jónás Csaba fordításának köszönhetően megjelent azonos című kötetet.
Megjelent az Osiris Kiadónál, 1995-ben.
A tanulmány mellékleteiként közölt képek Gíőr belvárosában készültek, 2009-ben.
