Az évkezdet általában számvetést jelent, kiindulópontot adva a jövő számára. Alább egy rendhagyó összegzés található Michael Howard, a brit konzervatívok és az árnyékkormány korábbi vezetője tollából. A szerző könyvében a háború és a fennálló világrendek viszonyát vizsgálja, s írásából itt a XX. századi változások összefoglalója olvasható. Érdemes lehet számunkra is megismerkedni egy brit konzervatív gondolkodó, aktív politikus meglátásaival korunk és az elmúlt időszakok eseményeit és a létező politikai rendszerek viszonyait illetően. A cikk tehát egyben könyvajánló is.
A béke felfedezése
Értekezés a háborúról és a nemzetközi rendről
1. rész
1918-2000 (Ideológiák és idealisták)
1918-ban a felvilágosult liberálisok minden téren végső győzelmüket ünnepelhették. A konzervatívokat csupán a megmaradt és éppen még uralkodó dinasztiák jelentették. A Vilmos császár korabeli agresszív törzsi nacionalizmus már a múlté. Az Amerikai Egyesült Államok vált a világ egyik vezető hatalmává, s e liberális demokrácia első embere, Woodrow Wilson vetette fel a formálódó új világrend elképzelését, melynek megvalósításához elegendő hatalommal is rendelkezett. Kantot követve Wilson hitte, hogy a békét csakis a köztársaságok együttműködése jelenti, így ennek előfeltétele a Hohenzollern, Romanov és Habsburg-házak uralmának megszüntetése. A békés világrend kulcsa a nemzeti önrendelkezés. Ennek intézményesülése pedig a Népszövetség, amely valójában a XIX. századi békemozgalmakon alapult. A Népszövetség azonban Németország megalázása mellett kizárta Oroszországot a részvételből, melynek vezetői így alternatív világrend vízióját mutathatták a világ felé.
Ők úgy vélték, hogy a kommunizmus által hangoztatott osztálykülönbség eltörlését követően csak a nemzetközi béke elérésével lehet igazságos társadalmi rend. Nyugat-Európában a századfordulón a munkásosztály elfogadta a parlamentáris kormányzás kereteit, Oroszországban ez másképp történt: mint ahogy 1789-et követően Franciaországban, most is az európai szomszédok „felszabadításán” fáradozott.
1918-ra két, a felvilágosodás örökségén alapuló világrend-koncepció alakult ki: a liberális demokrácia, mely a racionalitásra építő igazságos, békés társadalomban hitt, míg a kommunizmus a történelem folyamatának megértését a Párt által kívánta interpretálni.
A versailles-i szerződések nem hoztak létre önmagukban új európai rendet: a demokráciáktól a civilizációs fejlődést várták többen, azonban az elmaradt, ugyanis a németek revizionisták lettek, az oroszok meg egyszerűen hátat fordítottak a wilsoni elképzelésnek, a franciák újra szövetségesekre leltek a britekben, kelet-európai új államaiban, majd a Szovjetunióban. Mindazonáltal egyetlen birodalom sem volt képes a hatalmi egyensúly fenntartására, továbbá az 1929-ben jelentkező gazdasági válság új politikai alternatívákat hozott.
Ezek egyike a fasizmus, mely a felvilágosodás ellenében, az emóciókra, és a társadalomra építve nacionalista, forradalmi és populista módon új világrendet mutatott fel. A hegemonikus és hierarchikus náci Rend alapja a folyton mozgásban lévő hadsereg, hiszen a háború folyamatossága számukra már elfogadható, sőt szükséges is, hiszen az idealizált német katona és az új technikai eszközök segítségével Hitler összekapcsolta a háborútól való félelmet a kommunistáktól való félelemmel. Számára a háború nem eszköz volt, hanem maga az új világrend. (Hitlert azonban nem a nyugati harctér állóháborúja tartóztatta fel, mint ahogy a németeket az első világháborúban, hanem a szövetséges technikai fölény az óceánon és a levegőben.) A háború újdonsága, hogy közvetlenül civileket is értek támadások. A vereséget szenvedő Harmadik Birodalom az Amerikai Konföderációs Államokat idézi: elkeseredett, értelmetlen harc a nagyobb, gazdagabb hatalom ellen. A háború hozománya, hogy a Szovjetunió egy modernizált ipari társadalommá vált, amely már képes volt megvédeni magát.
1945 újabb esélyt jelentett egy új világrend megteremtésére, immáron valóban globálisan. A fasizmus kardot rántott és azáltal is veszett el, azonban a katonai erő nem csak béke kivívásában, hanem annak megőrzésében is hasznos lehet. A győztesek így szabadon újraértékelhették a világot, melynek eredményeképpen a nyugati típusú parlamentáris demokrácia lett a minta (még az ENSZ szerkezetében is). Az újabb kétes egyensúly időszakában Nagy-Britannia és Franciaország továbbra is Németország talpra állásától tartott, azonban Sztálin ekkor már moszkvai irányítással más víziókat vázolt: a Szovjetunió hatalmának kiterjesztését a kapitalisták meggyengítésével. Az 1950-es évek legelején nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió nem illeszthető bele semmiképpen sem a nyugati típusú világrendbe, mely az önrendelkezésen és a nemzeti szuverenitáson alapul. Ezzel párhuzamosan pedig kiderült, hogy a szovjet ambíciók világméretűek. Ezáltal pedig béke csak a másik fél megszüntetésével lehetséges.
A II. világháború után az USA és a Szovjetunió az atombomba birtokában geostratégiai pontokat kerestek (Brit-szigetek, Spanyolország, Közel-Kelet) céljainak érdekében, miközben mindketten Európa felszabadítására hivatkoztak. Az interkontinentális rakéták kifejlesztésével pedig úgy vélték később, hogy 1945 és 1989 között csak a háborútól való félelem jelentette akkoriban a békét. Valójában azonban mégsem ez tartotta távol a háborút Európától. Nyugat-Európában azért is fogadták el az amerikai dominanciát, mert az még mindig kívánatosabbnak tűnt a fasizmusnál vagy a kommunizmusnál. A nyugati közvéleményben ekkor háromféle vélekedés jelent meg: voltak, akik a hidegháborút valóságosnak hitték, így az szerintük megnyerhető is egyben (jó esetben nem nukleáris fegyverekkel), mások, vagyis a többség elfogadta a fennálló helyzetet a béke biztosítékaként, harmadsorban pedig a nukleáris fenyegetettség ellen küzdők jelentek meg, s ezen álláspont az 1950-es évek végére nagy támogatottsággal rendelkezett a békemozgalmak keretében. Ők elutasították az atlanti nukleáris törekvéseket, ahogyan a szovjet alternatívát is. A két fél leszerelési folyamata – bár sosem volt egyoldalú – mégis felgyorsult az évek során.
1968-ban, Henry Kissinger kinevezésével egy új szemlélet jelentkezett a nemzetközi kapcsolatok terén. Kissinger racionális (nemzeti érdeküknél fogva önvédelemre törekvő) embereknek látta a nagyhatalmak vezetőit, így kiegyensúlyozottabb lett a viszony, amit tovább segített Kína mindkét nagyhatalommal szembeni ellenséges viselkedése. Elképzelése szerint az USA, a Szovjetunió, Japán és Európa részvételével multipoláris rend alakult ki, s az amerikaiak véleménye szerint ez stabilabb, mint a korábbi bipoláris rendszer. (Ekkor Európa országai közül Franciaország /de Gaulle halálával/ és Németország /az Ostpolitik okán/ nem voltak éppen az USA legszorosabb szövetségesei.)
Az új cél így az európai béke megteremtése lett. (Hiszen ha Európában béke vagy háború volt, akkor az kihatással volt a világra is.) Ennek ellentmond, hogy az 1960-as években a volt gyarmatok már nem kötődtek olyannyira a Nyugathoz, s az új államok inkább a két nagyhatalom kiszolgálói lettek. A stabilitás pedig ezekben az országokban autoriter módon jött létre, a parlamentarizmus pedig háttérbe szorult. Az egymás után kialakuló regionális konfliktusok pedig proxy war – vagyis a két tömb fegyveres súrlódásai lettek (s melyek általában a korábbi birodalmak összeomlását követték). A nyugati országok pedig nem voltak képesek saját jólétüknek megtartásával párhuzamosan a volt gyarmatokat katonai beavatkozással befolyásolni.
A hidegháború 1989-ben meglepő hirtelenséggel ért véget a Nyugat győzelmével. Oka az volt, hogy a Szovjetunió már nem tudott anyagi értelemben lépést tartani a fejlett országokkal, s e lemaradást legjobban Reagan csillagháborús terve fokozta. Összegezve a korszakot: a kommunista rendszer három generáció áldozatai árán sem váltotta be ígéreteit, míg a kapitalizmus virágzott. A fasizmus azért bukott el, mert nem hozott katonai győzelmet, míg a kommunizmus azért, mert nem hozta el az ígért prosperitást. Miután a gorbacsovi reformkommunizmus sem mutatkozott életképesnek, így mára már néhány kommunista sziget maradt csupán a nemzetközi életben.
"A királyok a közelmúltig mostohagyermekei voltak tájaink történetírásának, köztudatának. Pedig a történelem tanúsága szerint nagy hatást gyakoroltak az események menetére, tisztüknél fogva birodalmak sorsáról döntöttek. Ki-ki tehetsége, vérmérséklete és lehetőségei szerint.
Éppen kilencvenkét esztendeje, 1916. december 30-án koronázták meg az utolsó magyar királyt, aki IV. Károly néven két évig uralkodhatott csupán. Életrajzáról bővebb információval szolgál a 
Az itt látgható képek (valójában pedig képeslapok) megvásárolhatók a 
Magyar uralkodók címmel 2006-ban jelent meg Nógrády Árpád, Pálffy Géza és Velkey Ferenc könyve. A szép, igényes kiadványról Apró Tibor írt 