A közel-keleti államokkal foglalkozó írás második részében a régi rend őreinek számító monarchiák bemutatására kerül sor.  Négy ország, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok számítanak a liberalizált és demokratizálódó arab politikai rendszerek utolsó, még inkább autoriter jegyekkel rendelkező államainak. A reformok megkezdése óta eltelt időszak egyébként azt bizonyítja, hogy mindkét típusú berendezkedés lehet egyszerre sikeres. A vizsgált monarchiák mind eltérő politikai kultúrával és környezettel rendelkeznek, így más-más társadalmi igények és feltételek adottak. Nem lenne illendő tehát sajátos szemléletünkből adódóan egyik vagy másik rendszert mintaértékűnek tekinteni (mint ahogy azt általában egyes amerikai elemzők teszik az újonnan formálódó demokráciákat illetően).

A közép-keleti monarchiák (Katar, Bahrain, Jordánia, Marokkó, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok) politikatörténetének utóbbi néhány évét ismertető írásnak Owen H. Kirby, a Middle East Quarterly 2000. decemberi számában megjelent Want democracy? Get a king című tanulmánya jelenti az alapját. A jelentősen kiegészített cikk  részletének magyar fordítását közöljük.

A régi gárda

A demokrácia jövőbeli szerepét Kuvaitban meghatározza, hogy az ország még mindig a régi rend legfőbb képviselője, de ugyanakkor élénk parlamenti élettel is rendelkezik. Az országban bekövetkező változtatások egyik első bizonyítéka az volt, amikor az akkor hetvenegy éves Dzsabir al-Ahmad asz-Szabáh sejk a nőkre is kiterjesztette a politikai jogokat. Ez a merész lépés újabb ékes példája volt a monarchia azon tulajdonságának, hogy az képes a változó időkkel is lépést tartani. Bár a parlamenti választások nem hoztak sikert, (már a választás is önmagában kiemelkedő esemény a demokratikus gyakorlatot elvét elutasító régióban) ez az esemény a Szabáh-dinasztia megnövekedett presztízsét hozta, éppen akkor, amikor egyre erősödő aggodalmak kísérték az ország irányítását és az uralkodócsalád képessége is megkérdőjeleződött a felvilágosult kormányzást illetően. Az ország vezetőjét csak kevéssé befolyásolták ezek az aggodalmak, s a Szabáh-dinasztia pedig végül a nemzeti érdekek legfőbb védelmezőjévé lépett elő, legalább is a legtöbb nő szemében. 2006. január 29. óta az országban Szabáh al-Ahmad al-Dzsabir asz-Szabáh emír uralkodik, a miniszterelnököt pedig továbbra is a király választja és nevezi ki.

Az ország klasszikus példáját mutatja a monarchia rugalmasságának és szerves fejlődési képességének. Apja izolációs politikájának eredményeit felhasználva Kábúsz bin Szaíd Al Szaíd szultán a legkisebb fennakadás nélkül vezette át fokozatosan országát a modern korszakba. A szultán 1995-ben úgy nyilatkozott, hogy felismerte „a modernitás elfogadásának és a bevált régi szokásokon alapuló értékek közötti egyensúly fontosságát”. Ez a felismerés azonban nem a rezsim legitimitására, hanem inkább a társadalom szociális szerkezetének törékeny tulajdonságára vonatkozik.

A képviseleti intézmények fokozatos megújítása a szultán terveinek egyik legfontosabb aspektusa. Ománban jelenleg egy kétkamarás parlament működik. Ennek alsóházát 1991 óta közvetett módon megválasztott képviselők alkotják, míg az 1997-ben kialakított felsőház tagjai kinevezéssel nyerik el mandátumukat. Ezek az intézmények ma még azonban nem rendelkeznek olyan tapasztalati gyakorlati háttérrel, mint Kuvaitban, s ez abban is megmutatkozik, hogy a szultán döntéseit nem vétózhatja meg más testület. Megjegyzendő, hogy a változtatások nem eredményezték a nők politikai életben való részvételének növekedését. Az 1997-es választásokon a nyolcvanhárom fős alsóházban – a Konzultatív Tanácsban – csupán két nő foglalt helyet. A negyvenfős felsőházban – az Államtanácsban – négy nő szerzett mandátumot a 2000-ban lezajlott választásokat követően. A Konzultatív Tanács tagjainak megválasztása egyébként az ország ötvenkilenc vilajetében létrehozott elektori kollégiumok útján történik. Ezek a kollégiumok prominens helyi kormányzati képviselőkből, törzsi, vallási és egyéb hivatást gyakorló személyekből állnak. 2000 előtt a kollégiumok a belügyminisztérium részére minimum két, de maximum négy főt ajánlhattak, a választókerület nagyságától függően. A minisztérium ezt követően határozott végül arról, hogy közülük kik foglalhatják el hivatalukat. 2000-ben a rendszer megreformálása során az elektori kollégiumok döntése lett a végleges. A választójog kiterjesztésének köszönhetően pedig immár 175.000 választópolgár vehetett részt a szavazáson, s ez a szám a választott intézményrendszerrel rendelkező arab-öböl-menti országok között a legnagyobb. Annak ellenére, hogy az ománi parlament továbbra is csak tanácsadói szerepet tölt be, és a választási rendszer is kevésbé mondható általánosnak, mégis a politikai rendszer fejlesztése folyamatos. Kábúsz szultán 1997-ben ezzel kapcsolatban a követező kijelentést tette: „Csendesen fejlődik országunk. Lassan fejlődik. A szerves fejlődésben hiszek, s nem pedig a gyors fejlesztésben. Azonban a haladás, amit véghezviszünk, visszafordíthatatlan folyamat”.

Az országalapító Al Szaúd-ot a Figyelemreméltó melléknévvel illették egykoron. A teljes nevén Abd al-Aziz Al Szaúd, trónra lépésétől 1953-ban bekövetkezett haláláig mindvégig egy közvetlen tanácsadó testületet tartott fenn. A legbelsőbb körök megnyitása felé tett lépés volt a Konzultatív Tanács 1993-ban történt megalakítása. A hatvanfős (majd 1997-ben nyolcvanfősre kibővített) testület a királyság akadémiai, politikai, diplomáciai, üzleti, vallási és hagyományos elitjének képviselőiből állt. Az egykori Fahd király a tanácsot úgy jellemezte, hogy „annak célja a királyság fejlődéséhez hozzájárulni a közvélemény érdekének figyelembevételével”. A vallásos vezetés számára is elfogadható az iszlám hagyományokon alapuló Súra (konzultációs) testülete is, ugyanakkor e tanács létrehozása részben a közvélemény demokratikus követeléseinek is megfelel (mely Kuvait 1990-91-es megszállása során erősödött fel).

A pluralizmus jegyében pedig a szaúdi táradalom újraformálása a nők státuszát illetően is felszínen lévő kérdés. A katari, kuvaiti, ománi és bahraini reformok a nők helyzetének megváltozását hozták, így nem meglepő, hogy a szaúdi vezetőket is foglalkoztatta a kérdés. Még 1999-ben Abdullah koronaherceg kifejezte reményét azzal kapcsolatban, hogy a nők pozitív szerephez juthatnak az ország fejlődése folyamán, s ezzel egy régen várt vitát nyitott a szaúdi társadalom számára. Még az év októberében bejelentették, hogy a Konzultatív Tanács ülésein nők is részt vehetnek, s még ugyanezen a napon a király öccse azt jósolta, hogy a „nők egy napon még jogokat is kaphatnak”. Ebben az évben pedig már a nők is kaphattak személyigazolványt, amit Ahmad herceg belügyminiszter-helyettes úgy kommentált, hogy „a nők már szinte a férfiakkal azonos jogokat élvezhetnek, s személyazonosítójuk birtokában már törvényes jogaikat gyakorolják”. Ezek az eredmények, bár triviálisnak tűnnek, a szaúdi nők számára mégis a férfidominanciájú társadalom szigorú szabályaitól való megszabadulást jelentették, megteremtve a lehetőséget arra, hogy egy napon nagyobb szerephez jussanak az ország irányításában.

A 2005. augusztus 1-jén trónra került Abdullah bin Abd al-Aziz Al Szaúd király államfővé válását követően is ugyanolyan következetesen kiállt a reformok mellett, mint amikor koronaherceg volt. A politikai részvétel növelése érdekében 2005. februárjától áprilisig országszerte választásokat tartottak a 179 helyi tanács képviselőhelyeinek felének betöltésére. Decemberben pedig a folyamat lezárásaképpen Abdullah király végül a maradék tanácsi helyekre saját maga nevezett ki tagokat. Még ugyanebben a hónapban a kormányzat folyamatos gazdasági reformjai révén az ország belépett a Világkereskedelmi Szervezetbe is. A politikai reformokat illetően pedig megjegyzendő, hogy bár továbbra is a király az állam- és a kormányfő is egyben, s az általa végzett miniszteri kinevezések pedig még mindig sok királyi családtagot érintenek, mégis fontos szempont a fejlődést illetően, hogy egy uralkodói dekrétum értelmében az újonnan létrehozott Hűség Tanácsa által 2006. októberében megalakított bizottság fog a jövőben a király személyéről dönteni. A királyválasztás azonban csak a jelenlegi trónörökös, Szultan hatalomra kerülését követően lép majd érvénybe.

Eddig az Egyesült Arab Emirátusok törekvése a népképviseleten alapuló döntéshozatalra hasonlóan alakult Szaúd-Arábia reformjaihoz. A héttagú föderáció emírségeiben a politikai hatalom az egyes uralkodócsaládok kezében összpontosul, míg országos szinten a Szövetségi Legfelsőbb Tanács a döntéshozó, melyben minden uralkodócsalád képviselettel rendelkezik. A két legnagyobb és leggazdagabb emírség, Abu Dhabi és Dubai vezetői nagyobb politikai súlyukat felhasználva inkább gazdasági, semmint politikai reformokra ösztönöznek. Jelen pillanatban még mindig úgy tűnik, hogy az ország elégedett az éppen folyamatban lévő infrastrukturális fejlesztésekkel és a gazdasági diverzifikációval. Úgy tűnik mellesleg, hogy a valóság szerint, ha Kuvait és Katar az Egyesült Arab Emirátusok számára példát mutat, akkor ennek éppen ellenkezője igaz a gazdaságra vonatkozóan: az öböl menti országok közül egyedül az emírségek készül az olajkorszakot követő gazdasági versenyben való fennmaradásra. A két évtizedes dinamikus gazdaságfejlesztési felfogás, melynek eredményeképpen Dubai és a kisebb emírségek jelentős külföldi tőkét vonzottak, egyben liberalizált befektetési szabályokat, szabadkereskedelmi zónák létrejöttét és kitűnő kommunikációs és szállítmányozási létesítmények létrejöttét is elősegítették.

A régi gárda tagjai úgy tűnik mindezek alapján, hogy belátták azt, hogy nem feltétlenül csak a fiatalabb generációknak érdemes elfogadniuk a változások szükségességét. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok esetében talán lassabban fog bekövetkezni a változás, ám e lassabb, szervesebb folyamat révén a monarchiák intézményrendszere is folyamatos fejlődésen megy majd keresztül.

A blogon már megszokottá váló világpolitikai kitekintések keretében ezúttal a Közép-Kelet monarchiáiban bekövetkezett változások hátteréről és ezek hatásairól szóló négyrészes írás közlése indul most útjára. A régió országaiban külső körülmények (nyomásgyakorlás, globalizáció, WTO-tagság, régión belüli példák és a korszellem), valamint belső körülmények (társadalmi változás, urbanizáció és elitdöntések) révén olyan változások indultak az 1990-es évek elején - s tartanak a mai napig is - melyek a korábbi autoriter rendszerek liberalizált intézményrendszerének kialakulásához és a demokratikus keretek kiszélesedéséhez vezettek.

A közép-keleti monarchiák (Katar, Bahrain, Jordánia, Marokkó, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok) politikatörténetének utóbbi néhány évét ismertető írásnak Owen H. Kirby, a Middle East Quarterly 2000. decemberi számában megjelent Want democracy? Get a king című tanulmánya jelenti az alapját. A jelentősen kiegészített cikk  részletének magyar fordítását közöljük.

A négy folytatásban megjelenő Közép-Kelettel foglalkozó cikkek első részében az új generáció országait mutatjuk be.

Az új generáció

E cikkben először is a közép-keleti régió jelenlegi helyzetének felmérésével foglalkozunk, valamint a térség nyolc monarchiájának jövőbeli kilátásait vesszük szemügyre, melyek egy részének uralkodói az új generációhoz tartoznak, míg mások pedig a régiekhez. Négy ország ugyan már korábban kidolgozta és megkezdte reformjainak megvalósítását, mára a további négy állam is – megkésve ugyan – hozzákezdett a változtatások érvényre juttatásához.

Ezt az országot kis mérete és a közeli Szaúd-Arábiához hasonlatos politikai kultúra, valamint a közös vahabbita iszlám hagyományok miatt gyakran kihagyják a regionális stratégiai döntésekből, hiszen köztudott volt, hogy mindig a nagy szomszédot követi politikájában. 1995. júniusában ez a status quo megdőlt, amikor (minden addig fennálló szokást felborítva) Hamad bin Khalifa ath-Thani sejk egy palotaforradalom során megfosztotta a politikától magát távol tartó apját addigi hatalmától. Ez tulajdonképpen egyfajta fiatalítási kísérlet is volt, melyre azt megelőzően negyed évszázadig nem volt példa az öböl-menti államok történetében.

Ezt követően inkább a belső hatalom megszilárdítása érdekében, semmint az arab partner országok megnyugtatása okán Hamad sejk széleskörű politikai és társadalmi reformokat kezdeményezett, beleértve a közvetlen választásokat és a női választójogot is. Elutasítva az öböl-menti arab országok gyakorlatát, úgy döntött, hogy a dinasztia uralmát még demokratikusabb alapokra kívánja helyezni. Külpolitikájában pedig az Arab Liga törekvéseivel szembehelyezkedve Hamad sejk országát ugyanakkor a jelen geopolitikai realitásaihoz közelítette. Közismert különállásának köszönhető hírnevét végül arra is felhasználta, hogy az 1999. márciusi országos választásokat követően bejelentette egy alkotmányozó bizottság létrehozását, hároméves mandátummal. Az új alkotmány értelmében pedig parlamenti választások fogják majd a politika ciklikusságát biztosítani az országban.

A sejk felismerte, hogy hazája megérett a pluralizmus befogadására, így egyszerre érezte meg, hogy az értékét vesztett monarchia támogatottságának fenntartása kiemelkedően fontos, amellett, hogy a demokrácia Katar fennálló politikai rendszerének megőrzése érdekében is felhasználható. Szinte forradalmi merészsége Katart a monarchista reformtendenciák vezető államává tette. Ennek eredményeképpen ez a törpeállam méretéhez képest valószerűtlenül nagy hatást gyakorolt a régió politikai fejlődésére. A Katar által elért lenyűgöző eredmények valószínűleg hatást gyakorolnak majd szerte a régióban.

Hamad bin ’Isa al-Khalifa sejk 1999. március 6. óta uralkodik az országban. Még az év végén az akkor ötvenöt éves sejk újraélesztette a helyhatósági választások huszonöt éve félretett gyakorlatát. A 2001-es választásokon a nők a férfiakhoz hasonlatosan szavazhattak. A helyi választási eljárás visszaállítása talán nem túl nagy jelentőségű, azonban a szélesebb regionális változások kontextusában már minden bizonnyal fontos szereppel bíró reform. A politikai reformokkal kapcsolatban, melyek az 1990-es évek közepén megbolygatták a kis sziget politikai életét, Hamad sejk a következő magyarázattal szolgált: „Bahrainnek komoly, ámde gyümölcsöző munkával kell áldoznia annak érdekében, hogy újra gyors növekedést érjen el és elfoglalja méltó helyét a világban”. Mindennek, valamint az uralkodó elődje által folytatott politikának köszönhetően ma stabil hatalomgyakorlás érvényesül a monarchiában, azonban az uralkodó már felismerte jövőben megtartandó legitimitásának legfőbb akadályait, a társadalmi konzultáció és a konszenzus hiányát. Hamad sejk demokratizálási kísérlete Bahrainben a monarchikus autoritás társadalmi alapjainak megteremtését sürgeti. Ez a folyamat Bahrainben azért is különösen szükségszerű, mivel a közép-keleti országok közül itt egyedüliként szunnita muszlim elit uralkodik a síita többség felett. (Az országban újdonságnak számító helyi önkormányzati választásokon kívül a kormány 2000-ben bejelentette, hogy az 1992-ben alapított Súra (konzultatív) Tanács tagjai öt éven belül általános választásokon nyerhetik el hivatalukat, s e politikának érvényt szerezve elsőként a korábban csak férfi tagokkal rendelkező testületbe négy nőt neveztek ki, majd a keresztény, indiai és – az Arab-félsziget országaiban egyedüliként – a zsidó közösségek tanácsadói szervezetben megjelenő képviseletét is megszervezték.)

Az új évszázad hajnalán Bahrainben a társadalom egészének elvárásait és akaratát figyelembe véve felismerték, hogy a monarchia nem óvható meg kizárólag az elit családok támogatásának és a különböző kényszerítő eszközök taktikai alkalmazásának segítségével. Hamad sejk 2000-ben kijelentette, hogy mindig csak a nép javára cselekszik majd, s vezetőként olyan politikát folytat, amely az állampolgárok számára is elfogadható.

A 2006-os parlamenti és helyhatósági választásokon végül csak a síita politikai csoportosulások vettek részt, ugyanakkor a vallási irányzaton belül húzódó nézetkülönbségek kisebb erőszakos demonstrációkon olykor megnyilvánulnak azt követően, hogy az Al Wifaq elnevezésű síita párt szerezte meg a legtöbb helyet az ország törvényhozásában.

Az 1999-ben hatalomra került II. Abdullah király édesapja (mint ahogyan a marokkói VI. Mohamed édesapja is) a kényszerítőeszközök és Mohamed próféta tanításainak tisztelete közötti kényes egyensúlyt használta fel a stabilitás megtartására. Abdullah (mint Mohamed király) azonban – részben a trónra kerülését övező elvárások okán is – felismerte, hogy ez az egyensúly tovább már nem fenntartható. A kényszerpályára került uralkodói politika tehát a stabilitás érdekében a nyugaton tanult király irányításával olyan elveken nyugodott, mint a demokrácia és szólásszabadság alapelvei, a politikai pluralizmus, a szabad gazdasági verseny és az emberi méltóság elve. Ezt alátámasztja az udvar egyik magas rangú hivatalnokának megállapítása arról, hogy „Abdullah király professzionális munkatársakból állít össze tanácsadó testületet. Fiatalemberekkel veszik körül magát… tudja mit hoz a jövő… ő az internet-korszak és az információs technológia királya”. Abdullahtól sokat várnak. A korábbi miniszterelnök, Fayiz Tarawa szerint a király „minden téren forradalmi változások számára készíti elő a talajt… ideértve az üzleti életet is, s emellett rendkívül határozottan kiáll az elképzelései mellett”.

A reform további menetét illetően 1999 végén egy húszfős gazdasági konzultációs tanácsot hoztak létre, melynek hat korábbi kormányhivatalnok és tizennégy fiatal magánvállalkozó volt a tagja. A tanács feladata a gazdaság, oktatás és ügyintézés terén sürgető legfontosabb reformok felvázolása volt. Egy udvarhoz közel álló személy szerint „végül majd nyilvánvalóvá válik, hogy a király döntései a többség érdekében, a joguralom, a demokrácia megszilárdítása, az emberi jogok, valamint a törvény előtti egyenlőség biztosítása, a korrupcióval való leszámolás és az előjogok megszűntetése érdekében születtek”.

Az agresszív gazdasági program keretében Jordánia 2000-ben csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez, s 2001-től kezdve pedig részt vett az Európai Szabadkereskedelmi Társulás szervezetében is. 2007-ben helyhatósági választásokat tartottak, melynek során a helyi tanácsok helyeinek húsz százalékát nők számára tartották fenn. Az év novemberében parlamenti választásokat is tartottak, és a független, ugyanakkor kormánybarát jelöltek szerezték meg a többséget. Abdullah király az új miniszterelnököt kinevezésekor a szociális-gazdasági reformok, az egészségügyi hálózat és az oktatási intézményrendszer fejlesztésével bízta meg.

Jordánia uralkodójához hasonlóan VI. Mohamed király is céljának tekinti az alkotmányos monarchia, a többpártrendszer, a gazdasági szabadság, a joguralom, az emberi jogok védelme, valamint az egyéni és kollektív szabadságjogok megőrzését. Ennek érdekében felmentette a népszerűtlen és sokak által megvetett Driss Basri belügyminisztert és a hozzá hű hivatalnokokat. A király továbbá az ismert politikai ellenfeleit jelentő családok külföldre emigrált tagjainak visszahívásával megerősítette a közvélemény felé korábbi elképzeléseit. 2000. májusában pedig a prominens iszlám vallási vezetőt, Abd asz-Szalám Jaszán sejket is kiengedték tizenegy évi házi őrizetéből. Mohamed király szerint „elérkezett az ideje, hogy ne az emberek szolgálják az autoritást, hanem hogy az autoritás szolgálja a nép érdekét”.

A már 1990-es évektől érvényesülő fokozatos politikai reformoknak köszönhetően 1997-től már kétkamarás országgyűlés működött Marokkóban. Az emberi jogok és a sajtószabadság tekintetében pedig pozitív változás jelentkezett. A folyamatos változtatások és engedmények ellenére azonban továbbra is jelentős hatalom összpontosul az uralkodó kezében.

Nem meglepő, hogy Jordánia és Marokkó viszonylag fiatal uralkodói hasonló kijelentéseket tettek a demokratikus gyakorlat és a szabadpiac kapcsán. Minkét király a manapság jelentkező szükségszerűségeket igyekszik figyelemmel kísérni a múlt konfliktusainak és rivalizálásainak feloldásával párhuzamban. Abdullah szerint korának vezetői „sokkal közelebbről szemlélik azt az átalakulást, amelyen a világ keresztülmegy, ugyanis mind az új generáció, s mind az új kultúra közös gyökere a globális gazdaság.

Bár az itt említett négy ország jelentősen különbözik egymástól, – az olajerőforrásokban, történelmükben, és a korábbi rossz kormányzatok hatásában – mégis mindegyik állam fiatal uralkodója bátran szembenéz az előttük álló kihívásokkal. A nők helyzetének javítása, a választott tagokkal rendelkező új intézmények létrehozása, vagy a tagok cseréje mind e monarchiák legfőbb erősségét jelentik, mégpedig az uralkodó széles cselekvési szabadságát. A nemzeti hagyományok és a stabilitás megőrzésének eredményeképpen kialakult széleskörű társadalmi lojalitásnak köszönhetően pedig a monarchia olyan politikai választási szabadságot képes biztosítani, amely a térség forradalmi (köztársasági) államaiban ismeretlen.

Ferencváros ítéletet mondott

Téli napnyugta a magyar demokrácia fölött

A 2009. január 11-én a budapesti IX. kerületi 12. számú országos egyéni választókerületi, időközi országgyűlési választás első fordulójában bebizonyosodott: az embereknek nincs szüksége a jelenlegi politikai rendszerre. Az elmúlt húsz évben szinte minden ma is jelenlévő párt és politikai erő bizonyíthatott. Ez eddig azonban nem sikerült. Ehelyett az emberek inkább elfordultak a politikától.

A Ferencvárosban a szavazáson (az egyébként időközi választásokon megszokott alacsony részvételhez képest is) kimondottan kevesen vettek részt, mely állításnak hátterében az áll, hogy a többség távolmaradásával is véleményt nyilvánított. Egyértelműnek látszik, hogy a választópolgárok többsége nem kér a fennálló politikai struktúra által kínált lehetőségek egyikéből sem. A demokrácia legitimitásának alapja pedig a magas választási részvétel lenne. Ennek hiányában nem beszélhetünk valós választói akaratot megjelenítő politikáról. A ferencvárosi - a szavazatok elégtelen száma miatt - érvénytelen választáson a jogosult mintegy 31.000 választópolgár közül csupán alig több mint 8000 szavazott érvényesen. Ez alig éri a 26%-ot, mely egyben azt is jelenti, hogy az 50%-os küszöb alatti részvétel miatt érvénytelen (és értelmetlen) volt a szavazás. Ennek tudatában szinte teljesen közömbös információ, hogy a fideszes jelölt 59%-ot, a második legtöbb szavazatot szerzett szocialista jelölt 23%-ot, míg a JOBBIK jelöltje 8,5%-ot szerzett. Nem fontosak ezek az adatok, mint ahogyan egyedül csak a választási részvétel mutatja a lényeget: az 1989-es köztársaság újabb csúfos vereséget szenvedett a rendszer legitimitását kezében tartó legfontosabb entitás részéről, a választópolgártól.

A legtöbb szavazatot szerző Bácskai János szerint "az emberek kifejezték akaratukat a változás mellett. Elegük van az egykori koalíciós partnerekből". Az első mondata kétségkívül igaz. Azonban az embereknek nem csak a kormánypártokból van elegük. A 31.000 lehetséges szavazatból csupán 4.700-at begyűjtő képviselőjelölt nem alkalmas ugyanis arra, hogy magáról azt állítsa, hogy a többség akaratát képviseli.

Hány időközi vagy bármilyen országgyűlési választás, politikai megmérettetés szükséges még ahhoz, hogy felismerjük, a harmadik magyar köztársaság 1989-ben lefektetett rendszere megbukott?

Aki azt állítja, hogy az elmúlt húsz évben Magyarországon nem változott semmi, az hazudik. Aki pedig azt állítja, hogy ez a két évtized a fejlődésről és prosperitásról szólt, az is hazudik. Bármilyen kedvező vélemények is hangozzanak el, az igazság mindezekkel szemben az, hogy az egykoron Mária kegyelmébe ajánlott országban ma morális válság van, a gazdaság romokban hever, állampolgárainak öntudata pedig elveszőben.

A valós alternatíva

Látszatpolitikák a királyság realitása ellenében

A baloldalon és még inkább pedig a hazai jobboldali politikai körökön belül elfogadott magyarázatot jelentenek jelenlegi keserves helyzetünkre a XX. századi sorsfordító események, döntések, a rossz politikák és a négy évtizedig ránk minden rémtettének kísértetével nehezedő szocializmus. A mai politizáló átlagember (a választópolgár nevű szent tehénről van szó) számára az igazi  történelmünk 1919-ben kezdődik, s azt csak iskolai tanulmányaikból eredő homályos emlékképek színesítik, az 1848-as események szellemében.

Hogy miért? Egyrészről annak okán, mert a már említett szocialista rendszerbeli oktatásnak köszönhetően a magyar felnőtt társadalom jelentős része az uralkodó ideológiának megfelelő nézőpontból ismerhette meg saját történelmét. Ők képviselik a társadalom legnagyobb részét. Nagy valószínűséggel négyévente a vörös színezetű pártokra vagy a liberálisokra szavaznak. Ezeknek az embereknek és az általuk választott pártoknak éppen annyi köze van a magyarság történelméhez, mint az iskolapadban tanultaknak.

A politikailag mesterségesen tagolt társadalmunk másik jelentős hányadát képezik az említett csoport mellett azok, akik bizonyos konzervatívnak mondott ideológiákat követve, egyes pártvezérek szavára elvetették a kommunista gyökerű dogmákat és az 1990-es években alternatív példákat maguk elé állítva új szemléletmódot hoztak a magyar politikai életbe, olykor pedig más XX. századi eszméket keltettek újra életre, a kisgazdáktól a kereszténydemokratákig. Ám ezek a pártok csupán látszólag fordultak el a szocialista alapú szemléletmódtól.

Egy ismérv pedig mindvégig közös maradt: értéknek hazudni a XX. század megannyi destruktív elképzelését, eszméjét, legyen az bármi a szélsőjobboldal és szélsőbaloldal között. Egyrészt minden mai parlamenti párt a saját ideológiájának legalitását keresi valamely múlt századi politikai rendszerben (a jobboldal a Horthy-rezsimben, az 1946-os köztársaságban, de még erőteljesebben az 1956-os forradalomban, a baloldal pedig az 1918-19-es provizórikus időszakban és 1956-ban), másrészt a parlamenten kívüli pártok pedig - látszólag - tágabb mozgástérben a politikai skála széleihez közeledve sokkal változatosabb célok érdekében léphetnek fel.

A húszéves magyar demokrácia egyetlen jelentősebb pártja sem tartotta egy pillanatig sem elfogadhatónak az ezeréves királyság eszméjét, annak intézményeit vagy eredményeit, vívmányait. A MIÉP-től a Munkáspártig minden politikai párt a programjában lefektetett elvekkel a csak pár évtizede létező és divatos demokratikus köztársaságot erősíti szellemi értelemben. Hiszen mint minden hierarchikus, vagy tagsági viszonyon alapuló rendszer, az államforma megmaradása is az azt alkotó legfontosabb elemek stabilitásától és együttműködésétől függ. S Magyarországon legyen bármilyen súlyos a válság és egyre mélyebbek a valós társadalmi törésvonalak, mégis a köztársaság fő alkotórészének számító pártok legfontosabb feladatuknak még ebben a helyzetben is a rendszer megóvását és konzerválását tartják. Ennek oka pedig a jelenlegi politikai struktúra haszonélvezőinek és egyben döntéshozóinak hozzáállásában keresendő. Esetükben egy akár több évtizede ijesztően összetartó, zárt, ugyanakkor jól működő gazdasági és politikai összefonódásról van szó, amely azonban az ország egészére nézve káros magatartásmódjának köszönhetően hatalmas vagyonokat halmozott fel, mindvégig megtartva pozícióit. Az elitek e finom szálakkal egymásba kapaszkodó hálózatát az 1987-89-ben az ellenzék és a kommunista párt közötti bizarr egyezkedések eredményeképpen megkonstruált demokratikus köztársaság termelte ki. A hálózat pedig az általuk és védelmükre megszövegezett alkotmányhoz továbbra is érezhető lojalitását igyekszik minden döntésével megerősíteni.

Mire vezetett mindez a gyakorlatban? Mint az már egyre inkább látható, a rövid távú cselekvéssel célorientált politikai szervezetek vezetői és a hasonló felfogással rendelkező gazdasági szereplők a fennálló - s jelenleg úgy tűnik, hogy a nemzetközi életben legnépszerűbb politikai mezőben - a kapitalista demokratikus köztársaságokban találták meg közös érdekeik megvalósítására a legkedvezőbb feltételeket. A lehető legrövidebb idő alatt elérhető legnagyobb szavazatszámra igényt tartó kartellpártok (melyek jellemzője az állami intézményrendszerrel történő összefonódás) és a lehető legrövidebb idő alatt a legnagyobb profitban érdekelt gazdasági társaságok legkedveltebb találkozóhelyei a Magyarországhoz hasonló gazdasági és morális értelemben is védtelen országok. Azonban e csoportok érdekeinek megvalósulása semmilyen hasznot vagy eredményt nem hozott az emberek, vagy akármelyik ország számára sem. Viszont helyette elhozta azt a létbizonytalanságban gyökerező félelemmel telt korszakot, amely megismertette velünk e liberális gondolkodás minden árnyoldalát. A velünk élő jelen ugyanis egyben a liberalizmus válságát is jelenti. S ha előre akarunk tekinteni, leszámolva a már említett XX. századi baljós európai alternatívákkal, akkor minél előbb fel kell ismernünk a sikeres megoldáshoz vezető utakat, melyek egyike kétségtelenül a királyság államformájához való visszatérést jelentheti.

Többek által sokszor hangoztatott érv, hogy azért kell a status quo-t fenntartani, mert a más alternatívák sem jobbak. (Gondoljunk csak arra, amikor az átlag szavazó abban keresi saját kormánypárti szavazatának érvényét, hogy azt állítja, hogy az ellenzéki párt vezetője sem jobb, hiába bizonyított már.) Így az írásom elején említett szocializációval rendelkező - valójában pedig a valós történelmi tanulságok megismerésétől az oktatás és a média tömegmanipulációjának köszönhetően elzárt - emberek a királyságot meghaladottnak, vagy rosszindulatúan a történelem szemétdombjára való fogalomnak találják. Pedig a királyság bizonyította életképességét. Magyarországon több mint kilenc évszázadon keresztül.

A monarchia állami intézményeit hozzáértő, alkalmas vezetők irányították. Rekrutációjuk egykoron kiválasztódás útján történt, majd a legjobb családok leszármazottai öröklés útján hosszú ideig az ország elitjét adták. A republikánusok ezt a tényt pedig inkább vádként állítják. Továbbá előszeretettel hagyják figyelmen kívül, hogy az elitbe tehetség okán bárki bekerülhetett, s az öröklés még mindig biztosabb politikai kontinuitást és stabilabb gyakorlati irányítást jelentett, mint a ma bárki számára elérhető pozíciókat birtokló átlagemberek hivatali ténykedése. A királyságot ugyanakkor kár lenne kizárólag a történelem szemüvegén keresztül vizsgálni. A ma létező monarchiák (legyenek azok akár a parlamentáris nyugat-európai királyságok, vagy akár az autoriter jegyekkel rendelkező közel-keleti országok) példát mutathatnak a szovjet dominanciától 1989-ben megszabaduló államok - így hazánk számára is. Azonban nem szükséges feltétlenül újra egy térben távoli rendszer adaptációjára gondolnunk. A királyság eszméje ugyanis nem idegen, hanem kilencszáz évig jelen lévő valóság volt Magyarországon, amelynek eredményességét számtalan szellemi és fizikai újítás, találmány, művészeti és építészeti alkotás bizonyítja. Magyarország valójában ebben az érában többször is  virágkorát élte, azonban e kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tarkított, ámde mindvégig stabil állami keret 1918-ban megszűnt létezni. Azóta ez az ország nem él, hanem csak létezik.

A minta tehát adott, a cselekvési terv ugyan még nem kész (a lojalisták száma azonban  a kedvező szerencsének köszönhetően egyre növekszik) de a célok már láthatóak, s ami a legfontosabb, elérhetőek is egyben. Magyarországot a nemzetközi liberális nagytőkés érdekcsoportok kiszolgálásán kívül csak a saját hatalmának megtartásában érdekelt vezetőrétegeitől meg kell szabadítani. Tisztulási folyamatra a magyar konstrukció nem képes. A jelenleg is fennálló rendszer 1918-ban született, s 1989-ben újrafogalmazták céljait, de a felvilágosodás utódainak ideológiájában fogant köztársaság nem életképes. Az 1918-as országátalakítás a nemzetet valójában inkább a pusztulás felé sodorta. S ezt a pusztító magatartásformát 1989-ben csak továbbmentették, felszínre hozva és mindannyiunk számára láthatóvá téve a rövid távú létben gondolkodás destruktív megvalósulási formáit.

Sokunk reményei szerint ez az állapot csupán átmeneti, provizórikus jellegű (mint az 1919-es év eseményei), s akik ezt így érzékelik, azok számára a királyság reális alternatíva lehet a jövőben Magyarországon.

Az évkezdet általában számvetést jelent, kiindulópontot adva a jövő számára. Alább egy rendhagyó összegzés található Michael Howard, a brit konzervatívok és az árnyékkormány korábbi vezetője tollából. A szerző könyvében a háború és a fennálló világrendek viszonyát vizsgálja, s írásából itt a XX. századi változások összefoglalója olvasható. Érdemes lehet számunkra is megismerkedni egy brit konzervatív gondolkodó, aktív politikus meglátásaival korunk és az elmúlt időszakok eseményeit és a létező politikai rendszerek viszonyait illetően. A cikk tehát egyben könyvajánló is.

A béke felfedezése

Értekezés a háborúról és a nemzetközi rendről

2. rész
2000- (Kalasnyikovok és Tomahawk-ok)

A XX. század utolsó évtizedében a felvilágosodás liberális örökösei ismét alkalmat láttak a béke megteremtésére. Ekkor egyedül a Kant-i modell tűnt a megfelelőnek. Még a Kínai Népköztársaság Pártja is egy olyan reformot szorgalmazott, melynek során az ország versenyképesebb lehetett a világgazdaságban. A világban meglévő konszenzust pedig csak tovább erősítette a Szaddam Husszein rezsimje elleni fellépés. A világ pedig szabadnak tűnt a felvilágosodás értelmében: a mozgás, ideák és a kereskedelem szabadsága érvényesült. Amerikai nézőpontból új világrend kezdődött, a történelem pedig véget ért. Európában ezt kétségbe vonták, hiszen ezek a szabadságok nem hozták el a szegény és gazdag államok közötti különbségek megszűnését. A kelet-európai országok lemaradása is nyilvánvalóvá vált, ezzel egy időben a volt tengelyhatalmak egy része pedig prosperált. Az akkori optimista álláspont szerint ez csak átmeneti volt, azonban az afrikai országokban bekövetkezett változás is azt mutatja, hogy a kikényszerített demokráciát inkább kleptokráciának illene nevezni.

Másrészt pedig a világban maradtak még olyan területek, ahol a nyugati értékeket és a gazdasági modernizáció folyamatát idegenként kezelték. Ezen régiók vallási vezetői sokszor a hagyományos rend őrzőiként jellemzik magukat. A csillagos-sávos zászló és a trikolór itt nem a szabadság, hanem éppen az idegen elnyomás szimbólumai. Mindazonáltal modernizációt ellenző csoportot találhatunk akár az Egyesült Államokban is, fundamentális keresztény szekták formájában, így látható, hogy a konfliktus legalább annyira belügyi kérdés, mint nemzetközi.

Mindezek mellett a globalizáció nyomása alatt a szupranacionális szervezetek jelentősége is egyre nő, mindinkább átvéve a nemzetállamok szuverenitásának elemeit. Az Európai Unió már tagállamai belügyeibe is beleszólhat, kényszerintézkedések útján. A globalizáció melléktermékei azonban talán még fontosabbak: befolyásos külföldi üzleti érdekek már képesek akár egy gyengébb állam kormányzata fölött is ellenőrzést gyakorolni. Még a legerősebb gazdaságok sem minden tekintetben ellenállók ilyen nyomással szemben. A szuverén kormányok gyakran csak könnyűszerrel legyőzendő akadálynak minősülnek a nem állami szereplők konfliktusai során. Az 1945 után megalakult államok pedig nem tanulták meg, mit jelent a küzdelem és a harckészség. A nyugatiak a nemzetépítés eszközeit gyakran olyan államokra ruházták, ahol még csak nem is létezett nemzet. S csak meghatározott csoportokat támogattak, melyek eredménye permanens polgárháború lett. Korábban még az ipari társadalmakban is a mobilizációnak és nevelésnek köszönhetően a háború a nemzeti hatékonyság és erkölcsiség fokmérőjévé vált. A XX. század végén azonban a halál már kikerült a társadalmi szerződésből. A háborút pedig ma már csak speciálisan kiképzettek vívják.

A nemzeti lobogót nem övezi már tisztelet. Az állam pedig a túlélésért küzd a nagyobb entitások beolvasztó és a kisebbek felaprózó kísérletei ellenében. Az Egyesült Államok, Oroszország és Kína kivétel. Az USA elitje tudatosan új világrendet hívna életre, amely egyaránt ötvöz morális és materiális értékeket is. Az amerikaiak számára a lobogó pedig még mindig érték.

A XX. század háborúit az államok okozták, a Népszövetség, s az ENSZ pedig az államok és nem az állampolgárok szövetségei. Ha az állampolgárok kezében lenne a döntés (mint ahogy a kommunikáció fejlődésével és a nem állami szereplők erősödésével ez tendencia), akkor a béke elérhető cél lenne. Azonban figyelembe kell venni, hogy az állam nem kizárólag a háborúért, hanem a békéért is felelős. Még mindig az állam a leghatásosabb entitás, melynek segítségével a polgárok önmagukat kormányozzák. Az állam lebontása így a világrendet gyengíti. A szupranacionális szervezetek is csak a tagállamai lojalitása esetén lehetnek hatékonyak továbbra is.

A béke (mivel mesterséges állapot) csakis kulturálisan homogén, közös nyelvet, célokat és keretet elfogadó, egységes oktatáson alapuló, s elittel rendelkező közösségben valósulhat meg. Így a békés világrend is hasonló kritériumokkal rendelkezik. Mindennek kulcsa egy olyan transznacionális elit lenne, mely az említett ismérveket egyesíti. A középkori Európában ez előbb az egyház volt, majd a nemesi családok vették át e szerepet, manapság pedig a bankárok, kereskedők azok, akik bármilyen konfliktustól függetlenül mozoghatnak a világban. A XVIII. századig ezek az emberek kevesen voltak és nagy tisztelet övezte őket. A XIX. század modernizált ipari társadalmában számuk már megnőtt, s változatosabb foglalkozásokat űztek, nekik köszönhetően a nemzetközi viszonyok a XX. századra átláthatóbbak lettek, mígnem mára azok már közös értékekkel és nyelvvel is rendelkeznek.

Alapvetően két probléma megoldása várat még ezzel kapcsolatban magára: a korábbi szupranacionális elitek ugyan kisebbséget jelentettek saját országaikban, mégis kiváltságokat élvezhettek. Először is társadalmi dominanciájuk vitathatatlan, másodsorban pedig szerepük a status quo fenntartásában megkérdőjelezhetetlen. A régi elit és a „modernizálók” küzdelme azonban végigkísérte Nyugat-Európa történetét. S a küzdelem ma is folytatódik.

A nyugati országokon kívül a burzsoá elitet idegen hatalmak, főként az amerikaiak ügynökeként azonosítják, azonban mégis az éppen fennálló autoriter rendszer támogatását élvezik. A nyugati liberálisok számára pedig így problémát okoz a demokrácia és az emberi jogok védelme. Az autoriter hatalomgyakorlók ugyanakkor pedig tesznek olyankor modernizációs kísérleteket is.

A nyugati rendszerek javarészt békés burzsoá rendszerek, azonban a burzsoá társadalom unalmas. Az unalom pedig olyan események megteremtésében játszott szerepet, mint a forradalmak, a destruktív erőszak, a militáns nacionalisták és a nihilisták térnyerése. Ugyanakkor bármilyen erőteljes is a nemzetközi burzsoá közösség kiterjedése, kár lenne bármit is várni tőle, hiszen már Norman Angell és mások is azt az optimista jóslatot tették 1914-ben, hogy mivel a háború a viszályok megoldásának irracionális eszköze, ezért érző ember nem folyamodhat hozzá. Nem lett igazuk.