Az évkezdet általában számvetést jelent, kiindulópontot adva a jövő számára. Alább egy rendhagyó összegzés található Michael Howard, a brit konzervatívok és az árnyékkormány korábbi vezetője tollából. A szerző könyvében a háború és a fennálló világrendek viszonyát vizsgálja, s írásából itt a XX. századi változások összefoglalója olvasható. Érdemes lehet számunkra is megismerkedni egy brit konzervatív gondolkodó, aktív politikus meglátásaival korunk és az elmúlt időszakok eseményeit és a létező politikai rendszerek viszonyait illetően. A cikk tehát egyben könyvajánló is.

A béke felfedezése

Értekezés a háborúról és a nemzetközi rendről

2. rész
2000- (Kalasnyikovok és Tomahawk-ok)

A XX. század utolsó évtizedében a felvilágosodás liberális örökösei ismét alkalmat láttak a béke megteremtésére. Ekkor egyedül a Kant-i modell tűnt a megfelelőnek. Még a Kínai Népköztársaság Pártja is egy olyan reformot szorgalmazott, melynek során az ország versenyképesebb lehetett a világgazdaságban. A világban meglévő konszenzust pedig csak tovább erősítette a Szaddam Husszein rezsimje elleni fellépés. A világ pedig szabadnak tűnt a felvilágosodás értelmében: a mozgás, ideák és a kereskedelem szabadsága érvényesült. Amerikai nézőpontból új világrend kezdődött, a történelem pedig véget ért. Európában ezt kétségbe vonták, hiszen ezek a szabadságok nem hozták el a szegény és gazdag államok közötti különbségek megszűnését. A kelet-európai országok lemaradása is nyilvánvalóvá vált, ezzel egy időben a volt tengelyhatalmak egy része pedig prosperált. Az akkori optimista álláspont szerint ez csak átmeneti volt, azonban az afrikai országokban bekövetkezett változás is azt mutatja, hogy a kikényszerített demokráciát inkább kleptokráciának illene nevezni.

Másrészt pedig a világban maradtak még olyan területek, ahol a nyugati értékeket és a gazdasági modernizáció folyamatát idegenként kezelték. Ezen régiók vallási vezetői sokszor a hagyományos rend őrzőiként jellemzik magukat. A csillagos-sávos zászló és a trikolór itt nem a szabadság, hanem éppen az idegen elnyomás szimbólumai. Mindazonáltal modernizációt ellenző csoportot találhatunk akár az Egyesült Államokban is, fundamentális keresztény szekták formájában, így látható, hogy a konfliktus legalább annyira belügyi kérdés, mint nemzetközi.

Mindezek mellett a globalizáció nyomása alatt a szupranacionális szervezetek jelentősége is egyre nő, mindinkább átvéve a nemzetállamok szuverenitásának elemeit. Az Európai Unió már tagállamai belügyeibe is beleszólhat, kényszerintézkedések útján. A globalizáció melléktermékei azonban talán még fontosabbak: befolyásos külföldi üzleti érdekek már képesek akár egy gyengébb állam kormányzata fölött is ellenőrzést gyakorolni. Még a legerősebb gazdaságok sem minden tekintetben ellenállók ilyen nyomással szemben. A szuverén kormányok gyakran csak könnyűszerrel legyőzendő akadálynak minősülnek a nem állami szereplők konfliktusai során. Az 1945 után megalakult államok pedig nem tanulták meg, mit jelent a küzdelem és a harckészség. A nyugatiak a nemzetépítés eszközeit gyakran olyan államokra ruházták, ahol még csak nem is létezett nemzet. S csak meghatározott csoportokat támogattak, melyek eredménye permanens polgárháború lett. Korábban még az ipari társadalmakban is a mobilizációnak és nevelésnek köszönhetően a háború a nemzeti hatékonyság és erkölcsiség fokmérőjévé vált. A XX. század végén azonban a halál már kikerült a társadalmi szerződésből. A háborút pedig ma már csak speciálisan kiképzettek vívják.

A nemzeti lobogót nem övezi már tisztelet. Az állam pedig a túlélésért küzd a nagyobb entitások beolvasztó és a kisebbek felaprózó kísérletei ellenében. Az Egyesült Államok, Oroszország és Kína kivétel. Az USA elitje tudatosan új világrendet hívna életre, amely egyaránt ötvöz morális és materiális értékeket is. Az amerikaiak számára a lobogó pedig még mindig érték.

A XX. század háborúit az államok okozták, a Népszövetség, s az ENSZ pedig az államok és nem az állampolgárok szövetségei. Ha az állampolgárok kezében lenne a döntés (mint ahogy a kommunikáció fejlődésével és a nem állami szereplők erősödésével ez tendencia), akkor a béke elérhető cél lenne. Azonban figyelembe kell venni, hogy az állam nem kizárólag a háborúért, hanem a békéért is felelős. Még mindig az állam a leghatásosabb entitás, melynek segítségével a polgárok önmagukat kormányozzák. Az állam lebontása így a világrendet gyengíti. A szupranacionális szervezetek is csak a tagállamai lojalitása esetén lehetnek hatékonyak továbbra is.

A béke (mivel mesterséges állapot) csakis kulturálisan homogén, közös nyelvet, célokat és keretet elfogadó, egységes oktatáson alapuló, s elittel rendelkező közösségben valósulhat meg. Így a békés világrend is hasonló kritériumokkal rendelkezik. Mindennek kulcsa egy olyan transznacionális elit lenne, mely az említett ismérveket egyesíti. A középkori Európában ez előbb az egyház volt, majd a nemesi családok vették át e szerepet, manapság pedig a bankárok, kereskedők azok, akik bármilyen konfliktustól függetlenül mozoghatnak a világban. A XVIII. századig ezek az emberek kevesen voltak és nagy tisztelet övezte őket. A XIX. század modernizált ipari társadalmában számuk már megnőtt, s változatosabb foglalkozásokat űztek, nekik köszönhetően a nemzetközi viszonyok a XX. századra átláthatóbbak lettek, mígnem mára azok már közös értékekkel és nyelvvel is rendelkeznek.

Alapvetően két probléma megoldása várat még ezzel kapcsolatban magára: a korábbi szupranacionális elitek ugyan kisebbséget jelentettek saját országaikban, mégis kiváltságokat élvezhettek. Először is társadalmi dominanciájuk vitathatatlan, másodsorban pedig szerepük a status quo fenntartásában megkérdőjelezhetetlen. A régi elit és a „modernizálók” küzdelme azonban végigkísérte Nyugat-Európa történetét. S a küzdelem ma is folytatódik.

A nyugati országokon kívül a burzsoá elitet idegen hatalmak, főként az amerikaiak ügynökeként azonosítják, azonban mégis az éppen fennálló autoriter rendszer támogatását élvezik. A nyugati liberálisok számára pedig így problémát okoz a demokrácia és az emberi jogok védelme. Az autoriter hatalomgyakorlók ugyanakkor pedig tesznek olyankor modernizációs kísérleteket is.

A nyugati rendszerek javarészt békés burzsoá rendszerek, azonban a burzsoá társadalom unalmas. Az unalom pedig olyan események megteremtésében játszott szerepet, mint a forradalmak, a destruktív erőszak, a militáns nacionalisták és a nihilisták térnyerése. Ugyanakkor bármilyen erőteljes is a nemzetközi burzsoá közösség kiterjedése, kár lenne bármit is várni tőle, hiszen már Norman Angell és mások is azt az optimista jóslatot tették 1914-ben, hogy mivel a háború a viszályok megoldásának irracionális eszköze, ezért érző ember nem folyamodhat hozzá. Nem lett igazuk.