A blogon már megszokottá váló világpolitikai kitekintések keretében ezúttal a Közép-Kelet monarchiáiban bekövetkezett változások hátteréről és ezek hatásairól szóló négyrészes írás közlése indul most útjára. A régió országaiban külső körülmények (nyomásgyakorlás, globalizáció, WTO-tagság, régión belüli példák és a korszellem), valamint belső körülmények (társadalmi változás, urbanizáció és elitdöntések) révén olyan változások indultak az 1990-es évek elején - s tartanak a mai napig is - melyek a korábbi autoriter rendszerek liberalizált intézményrendszerének kialakulásához és a demokratikus keretek kiszélesedéséhez vezettek.
A közép-keleti monarchiák (Katar, Bahrain, Jordánia, Marokkó, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok) politikatörténetének utóbbi néhány évét ismertető írásnak Owen H. Kirby, a Middle East Quarterly 2000. decemberi számában megjelent Want democracy? Get a king című tanulmánya jelenti az alapját. A jelentősen kiegészített cikk részletének magyar fordítását közöljük.
A négy folytatásban megjelenő Közép-Kelettel foglalkozó cikkek első részében az új generáció országait mutatjuk be.
Az új generáció
E cikkben először is a közép-keleti régió jelenlegi helyzetének felmérésével foglalkozunk, valamint a térség nyolc monarchiájának jövőbeli kilátásait vesszük szemügyre, melyek egy részének uralkodói az új generációhoz tartoznak, míg mások pedig a régiekhez. Négy ország ugyan már korábban kidolgozta és megkezdte reformjainak megvalósítását, mára a további négy állam is – megkésve ugyan – hozzákezdett a változtatások érvényre juttatásához.
Ezt az országot kis mérete és a közeli Szaúd-Arábiához hasonlatos politikai kultúra, valamint a közös vahabbita iszlám hagyományok miatt gyakran kihagyják a regionális stratégiai döntésekből, hiszen köztudott volt, hogy mindig a nagy szomszédot követi politikájában. 1995. júniusában ez a status quo megdőlt, amikor (minden addig fennálló szokást felborítva) Hamad bin Khalifa ath-Thani sejk egy palotaforradalom során megfosztotta a politikától magát távol tartó apját addigi hatalmától. Ez tulajdonképpen egyfajta fiatalítási kísérlet is volt, melyre azt megelőzően negyed évszázadig nem volt példa az öböl-menti államok történetében.
Ezt követően inkább a belső hatalom megszilárdítása érdekében, semmint az arab partner országok megnyugtatása okán Hamad sejk széleskörű politikai és társadalmi reformokat kezdeményezett, beleértve a közvetlen választásokat és a női választójogot is. Elutasítva az öböl-menti arab országok gyakorlatát, úgy döntött, hogy a dinasztia uralmát még demokratikusabb alapokra kívánja helyezni. Külpolitikájában pedig az Arab Liga törekvéseivel szembehelyezkedve Hamad sejk országát ugyanakkor a jelen geopolitikai realitásaihoz közelítette. Közismert különállásának köszönhető hírnevét végül arra is felhasználta, hogy az 1999. márciusi országos választásokat követően bejelentette egy alkotmányozó bizottság létrehozását, hároméves mandátummal. Az új alkotmány értelmében pedig parlamenti választások fogják majd a politika ciklikusságát biztosítani az országban.
A sejk felismerte, hogy hazája megérett a pluralizmus befogadására, így egyszerre érezte meg, hogy az értékét vesztett monarchia támogatottságának fenntartása kiemelkedően fontos, amellett, hogy a demokrácia Katar fennálló politikai rendszerének megőrzése érdekében is felhasználható. Szinte forradalmi merészsége Katart a monarchista reformtendenciák vezető államává tette. Ennek eredményeképpen ez a törpeállam méretéhez képest valószerűtlenül nagy hatást gyakorolt a régió politikai fejlődésére. A Katar által elért lenyűgöző eredmények valószínűleg hatást gyakorolnak majd szerte a régióban.
Hamad bin ’Isa al-Khalifa sejk 1999. március 6. óta uralkodik az országban. Még az év végén az akkor ötvenöt éves sejk újraélesztette a helyhatósági választások huszonöt éve félretett gyakorlatát. A 2001-es választásokon a nők a férfiakhoz hasonlatosan szavazhattak. A helyi választási eljárás visszaállítása talán nem túl nagy jelentőségű, azonban a szélesebb regionális változások kontextusában már minden bizonnyal fontos szereppel bíró reform. A politikai reformokkal kapcsolatban, melyek az 1990-es évek közepén megbolygatták a kis sziget politikai életét, Hamad sejk a következő magyarázattal szolgált: „Bahrainnek komoly, ámde gyümölcsöző munkával kell áldoznia annak érdekében, hogy újra gyors növekedést érjen el és elfoglalja méltó helyét a világban”. Mindennek, valamint az uralkodó elődje által folytatott politikának köszönhetően ma stabil hatalomgyakorlás érvényesül a monarchiában, azonban az uralkodó már felismerte jövőben megtartandó legitimitásának legfőbb akadályait, a társadalmi konzultáció és a konszenzus hiányát. Hamad sejk demokratizálási kísérlete Bahrainben a monarchikus autoritás társadalmi alapjainak megteremtését sürgeti. Ez a folyamat Bahrainben azért is különösen szükségszerű, mivel a közép-keleti országok közül itt egyedüliként szunnita muszlim elit uralkodik a síita többség felett. (Az országban újdonságnak számító helyi önkormányzati választásokon kívül a kormány 2000-ben bejelentette, hogy az 1992-ben alapított Súra (konzultatív) Tanács tagjai öt éven belül általános választásokon nyerhetik el hivatalukat, s e politikának érvényt szerezve elsőként a korábban csak férfi tagokkal rendelkező testületbe négy nőt neveztek ki, majd a keresztény, indiai és – az Arab-félsziget országaiban egyedüliként – a zsidó közösségek tanácsadói szervezetben megjelenő képviseletét is megszervezték.)
Az új évszázad hajnalán Bahrainben a társadalom egészének elvárásait és akaratát figyelembe véve felismerték, hogy a monarchia nem óvható meg kizárólag az elit családok támogatásának és a különböző kényszerítő eszközök taktikai alkalmazásának segítségével. Hamad sejk 2000-ben kijelentette, hogy mindig csak a nép javára cselekszik majd, s vezetőként olyan politikát folytat, amely az állampolgárok számára is elfogadható.
A 2006-os parlamenti és helyhatósági választásokon végül csak a síita politikai csoportosulások vettek részt, ugyanakkor a vallási irányzaton belül húzódó nézetkülönbségek kisebb erőszakos demonstrációkon olykor megnyilvánulnak azt követően, hogy az Al Wifaq elnevezésű síita párt szerezte meg a legtöbb helyet az ország törvényhozásában.
Az 1999-ben hatalomra került II. Abdullah király édesapja (mint ahogyan a marokkói VI. Mohamed édesapja is) a kényszerítőeszközök és Mohamed próféta tanításainak tisztelete közötti kényes egyensúlyt használta fel a stabilitás megtartására. Abdullah (mint Mohamed király) azonban – részben a trónra kerülését övező elvárások okán is – felismerte, hogy ez az egyensúly tovább már nem fenntartható. A kényszerpályára került uralkodói politika tehát a stabilitás érdekében a nyugaton tanult király irányításával olyan elveken nyugodott, mint a demokrácia és szólásszabadság alapelvei, a politikai pluralizmus, a szabad gazdasági verseny és az emberi méltóság elve. Ezt alátámasztja az udvar egyik magas rangú hivatalnokának megállapítása arról, hogy „Abdullah király professzionális munkatársakból állít össze tanácsadó testületet. Fiatalemberekkel veszik körül magát… tudja mit hoz a jövő… ő az internet-korszak és az információs technológia királya”. Abdullahtól sokat várnak. A korábbi miniszterelnök, Fayiz Tarawa szerint a király „minden téren forradalmi változások számára készíti elő a talajt… ideértve az üzleti életet is, s emellett rendkívül határozottan kiáll az elképzelései mellett”.
A reform további menetét illetően 1999 végén egy húszfős gazdasági konzultációs tanácsot hoztak létre, melynek hat korábbi kormányhivatalnok és tizennégy fiatal magánvállalkozó volt a tagja. A tanács feladata a gazdaság, oktatás és ügyintézés terén sürgető legfontosabb reformok felvázolása volt. Egy udvarhoz közel álló személy szerint „végül majd nyilvánvalóvá válik, hogy a király döntései a többség érdekében, a joguralom, a demokrácia megszilárdítása, az emberi jogok, valamint a törvény előtti egyenlőség biztosítása, a korrupcióval való leszámolás és az előjogok megszűntetése érdekében születtek”.
Az agresszív gazdasági program keretében Jordánia 2000-ben csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez, s 2001-től kezdve pedig részt vett az Európai Szabadkereskedelmi Társulás szervezetében is. 2007-ben helyhatósági választásokat tartottak, melynek során a helyi tanácsok helyeinek húsz százalékát nők számára tartották fenn. Az év novemberében parlamenti választásokat is tartottak, és a független, ugyanakkor kormánybarát jelöltek szerezték meg a többséget. Abdullah király az új miniszterelnököt kinevezésekor a szociális-gazdasági reformok, az egészségügyi hálózat és az oktatási intézményrendszer fejlesztésével bízta meg.
Jordánia uralkodójához hasonlóan VI. Mohamed király is céljának tekinti az alkotmányos monarchia, a többpártrendszer, a gazdasági szabadság, a joguralom, az emberi jogok védelme, valamint az egyéni és kollektív szabadságjogok megőrzését. Ennek érdekében felmentette a népszerűtlen és sokak által megvetett Driss Basri belügyminisztert és a hozzá hű hivatalnokokat. A király továbbá az ismert politikai ellenfeleit jelentő családok külföldre emigrált tagjainak visszahívásával megerősítette a közvélemény felé korábbi elképzeléseit. 2000. májusában pedig a prominens iszlám vallási vezetőt, Abd asz-Szalám Jaszán sejket is kiengedték tizenegy évi házi őrizetéből. Mohamed király szerint „elérkezett az ideje, hogy ne az emberek szolgálják az autoritást, hanem hogy az autoritás szolgálja a nép érdekét”.
A már 1990-es évektől érvényesülő fokozatos politikai reformoknak köszönhetően 1997-től már kétkamarás országgyűlés működött Marokkóban. Az emberi jogok és a sajtószabadság tekintetében pedig pozitív változás jelentkezett. A folyamatos változtatások és engedmények ellenére azonban továbbra is jelentős hatalom összpontosul az uralkodó kezében.
Nem meglepő, hogy Jordánia és Marokkó viszonylag fiatal uralkodói hasonló kijelentéseket tettek a demokratikus gyakorlat és a szabadpiac kapcsán. Minkét király a manapság jelentkező szükségszerűségeket igyekszik figyelemmel kísérni a múlt konfliktusainak és rivalizálásainak feloldásával párhuzamban. Abdullah szerint korának vezetői „sokkal közelebbről szemlélik azt az átalakulást, amelyen a világ keresztülmegy, ugyanis mind az új generáció, s mind az új kultúra közös gyökere a globális gazdaság.
Bár az itt említett négy ország jelentősen különbözik egymástól, – az olajerőforrásokban, történelmükben, és a korábbi rossz kormányzatok hatásában – mégis mindegyik állam fiatal uralkodója bátran szembenéz az előttük álló kihívásokkal. A nők helyzetének javítása, a választott tagokkal rendelkező új intézmények létrehozása, vagy a tagok cseréje mind e monarchiák legfőbb erősségét jelentik, mégpedig az uralkodó széles cselekvési szabadságát. A nemzeti hagyományok és a stabilitás megőrzésének eredményeképpen kialakult széleskörű társadalmi lojalitásnak köszönhetően pedig a monarchia olyan politikai választási szabadságot képes biztosítani, amely a térség forradalmi (köztársasági) államaiban ismeretlen.
