Az új-zélandi monarchia létét kérdőjelezték meg az utóbbi időben néhányan, akik ezzel egyidejűleg bizonyos publicitást is szereztek a destruktív republikánus gondolatok számára. A monarchiaellenes kritikákat egy olyan előzmények nélküli sajtóhadjáraton keresztül folytatták, amellyel egyben a királyi család egyes tagjainak magánéletébe avatkoztak szükségtelenül durva módon.

 

Új-Zéland királynője mindazonáltal demokratikusabb intézmény megtestesítője, mint amilyen az ország köztársasági elnöke bármikor is lehetne, hiszen az uralkodó minden alattvalóját képviseli. Egy megválasztott elnök csak politikai táborának egyes elemeit tekintené magáénak, így minden valószínűség szerint a társadalom megosztásával kevésbé hitelesen és meggyőzően lenne képes a nép képviseletét ellátni.

 

A választásokat követő gyakori változások az elnök személyét illetően megszakítják azt az alapvető folyamatosságot, amellyel egy hatékony államfői intézménynek rendelkeznie kell. A királynőt és a trónörökösöket viszont már születésüktől fogva egy hivatásra készítik fel: Új-Zéland uralkodói kötelességeinek betöltésére. Ezáltal ők az egyedüli új-zélandiak, akik alkalmasak az államfői pozíció betöltésére.

Éppen ezért egyetlen önálló és független ország sem nyerhet semmit azáltal, hogy saját történelmileg kialakult intézményeit megtagadja csupán más országoknak való alázat okán.

 

Sir Geoffrey Palmer, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke (1989-1990) úgy véli, hogy annak ellenére, hogy hazája kapcsolatai az Egyesült Királysággal már nem olyan szorosak, mint korábban, mégis a királynő megítélésében nem történt érdemleges változás. A volt kormányfő nem találja előnyösnek országa államformáját köztársaságira változtatni, mindazonáltal néhány jól megalapozott, a monarchia megtartásával elérhető gyakorlati előnyre ugyanakkor felhívta már több alkalommal is a közvélemény figyelmét.

 

 

 

1. republikánus követelés

Új-Zéland teljes mértékben független állammá kell váljon, az angol függőségi kapcsolatok megszűntetésével.

 

Új-Zéland az 1947-ben elfogadott Westminster Statútum értelmében teljesen független az Egyesült Királyságtól, de lényegében már a XIX. század vége óta bizonyos mértékben önálló, az akkor felállított önkormányzatnak köszönhetően. Az ország már nem kötődik semmilyen törvényi, alkotmányos módon a brit kormányhoz, eltekintve a Királyi Államtanács Jogi Bizottságához való fellebbezés lehetőségének fenntartását. Ez utóbbi jog egyébként sok független államot megillet még a Brit Nemzetközösségen belül, melyek közül számos ország államformája köztársaság.

Új-Zéland hivatalos kapcsolatai Britanniával manapság már éppen ugyanolyannak tekinthetők, mint a más baráti országokkal folytatott kapcsolatok. A szomszédos Ausztráliában a republikánus törekvések mögé britellenes jelszavakat sorakoztatnak, míg Új-Zéland multikulturális társadalmában az ilyen hangulatkeltést kevésbé tolerálják. Az 1986-os alkotmány az Egyesült Királysággal ápolt viszonynak még a kanadai vagy az ausztrál folyamatoknál is radikálisabb visszafogását eredményezte.

 

Anglia királynője nem Új-Zéland megfelelő államfője.

 

Új-Zéland uralkodója nem brit, hanem új-zélandi, hiszen 1953 óta az Új-Zéland királynője címet is viseli.

 

A szigetországnak egy helyben született államfőre van szüksége, hiszen az Egyesült Királyság uralkodója nem képviselheti Új-Zélandot a világban.

 

A királynő csak kivételes alkalmakkor képviseli országait külföldön. Ezt a szerepet az általa kinevezett egyes főkormányzók gyakorolják inkább a Nemzetközösség országaiban. Új-Zélandot rajta kívül a miniszterelnök és más miniszterek is képviselhetik.

 

Új-Zéland reformra kényszerül, mivel a nem brit állampolgárok és bevándorlók nehézkesen illeszkednek az alkotmányos monarchia államrendszeréhez.

 

A legtöbb szigetországi egyben bevándorló vagy bevándorlók leszármazottai. Sok bevándorló támogatja az alkotmányos monarchia jelenleg fennálló rendszerét. A legtöbb bevándorló pedig lojális alattvalóvá vált, elfogadván az ország szokásait, beleolvadva Új-Zéland társadalmába.

Számos ide érkező azért választotta a szigetországot célpontként, mert szülőföldjén elviselhetetlen életfeltételek alakultak ki, s ez az állam valami jobb lehetőséget kínált a szemükben. Egy vagy több okból korábbi országuk kormányzata nem biztosította számukra az alapvető szabadságjogaik gyakorlását és azt a védelmet, amelyben Új-Zélandon részesülhetnek. Az alkotmányos monarchia egy olyan könnyen megérthető, átlátható demokratikus rendszer, amely a régió számos más országában is érvényesül.

 

Új-Zéland Ázsia (vagy a csendes-óceáni térség) része, így a monarchia államformáját el kell utasítani a szomszédos ázsiai országok politikai kultúrájához történő közeledés érdekében. Ez egyben megkönnyítené a más ázsiai és csendes-óceáni országokkal folytatott kereskedelmet is.

 

Az állampolgáruknak maguknak kell eldönteniük, mi a legjobb az ország számára. Ázsia államai között hatalmas kulturális különbségek húzódnak, ezért a kulturális közeledés kívánalma értelmezhetetlen. Ha Új-Zéland köztársaság lenne, mi lenne Japán, Thaiföld, Malajzia, Kambodzsa és Brunei monarchiák reakciója a régióban?

A csendes-óceáni régió országaival kapcsolatban – úgy mint Tonga és Szamoa (mely régi királyságok közül az utóbbi ma inkább kvázi-köztársaság, mint királyság), vagy Ausztrália, Pápua Új-Guinea, a Salamon-szigetek és Tuvalu – több hasonlóság adódik, s így az itt felsorolt országokban mindenütt elismerik a királynőt államfőként.

 

Olyan államfőre van szükség, akit a nép vagy a parlament választ.

 

Ha az államfő megválasztással nyerné el hivatalát, azáltal az intézmény hitelessége romlana, értékét vesztené, hiszen a választás csak a napi politikai hangulatot, vagy a jelölt személyének népszerűségét tükrözné, függetlenül attól, hogy alkalmas-e a hivatal betöltésére.

A Nemzetközösség Királyságában a főkormányzókat a napi politikán kívül álló uralkodó nevezi ki, a miniszterelnök javaslatára. E rendszernek köszönhetően a főkormányzókat kivételes tisztelet övezi.

A főkormányzó nem alkothat jogszabályt és nem végez közvetlen kormányzati politikát, azonban egy teljesen önálló államfői hivatal előnyeit képes a korona által fenntartott jogkörökön keresztül nyújtani. Ezzel szemben egy választott elnök gyakran politikai ellenfele a miniszterelnöknek, ugyanakkor egy valódi végrehajtói jogkörrel rendelkező elnök kezében összpontosuló hatalom veszélye is megbecsülhető.

Mivel Új-Zéland monarchia, ezért a hatalmi ágak – a törvényhozás, törvénykezés és végrehajtás – formálisan is egybekapcsolódnak és egymástól függenek. Ezek a szabadság garanciái. Az alkotmányos monarchia a kormányzat végrehajtó, jogszabályalkotó és ítélkezési funkcióinak integrálására is alkalmas. A korona autoritása az, amely egyetemleges legitimitást nyújt a kormányzás különböző szintjein elhelyezkedő intézmények által született egyedi döntések számára.

A köztársaság kikiáltása csakis egy annak kedvező politikai fordulat esetén lehetséges, úgy hogy az uralkodót elnök váltaná egy olyan államfői tisztségben, ami egyelőre ismeretlen az ország politikai rendszerében. S bár Új-Zéland politikai rendszere demokratikus és a többségi elv működteti, mégsem a népszuverenitás az alapja.

Az alkotmány kismértékű megváltoztatása, mely által az uralkodót egy elnök követné, valószínűleg a népszuverenitáson alapuló jog figyelmen kívül hagyásával változtatná meg az államformát is.

 

A köztársaság fejlettebbé tenné a kereskedelmet és a gazdaságot, csökkenne a munkanélküliség, a szegénység szintje és az államadósság is.

 

A kormányforma, államforma megváltoztatása nincs befolyással a gazdasági teljesítményre. A meglévő intézmények működésének javításával azonban elérhetők bizonyos pozitív hatások. A monarchia stabil politikai rendszert kínál, nemzeti identitásérzetet nyújtva, elősegítve ezzel a társadalmi egyetértést. A köztársaság kikiáltása után bekövetkező politikai instabilitás viszont megingatná a kereskedelmet.

 

Egy republikánus kormány megalakulása esetén a királyi családra fordított költségek megmaradnának.

 

A monarchia valójában nem kerül viszonylagosan semmibe sem többe az új-zélandiaknak, hiszen ha nem lenne monarchia, helyette egy elnöki hivatal felállítására lenne szükség. Más köztársaságok példái alapján egy ilyen intézmény pedig sokkal nagyobb költségeket emészt fel.

A monarchia kevés kiadást jelent az udvari kötelezettségek, utazások és a főkormányzóság költségeinek tekintetében – egy felmérés alapján minden állampolgár körülbelül egy dollárnak megfelelő összeggel fedezi ez utóbbiakat. Az új-zélandi adófizetők nem járulnak semmivel sem hozzá a királynő vagy a királyi család bármely tagjának személyes költségeihez, mint ahogy az udvar és a tengerentúli ingatlanok fenntartásához sem.

A köztársasági elnök nagyszámú tanácsadói és kisegítő testületre támaszkodna, s valószínűleg egy új elnöki palotát is igényelne. További kiadásokat jelentenének a köztestületek átnevezése, vagy például az Új-Zélandi Királyi Haditengerészet dokumentumainak, zászlóinak, és minden kormányhivatal szimbólumainak cseréje is. Az udvari méltóságok és kinevezések rendszerének felülvizsgálata is természetszerűen magas költségekkel járna.

 

- Új-Zélandi Monarchista Liga, 2000 -