A fent említett példák a konkrét történelmi eseményeken keresztül részletesebb ismereteket nyújtanak a választói monarchia intézményéről. E példák közül időrendi elsőséget élvez az európai állam-, jog- és kultúrtörténelemben meghatározó jelentőségű Római Királyság, ahol a királyt a Közgyűlés választotta meg. A király hatalmát az isteneknek köszönhette, s ő volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró egyben. Két tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből álló öregek tanácsa, a Senatus, illetve a papság voltak. Mivel a királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig a senatus tagjai, mint interrexek gyakorolták a hatalmat. Az új király kijelölésében pedig a papságnak volt fontos szerepe. A későbbi korokban (a köztársaság és a császárság idején) ugyan megtiltották a királyi cím használatát, mégis a Római Birodalom és a Bizánci Császárság valójában abszolút monarchiák voltak. Ekképpen a római és bizánci császárság inkább volt választói (bár a választási eljárás meghatározására sosem került sor, mégis az általában a Szenátus egyetértésével történt) mintsem örökös, hiszen ezt a római törvények tiltották. E tilalom megkerülése érdekében a dinasztikus kontinuitás megtartására a bizánci császárok örököseiket társcsászárokká koronázták, így az uralkodó halála után már nem kellett a betöltetlen trón miatt új császárt választani.

 

A történelmi példák sorában talán a Német-római Birodalom a legismertebb választói monarchia. Ezen állam esetében az uralkodót, vagyis a császárt egy kis létszámú, nemesekből (választófejedelmekből) álló tanács választotta. A XV. századtól azonban már inkább öröklődő utódlás lépett érvénybe és a választói címek (elektori pozíciók) is örökölhetőek voltak (néhány felett pedig az egyház rendelkezett).

Írországban, a kelták idején a királyt (Rí) a klán által lakott területen való uralkodásra választották. Ezek valójában inkább törzsfők voltak. A főuralkodót pedig (Ard Rí na hÉireann) a helyi királyok választották meg.

Később választói királyság létezett még az angolszász Angliában, továbbá a Hawaii Királyság, a vizigót Spanyolország a középkori Skandinávia és az Erdélyi Fejedelemség is választói monarchia voltak. A középkori Franciaországban is hasonlóan, választás útján nyerték el az első Capet királyok trónjukat. Ők később saját fiaikat választatták meg trónörökösként. Idővel pedig a választás már csupán formalitás maradt, mígnem II. Fülöp uralkodása idején teljesen eltörölték.

 

Mindeközben Afrikában a Mali Birodalom alkotmányos és választási alapokon épült fel. A Nagytanács (Gbara) hozzájárulása volt ugyanis szükséges a kijelölt örökös, vagyis az új császár (mansa) megkoronázásához. A Kongói Királyság már a választói monarchia tisztább változatát jelentette, hiszen itt a vérszerinti leszármazás még kevésbé volt meghatározó tényező. A nemesek választották ki a király utódját, azonban megszokott volt, hogy különböző családból került ki az új uralkodó. A monarchia ezen fajtája létezett Kongóban, annak 1400 körüli megalapításától egészen a XX. század elején bekövetkezett összeomlásáig.

Ázsiában, a Mongol Birodalomban a nagykánt a kurultáj, vagyis a kánok és hadvezérek tanácsa választotta ki.

 

Lengyelországban a Piast-ház 1370-ben kihalt, s ezt követően a királyokat egy tanács választotta ki. Később a választójogot fokozatosan kiterjesztették az egész lengyel nemességre (szlachta). A Lengyel-Litván Unió idején (1569-1795 között) a Varsó melletti Wola mezején összegyűlt nemesek választották meg a királyt. Mivel Lengyelországban akkor a nemesek minden fia is egyben nemesnek számított (vagyis nem csak a legidősebb), így a körülbelül félmilliós nemesség egésze jogosult volt a királyválasztáson való részvételre, s ez a szám a választójogot illetően Európában a korban messze a legmagasabb volt. A lengyelországi választás idején egy interrex, ideiglenes uralkodó gyakorolta a királyi jogkört. Ezt az egyedülálló királyválasztást szabad választásnak (wolna elekcja) hívták.

 

Az iszlám területeken a kalifákat – Mohamed utódait – is eredetileg a közösség választotta meg. Az első négy kalifa, az „helyesen vezetettek” hatalma elvileg minden igazhitű, de gyakorlatilag a legbefolyásosabbak közmegegyezésén alapult. A negyedik kalifa, Ali volt Mohamed legközelebbi rokona: unokatestvére, veje és unokáinak apja. Korán kialakult az a nézet, hogy Mohamed (és Ali) leszármazottainak kell örökölniük a „helyettesi” rangot, mivel az isteni kiválasztottság öröklődik. Ennek a nézetnek a támogatói lettek a később kezdődő polgárháborúban „Ali pártja” (síat Alí), azaz a síiták.

 

A XX. század elején létrejött új független országok némelyikében az első uralkodókat az országgyűlések választották meg, s ennek legismertebb példája Norvégia. Ezt megelőzően, az újonnan önállóvá váló Görögország esetét figyelembe véve a többi új állam üres trónjára inkább jó nevű, ismert uralkodóházak tagjait hívtak meg, annak reményében, hogy a helyi származású uralkodó helyett meghívott nagy múltú uralkodóház tagja származásának köszönhetően stabil kormányzatot, és kiszámítható politikát fog gyakorolni. Görögország, Bulgária, Albánia (sikertelenül) és Románia választott e módon uralkodót a XIX. század végén.

Az említett térségben a rövidéletű Pindusz és Macedón Vajdaság is választott monarchia volt. Ez a független állam a II. világháború idején működött.

A választási eljárást illetően az említett módszertől eltérően más uralkodókat, mint például az iráni sah kinevezését az országgyűlési képviselők egy választás során erősítik meg trónra kerülése előtt.

 

Az már említett földrészeken kívül Amerikában, közelebbről pedig az Amerikai Egyesült Államokban is történt kísérlet korábban egy választói monarchia létrehozására. Az 1787-es alkotmányozó konvenciót megelőzően Alexander Hamilton egy hosszú beszédében vázolta, hogy a leendő elnök inkább választott monarcha legyen, élethossziglan történő hatalomgyakorlással, azonban ezt a tervezetét az elnök négyéves ciklusra és egy esetleges újraválasztásra kinevezését támogatók leszavazták. Elképzelésének védelmében később a Föderalistában megjelent írásaiban továbbra is fenntartotta, hogy a végrehajtói hivatalt élethossziglan gyakorló személy alkalmasabb e pozíció betöltésére.

A gyakorlatban azonban a kontinensen egyetlen államban, az 1804-ben, felszabadított rabszolgák által alapított Haiti Császárságban létezett rövid ideig választói monarchia.

 

A történelem folyamán néhány alkalommal előfordult királyválasztás örökös monarchiákban is. Ennek általában trónüresedéskor, örökös hiányában lehet szerepe. Olyan is előfordulhatott, hogy egyszerre több trónigénylő lépett fel, közel azonos jogosultságokkal, s ilyenkor közülük kellett kiválasztani az egyetlen személyt az uralkodói jogkörök gyakorlására. Ez abban különbözik a valódi választói monarchia gyakorlatától, hogy itt csupán kivételes alkalmakkor folytatnak le választást, s az új uralkodó trónutódlása aztán újra örökös formában történik.

 

Más esetben az uralkodót forradalom során fosztották meg trónjától. Sokszor csak arra kötelezték, hogy valamelyik trónörökös számára mondjon le, máskor pedig az egész uralkodócsaládot eltávolították a hatalomból és a trón egy megválasztott jelölté lett. Erre volt példa Angliában IV. Henrik személyében, akit a parlament választott ki II. Richárd ellenében. Mivel Richárdnak nem volt gyermeke és a trónörökös March grófja pedig akkor még gyermek volt, így a parlament kénytelen volt helyette Henriket meghívni a trónra, aki fegyveres felkelést szervezett Richárd ellen. Háromszáz évvel később III. Vilmost és II Máriát is a parlament választotta ki II. Jakab helyére, azonban a későbbi uralkodók ezen ág megszakadása folytán ugyancsak II. Jakab leszármazottai közül kerültek ki a XVII. és XVIII. század folyamán. Forradalom pedig Franciaországban hozott választott királyt az 1830 júliusi forradalmat követően, amikor is Lajos Fülöp került unokatestvére, X. Károly trónjára.

 

Manapság pedig csupán néhány ország maradt, ahol az államfő kiválasztásának az említett módját alkalmazzák. Ide tartozik a Szentszék (Vatikánváros), ahol a Bíborosi Testület által megválasztott pápa élete végéig uralkodik. Továbbá Malajziában föderatív választói monarchia működik. Az államfő a kilenc örökletes szultanátus szultánjaiból álló konferencia által öt évre választott király, aki a parlament és a kormány tanácsaival összhangban uralkodik. A titkos kiválasztásban rotációs rendszert alkalmaznak, amely általában a szeniorátus elvén alapul. A közeli Kambodzsai Királyságban a Kormányzótanács választja ki az élethosszig uralkodó királyt megfelelő származású jelöltek közül. Kuvaitban pedig az emír trónra kerülését megelőzi egy parlamenti hozzájárulás. A Kuvaittól nem messze fekvő Egyesült Arab Emirátusokban pedig az emírek választják az uralkodót, általában az abu dhabi Al Nahjan és a dubai Al Maktúm családok tagjai közül.

 

Valamelyest választói monarchiának tekinthetjük általában még Andorrát is. A nagyhercegség két államfővel rendelkezik. 1589 óta a spanyol urgell-i püspök és a francia király a két társuralkodó. Manapság – mivel Franciaország köztársaság – a nép által választott francia elnök az egyik társherceg, s mivel Andorrának nincs beleszólása a francia belügyekbe, így elmondható, hogy ez az egyetlen olyan állam, ahol az uralkodót demokratikusan választják – egy másik országban.

 

Az afrikai Szváziföld is gyakorlatilag választói monarchia. Ebben az államban a király nem jelölhet ki utódot. Helyette a királyi család dönti el, hogy az uralkodó feleségei közül ki lesz a Nagy Feleség (Indovukazi). A legidősebb fiút soha nem jelölhetik ki, neki ugyanis más ceremoniális szerepe van.

Szaúd-Arábia esetében a trónutódlás örökös, ugyanakkor a trónörökös kiválasztását mégsem egy törvény, hanem az uralkodó Szaúd-ház tagjai között meglévő konszenzus garantálja. Ez a konszenzus azonban változhat a trónörökös teljesítménye és elért eredményei függvényében. A gyakorlatban pedig ez a módszer teszi az országot a Szaúd-dinasztia választói monarchiájává. A király legidősebb fiára Andul Aziz Ibn Szaúd 1953-ban bekövetkezett halála óta nem esett még a család választása.

 

Másutt, mint például a nigériai hagyományos uralkodók, a királyok (adebonojo, eze) a királyválasztók tanácsa döntése alapján kerülnek trónra. Új-Zélandon a Maori Király Mozgalmát vezető maori uralkodót a törzsek idősebb tagjaiból álló gyűlés (kaumatua) választja meg. Mindezidáig e gyűlés minden alkalommal az uralkodó gyermekét választotta uralkodónak. A csendes-óceáni térségben még Wallis és Futuna három régiójában is királyt választanak. Végül a szintén a térségben elhelyezkedő Szamoa is azt itt említett államformával rendelkezik. 1962-ben történt függetlenedése első napja óta és II. Malietoa Tanumafili királlyá (O le Ao o le Malo) választása óta egészen 2007-ben bekövetkezett halálig választói monarchia volt. 2007 óta az országgyűlés öt évre választja az államfőt, így az ország ma gyakorlatilag köztársaság.

 

Mindezekből a történelmi és kortárs példákból úgy tűnik tehát, hogy a választói monarchia inkább ideiglenes képződmény, s nem alkalmas hosszútávon egy állam stabil irányítására a jóléti feltételek megtartása mellett. Az államforma e módjában demokratikus elemek (választás) és abszolút elemek (élethosszig uralkodás) keverednek, s bármilyen biztosítékot is alkalmaznak, mégis úgy tűnik, hogy e két elv egymással vegyítve mindkettőnek a hiányosságait hozza felszínre, ezúttal pedig a rendszer fennmaradását veszélyezteti.