Ezúttal Gazdag István cikkét vesszük át - kommentár nélkül.

Ékes cáfolat a fajok egyenértékűségére: Haiti

Mi történik egy virágzó földművelő gazdasággal, ha néger forradalmárok lemészárolják vagy elüldözik a fehér földbirtokosokat, elpusztítják az ültetvényeket és az állatállományt, ily módon téve nemzeti örökséggé a hanyatlást, a pusztítást, az öldöklést és a káoszt? Nincs erre jobb prototípus, mint a karib-tengeri egykori francia gyarmat, Santo Domingo, amelyet manapság inkább a zombik országaként, Haiti név alatt ismernek, a történelemben ugyanis kevés gazdasági-politikai szerveződés élt át ilyen drámai felemelkedést és hanyatlást.

Hispaniola szigetét, amelynek nyugati részét ma Haiti foglalja el, Kolumbusz fedezte fel 1492-ben. Miután a spanyolok kiirtották az indián őslakókat, afrikai rabszolgákat hoztak az ültetvényeken való munkára. 1697-ben Spanyolország átengedte Franciaországnak ezt az alig dunántúlnyi területet, és néhány évtized múlva Haiti már elhomályosította jólétben a többi karib-tengeri francia gyarmatot, és a világ vezető cukortermelőjeként jelentős haszonhoz juttatta az anyaországot. Földjei termékenyek, ültetvényei jól szervezettek voltak.

1789-ben Haiti volt a legfejlettebb francia külbirtok, „a Karib-tenger ékköve, a világ leggazdagabb gyarmata” (Bernard Diederich), amelynek a prosperitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy külkereskedelmi forgalma meghaladta az Egyesült Államokét, ahol ugyanebben az évben kezdte meg első elnöki mandátumát George Washington. Nyugati végén volt Cap Francais (ma Cap Haitien), ez a 25.000 lakosú város, csinos középületekkel és kőszínházakkal, amely méltán viselte az „Antillák Párizsa” nevet. 1789-ben a gyarmaton már csaknem száz éve folyt a földművelés. „Az északi gazdag alluviális síkság … mintegy ezer ültetvényes házzal büszkélkedett, monumentális oszlopfős kapuzatok mögött. Éjszaka csillogott a kifinomult bálok és a kivilágított lovas kocsik vidám fényétől, a tűzhelyek és a megszakítás nélkül dolgozó cukorfinomító berendezések pislákolásától”, írta egy Rodman nevű amerikai utazó. Mindez azonban rövidesen megváltozik.

1789-ben a francia forradalom megdöntötte a királyságot és proklamálta a „szabadság, egyenlőség, testvériség” doktrínáját. Már csak idő kérdése volt a franciaországi események által feltüzelt rabszolgák lázadása. A tombolás előestéjén 40.000 fehér élt Santo Domingón, 30.000 felszabadított néger és mulatt, valamint félmillió rabszolga. 1791. május 15-én a párizsi forradalmi nemzetgyűlés megszavazta a fehérek és a két szabad szülőtől származó mulatt férfiak teljes egyenjogúságát, és bár az intézkedés alig 400 embert érintett, mégis ez váltotta ki a néger rabszolgák őrjöngését, amely egészen addig tartott, amíg a ki nem irtották vagy el nem üldözték a fehéreket és a mulattokat mind egy szálig.

1791 augusztusára a sziget a portyázó néger rabszolgabandák szabad vadászterületévé vált, amelyek pusztítva, rabolva, gyújtogatva garázdálkodtak mindenfelé, miközben Párizsban a Forradalmi Nemzetgyűlés nyíltan a pártjukra állt. A helyi fehérek rájöttek, hogy a teljes kiirtás vár rájuk, ha a négereknek sikerül átvenniük az irányítást. A telepesek az anyaországtól való elszakadást tervezték. Minden kereskedelem megszűnt. A fehérek elkezdtek fegyverkezni a néger forradalom ellen, amely elpusztítással fenyegette őket. Ekkor Párizsból parancsok jöttek, hogy a néger rabszolgák fojtsák el a fehérek ellenállását. Ez már sok volt a fehérek többségének, akik elhagyták otthonaikat, gyakran csak a ruháikat tudván magukkal vinni. Ők voltak a szerencsésebbek. Rövidesen nagy tüzeket láthattak vidéken. A négerek felgyújtották a cukornádmezőket és lemészárolták az összes fehéret és mulattot, akik nem tudtak időben elmenekülni. A sziget belsejébe küldött felderítők közül csak kevesen tértek vissza és vérfagyasztó történetekről számoltak be. A férfiakat fejszével azonnal feldarabolták, a nőket azonban csoportosan megerőszakolták a rabszolgák, mielőtt halálra kínozták volna őket és gyermekeiket. Egyes esetekben a nőket a férjeik apáik vagy fivéreik holttestén erőszakolták meg.

1794. február 3-án a francia forradalmi kormány hivatalosan eltörli a rabszolgaságot és kijelenti, hogy az összes haiti néger Franciaország szabad állampolgára. Az 1789-es forradalom tehát egyszerre adta vissza a rabszolgák szabadságát és pusztította el máig tartó hatállyal az ország rentábilis mezőgazdasági alapjait. 1803-ra az egykor leggazdagabb francia gyarmat felperzselt földdé változott. E történelmi esemény hatásai egészen máig tartanak. Haiti az utóbbi két évszázadban semmi egyebet nem termelt, csak borzalmat, szegénységet, betegséget, sporadikus vérengzéseket és brutális diktatúrákat. Jelenlegi nevét 1804. január 1-én vette fel, az egykori rabszolga, Jean-Jacques Dessalines rendeletére, akinek az első tette az volt, hogy Napóleon mintájára császárrá koronáztatta magát, majd rögtön elrendelte a fehér lakosság teljes kiirtását. 1805. április 25-én közzétett proklamációjában hivatalosan néger állammá nyilvánította Haitit és örökre száműzte partjairól a fehéreket. A következő évre az összes fehéret kiirtották, és a vérrel borított sziget visszatért az őskorba.

Jean-Pierre Boyer (1820-1843) elnöksége alatt Haiti visszavonhatatlanul az analfabéta kisparasztok országává vált. 1843 és 1915 között 22 elnököt fogyasztott el. Technikailag mindig volt kormánya, gyakorlatilag viszont sohasem kormányozták. Ma az országban nem létezik rentábilis kereskedelmi vállalkozás. Haiti egy nyomorúságosan szegény nemzet, egy egész országnyi szegénynegyed. Az erdőket kiirtották, csupán az ország területének alig 2 százalékán léteznek még. A lakosság milliói a lecsupaszított völgyek esőtől erodált földjein termesztett növények termesztéséből vegetálnak, a tehetősebbek disznókat nevelnek parányi földjeiken. Városai lepusztult és koszos odúk. Noha névlegesen katolikus, az afrikai múlt örökségeként elterjedt a vudu kultusza. A születési ráta rendkívül magas. Egy nem régi közvélemény-kutatás szerint gyakorlatilag a teljes lakosság kivándorolna az Egyesült Államokba, ugyanakkor a szigetre irányuló turizmust nagymértékben gátolja Haiti reputációja mint az AIDS egyik legfőbb rezervoárja.

A Föld első független néger állama több mint két évszázad óta szabadon sáfárkodhatott a saját sorsával. Az eredmény magáért beszél...

Meghalt a török szultánok utolsó leszármazottja

97 éves korában meghalt Ertugrul Osman, a Törökországot több mint 600 évig uraló szultánok utolsó örököse. A herceg New Yorkban bérelt egy kis lakást. Hazájába, ahonnan 1924-ben kiutasították, csak a kilencvenes években térhetett vissza. Családja boszporuszi palotájába turistaként ment el.

Isztambulban halt meg 97 éves korában "az utolsó Ottománnak" nevezett Ertugrul Osman, a török szultánok utolsó leszármazottja. Osman, II. Abdul-Hamid szultán unokája lehetett volna az Oszmán Birodalom uralkodója, ha az 1920-as években Törökország nem alakul köztársasággá.

Az 1912-ben született herceg élete nagy részét New Yorkban töltötte, egy első emeleti bérlakásban. A New York Times korábbi portréja szerint a férfit, akinek hivatalos neve - magyarra fordítva és kissé leegyszerűsítve - Őhercegsége Ertugrul Osman Effendi, ismerősei csak Osmannak szólították.

A herceg 12 éves volt, amikor családját - amely 1299-től 1924-ig uralkodott - kiutasították Törökországból Musztafa Kemál Atatürk, a modern Törökország alapítójának utasítására. Ezután Bécsben tanult, és egy ideig még Európában élt, majd New Yorkba költözött, ahol több mint hatvan éven át ugyanabban a lakásban lakott, a BBC szerint szerény körülmények között.

Osman a New York Times portréja szerint mindig kerülte a feltűnést, és sokszor elmondta, hogy nincsenek politikai ambíciói. Annak is örült, hogy Törökország jövőjét rendezettnek látta. "Gyakorlatias ember vagyok. A demokrácia jól működik Törökországban" - mondta a New York Times riporterének.

Hazájába az 1990-es évek elején tért vissza először, a török kormány meghívására. A látogatás közben elment a boszporuszi Dolmabahce-palotába is, ahol az oszmán uralkodók laktak. A herceg egy turistacsoporthoz csatlakozott, úgy nézte meg a ma múzeumnak berendezett 285 szobás palotát. "Nem akartam nagy felhajtást. Nem vagyok olyan ember" - mondta, de hozzátette: azért az felzaklatta, amikor az egyik teremőr rászólt, hogy ne lépjen a parkettázott szobák padlójára, ahol gyerekkorában még játszott.

A herceg örököse nála harminc évvel fiatalabb felesége, Zeynep, aki az utolsó afgán uralkodó leszármazottja. "Őutána megszakadnak a családi hagyományok, hiszen minden élő családtag már külföldön született" - mondta férjéről a hercegnő a New York Timesnak.

Az Origo.hu cikke.

Egy eredetibb és kevés részrehajló cikk a CNN oldalán, angol nyelven.

Fényképgaléria a temetésről.

Királylányok messzi földről

Számos kultúrtörténeti ritkaság lesz látható a középkori Magyarország és Katalónia kapcsolatait bemutató kiállításon. A Királylányok messzi földről című tárlat, melynek legértékesebb darabjait pénteken csomagolták ki, szeptember 5-én nyílik a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Révész László projektvezető újságírók előtt elmondta: a nyolc ország 38 kulturális intézményének 303 műtárgyát felvonultató kiállítást 2005-ben kezdte szervezni a Katalán Történeti Múzeum és az MNM. A középkori magyar-katalán dinasztikus és kulturális kapcsolatok történetét bemutató időszaki tárlat először Barcelonában volt látható május 7. és augusztus 2. között. Mivel a kiállítás egyes darabjai nem voltak szállíthatóak, a katalán és a budapesti közönség nem pontosan ugyanazt az anyagot látja, a bemutatott műtárgyak azonban hasonló minőséget képviselnek.

Mint elhangzott, a tárlat a két nép érintkezési pontjai köré szerveződött; feleleveníti a magyar kalandozások során történt első találkozást, amikor a magyar sereg 942-ben egészen Léridáig eljutott, és felidézi azt is, hogy a Szent Istvánnak koronát küldő II. Szilveszter pápa fiatalon a katalóniai Ripoll kolostorában tanult.

A Királylányok messzi földről cím a XII. század végétől kialakuló dinasztikus kapcsolatokra utal: Imre király ekkor vette feleségül Aragóniai Konstanciát, majd néhány évtizeddel később fivére, II. András Jolánta nevű lánya lett I. (Hódító) Jakab katalán uralkodó hitvese. A királylányok sorát a középkor végén Aragóniai Beatrix, Mátyás király felesége zárta - mondta a projektvezető.

Mikes Tünde, a barcelonai tárlat főkurátora elmondta: a kiállítás külön egységben mutatja be az Árpád-ház szentjei, különösen Jolánta királyné testvére, Szent Erzsébet európai kultuszát. Hozzá kötődik az anyag egyik legdíszesebb műtárgya, a korszak legjelentősebb katalán művésze, Jaume Huguet 1465-ben festett későgótikus-prereneszánsz oltárképe, amelyet szintén pénteken csomagoltak ki a múzeum munkatársai.

A Szent Erzsébet halála után több mint két évszázaddal készült nagy méretű festmény is bizonyítja, hogy a korabeli Európában mennyire elterjedt Erzsébet kultusza - hívta fel a figyelmet a főkurátor. Hozzátette: az Ibériai-félsziget uralkodóházaiban az Árpád-házi királynék hatására honosodott meg a dinasztikus szentség eszménye.

Mallorcai Sancha szintén pénteken kicsomagolt szobráról Geneviéve Galliano számolt be. A Lyoni Szépművészeti Múzeum munkatársa elmondta, hogy a Caritast, azaz a szeretetet, kegyességet megszemélyesítő, jelentős értékű alkotás Jolánta királyné szentéletű unokájának nápolyi síremlékéről származik, annak egyetlen fennmaradt darabja. A toszkán Pacino Bertini által készített szobor az önzetlenül adakozó szeretetet jeleníti meg - jegyezte meg Geneviéve Galliano.

A kiállítás Magyarországról származó tárgyai közül talán a veszprémvölgyi apácakolostor alapítólevele a legértékesebb; a pergamen évtizedek óta nem hagyta el a Magyar Országos Levéltár páncélszekrényét - árulta el Rácz György. A levéltár főosztályvezetőjének elmondása szerint a pergamen jelentőségét az adja, hogy ez Szent István egyetlen fennmaradt hiteles oklevélszövege. A dokumentum egy éppen 900 éve, Könyves Kálmán uralkodása alatt készült másolatban őrződött meg - fűzte hozzá.

Mint a szakember hangsúlyozta, az oklevélhez számos rejtély fűződik: felső része az István-kori dokumentum szó szerinti, görög nyelvű átirata, alul pedig egy latin nyelvű magyarázat található. Nem tudni, miért készült görögül az alapítólevél, sem azt, kinek a megbízására.

A Királylányok messzi földről című időszaki tárlat november 29-ig lesz látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Forrás: MTI/ECHO TV

Újra vörösben "pompáztak" Bangkok utcái

Visszatértek a piros ingesek Bangkok utcáira. Thakszin Sinavatra korábbi thaiföldi miniszterelnök több tízezer híve tüntetett a politikus mellett a thaiföldi fővárosban, s egy petíciót adtak át az uralkodó Bhumibol Aduljadedzs király képviselőjének. A petíciót állítólag ötmillióan írták alá, és azt követelik a királytól, hogy részesítse kegyelemben a korrupcióért és nepotizmusért kétévi börtönbüntetésre ítélt száműzetésben élő volt kormányfőt. Thakszin Sinavatrát 2006-ban katonai puccsal távolították el a hatalomból, Dubajban tölti önkéntes száműzetését, és ha visszatérne az országba, letartóztatnák.

Áprilisban Thakszin hívei csatatérré változtatták Bangkokot. Többnapos tüntetéssorozat után a hadsereg beavatkozott és szétverte a demonstrációt. Thakszin támogatói a monarchiahű sárga ingesekkel is összecsaptak. A harcok több halottat követeltek. A kormány, amely tavaly év végén a sárga ingesek által irányított, a bangkoki nemzetközi repülőtereket megbénító tüntetéssorozat után került hatalomra, Thakszint vádolja az erőszak szításával. Abhiszit Vedzsadzsiva miniszterelnök tegnap figyelmeztette a tüntetőket, hogy ne térjenek vissza az erőszakos demonstrációkhoz.

Thakszin Sinavatra rendkívül népszerű, főként a szegényebb vidéki lakosság körében, populista politikája miniszterelnökként számos olyan intézkedéshez vezetett, amelyek kedveztek ennek a társadalmi rétegnek. Sokan a monarchia alternatívájaként is tekintenek a volt kormányfőre, akit azonban nem kerültek el a korrupciós ügyek sem.

A kormányt és a monarchiát támogató sárga ingesek s a hagyományos bangkoki hatalmi elit azonban hallani sem akar a piros inges uralom visszatéréséről. Bár június vége óta nem volt jelentősebb politikai demonstráció Bangkokban, a társadalom mély megosztottsága megmaradt, ez pedig nem ígér sok jót az ősszel kezdődő turistaszezon előtt. Thaiföld egyik fő bevételi forrása a turizmus.

Kibújhatnak a hurokból a diktátorok

"Talán támogatja" a Mianmarral szemben fennálló szankciók felfüggesztését az ázsiai országban hosszú évek óta bebörtönzött Aung San Suu Kyi. A Nobel-békedíjas ellenzéki politikus ez irányú véleményét Jim Webb amerikai szenátor jelezte. A virginiai demokrata politikus szombaton találkozott a múlt héten újabb 18 hónapnyi házi őrizetre ítélt Suu Kyivel. Webb csak annyit mondott, hogy az volt a benyomása, a politikus nem ellenezne egy ilyen lépést. A hír azért érdekes, mert a 64 éves szabadságharcos ikon eddig támogatta a szankciókat, sőt arra kérte a nyugatiakat, hogy ne utazzanak Mianmarba, mert a turizmusból származó bevételek is a katonai junta életben tartását szolgálják. Webb a hét végén tárgyalt a junta vezetőjével, Than Swe tábornokkal. Az országgal szemben "puha" szankciók vannak életben, és céljuk, hogy büntessék a katonai rezsimet, de ne sújtsák a nyomorgó helyi lakosságot.

Janzsó Viktor, Magyar Hírlap, 2009. augusztus 17.
Eredeti cikk

Első keresztény királyunk emlékére

Körmenetből nemzeti ünnep

  A Szent Istvánra való emlékezésnek ezeréves hagyománya van. Augusztus 20-a mint nemzeti ünnep azonban rövid múltra tekint vissza. Az államalapítás ünnepe a körmenetből nőtte ki magát a XX. században.

  A középkorban az egész Kárpát-medencében élt Szent István kultusza, ami a török hódoltság alatt eltűnt. A kultusz fontos eleme volt a búcsújárás és az Aranybullában (1222) is meghatározott "szent király ünnepe", amit Székesfehérváron tartottak, igaz, kezdetben nem augusztus 20-án. A katolikus ünnep következő fejezete Mária Terézia korához kötődik, amikor uralkodói közbenjárással 1771-ben Raguzából (ma Dubrovnik, Horvátország) Bécsbe, majd Budára került a Szent Jobb ereklye. A királynő rendelete értelmében az időközben elpusztult Zsigmond-kápolnában őrzött ereklyét évente hat alkalommal lehetett közszemlére állítani. köztük augusztus 20-án. Rendelete egyben nemzeti ünnepnek minősítette Szent István napját. Az intézkedés ellenére az ünnep nem vált rögtön az ország egységét kifejező szimbólummá, ennek alapjait csak az 1818-ban először megtartott körmenet fektette le. A körmenetnek egészen a második világháború végéig a budai vár adott otthont, nem pedig a pesti belváros, ahogyan napjainkban.
  A szokás történetében az 1848-49-es szabadságharc után több mint tíz éves kényszerszünet következett be, mivel a Bach-korszak betiltotta. Az enyhülés vetett véget a tilalomnak 1860-ban. Ezután augusztus 20-a egyre népszerűbbé vált, a körmenetet országos érdeklődés kísérte.
  A francia forradalom mintájára a XIX. század végén igény merült fel egy magyar nemzeti ünnep megalkotására is. Hosszas parlamenti vita indult, ami március 15. és augusztus 20. körül forgott. Az utóbbi ellenzői az esemény katolikus jellege miatt alkalmatlannak találták a soknemzetiségű és vegyes felekezetű ország egységének kifejezésére. Végül 1891-ben mégiscsak nyertesként került ki augusztus 20-a, amit munkaszüneti napnak minősítettek.
  A körmenet a XX. század második felében tabu volt, 1898-ben rendezték meg a Bazilikánál az "elsőt".
  A választások után összeült parlament szmebekerült azzal a dilemmával, hogy három nemzeti ünnepünk van, március 15., augusztus 20. és október 23., viszont csak egy lehet hivatalos állami ünnep. A történelem ismétli önmagát, mert a választás, akárcsak száz évvel azelőtt, ismét augusztus 20-ra esett.

A cikkhez tartozó képek.

Forrás: Mai Belváros

  Kilencvenkilenc eddigi bejegyzés után ismét elérkezett az ideje egy olyan számvetésnek, mint ami a blog indulását követő egy hónap után történt. Az egyre emelkedő számú rendszeres olvasók tudják, hogy az első publikált írás megjelenése óta eltelt tizennégy hónap alatt közölt száz bejegyzés a kezdetekben megfogalmazott szellemiség jegyében született.
  A továbbiakban is az említett eszmerendszerhez kötődő írások fognak megjelenni a blogon - immár más szerzőktől is.

  A közel másfél éves időszak munkája a több ezer látogatóval többek számára jelentett kiindulópontot a monarchizmus megismerése felé. Egyedül ebben az esztendőben öt és félezer olvasója volt az oldalnak, ötvenkét országból, a legtöbben, természetesen Európából és más, magyarok által nagyobb számban lakott országokból.
  A jövőben remélhetőleg további rendszeres megjelenéssel számolhatnak azok, akik a Viribus Unitis blogot olvassák.

Mindezek ismeretében II. József jelmondata pedig - Virtute et exemplo - Erénnyel és példával - a blog jövőbeli fennmaradásának ás működésének alapelvévé válhat.

2009 augusztus 18-án volt Ferenc József, osztrák főherceg, osztrák császár. magyar és cseh király, az Osztrák-Magyar Monarchia első uralkodója születésének százhetvenkilencedik évfordulója. A megemlékezés mellett töprengésre is okot adhat az iménti ténymegállapítás. Vajon miért nincsen a történelem egyik leghosszabb ideig uralkodó, és korának legmegbecsültebb koronás főjének? Vajon miért nem érdemel meg a császár és király emléke egy köztéri alkotást?

Bizalmam az ősi erényben

Szobrot Ferenc Józsefnek!

  Ha az országát eláruló Károlyi Mihálynak, a szerencsétlen, téveszméktől vezérelt vörösök által bábként kezelt tehetségtelen egykori miniszterelnök és köztársasági elnöknek egész alakos szobra lehet a magyar Országgyűlés árnyékában, akkor másoknak is, valóban államférfinek nevezhető politikusoknak is emléket lehetne állítani a főváros valamelyik közterületén. Ilyen államférfi az egykori király és császár - Ferenc József.
  Az utolsó XIX. századi uralkodó idején ütemesen gazdagodott az ország, általa pedig Budapest értékei is gyarapodtak. A mai ország ekkor épült fel, s annak számos fejlesztésével, infrastruktúrájának jelentős részével és az új lakónegyedekkel, gyárakkal, a vasúttal, s a mindezeknek köszönhető kereskedelmi teljesítménnyel olyan gazdasági eredményt ért el, amely az európai felzárkózás több évszázados jelszava alatt a Nyuga-Európa gyarmattartó országainak színvonalára emelkedett.
  Ferenc Józsefnek korábban a Hősök terén álló Milleniumi emlékmű részeként állt szobra, melyet a vörös bosszúvágy rosszlelkű teremtményei az 1919-es pusztító uralmuk során megsemmisítettek. Később újra felállították, de a második világháborúban egy bombázás során ismét elpusztult Zala György szobrász alkotása.
  Ferenc József maga is adományozott szobrokat az akkori székesfővárosnak. Most ideje lenne, ha a város - hálája jelképeként - legalább egy utcaelnevezéssel, vagy egy szoborral, esetleg a Ferenc József korában épült mai Szabadság-híd elnevezésének visszaállításával megemlékezne apostoli királyunkról.

Idézet Szőllősy Ágnes, Budapest közszobrairól címet viselő írásából a Milleniumi emlékművel kapcsolatban:
  "Az elsõ nagy volumenû, állami beruházással készült emlékmû építése 1896-ban vette kezdetét. A magyar honfoglalás vezéreit és Magyarország 14 uralkodóját megörökítõ Ezredéves emlékmû az elsõ, amely egy jelentõs sugárút lezárásaként, a városképet meghatározó koncepció részeként került a helyére. A városvezetés grandiózus rendezési terveit az uralkodó 10 szobor ajándékozásával támogatta. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király adományaként 1902 és 1917 között a város tíz kitüntetett pontjára a magyar múlt egy-egy fontos személyiségének szobra került."

  Ferenc József tehát megérdemel egy szobrot Budapesten. A magyar közgondolkodás az azt közel egy évszázada támadó szellemi rombolás dacára is megérett arra, hogy újra méltó tisztelettel és megbecsüléssel emlékezzen meg I. Ferenc József királyunkról.

Bővebben a korábbi királyszobrokról: Hőstelenítés a Hősök terén

valamint

Faggyas Sándor: Vérvörös rongyok, vérvörös szobrok

Roger Scruton közel két évtizede készült írásának, a Mi a konzervativizmus? című elemzésnek utolsó részletéhez értünk. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
Az ötödik, s egyben utolsó részben a család és hierarchia, az osztály és intézmény, illetve a vallás és erkölcs témaköreit tárgyalja a szerző.

Mi a konzervativizmus?

Család és hierarchia

  Természetes emberi vonás, hogy a barátainkkal jót akarunk tenni. Ez a vonás lényegi része mind a barátságnak, mind a szerelemnek: mindkettő szelektív módon rendszeres előnyöket nyújt. A család és a barátság a meghatározója azoknak a nem önkéntes kötelezettségeknek, amelyekből az állam iránti kötelezettségeink kialakulnak. Ennek megfelelően egyetlen olyan konzervatív államfelfogás sincs, amely ne számolna valamilyen szinten a társadalmi differenciáltság azon fajtáival, amelyek az érzelmekből, a rokoni kapcsolatokból és a szeretetből adódó kötöttségek mintájára törvényszerűen alakultak ki. Létrejöttük megakadályozása olyan nagyfokú beavatkozást igényelne az adományozás és az együttműködés spontán gyakorlatába, ami közzvetlenül a társadalom szövetét veszélyeztetné.
  Az „egyenlőség” misztikus és irracionális célkitűzés. Ilyen vagy olyan szempontból lehet esetleg védeni; de az abszolút érték szintjére emelve az egyenlőség gondolata tartalmatlanná válik és elveszti vonzerejét. A konzervatívok általában kiállnak „a törvény előtti egyenlőség” mellett; esetleg még az egyenlőség olyan általános elvét is elfogadják, amely szerint mindenkinek meg kell kapnia jogos jussát, és ebben az értelemben az „egyenlő” elbírálást. Ám az „egyenlőségnek” ez az (arisztotelészi) értelme (a „jogi méltányosság”) nagyon is összeegyeztethető, sőt megköveteli a jelentős vagyoni és helyzeti előnyök létezését. Az egyenlőség bármely más, radikálisabb formája célként következetlen, eredményként pedig nemkívánatos. Az emberek nem egyenlőek értelmi képességeik, erejük, megjelenésük, tehetségük, egészségük és eredeti társadalmi helyzetük tekintetében – más szavakkal: minden olyan szempontból, ami lényeges azon hajlamukat illetően, hogy embertársaikhoz barátság és szeretet fűzze őket. A természetes egyenlőtlenségek tehát társadalami egyenlőtlenségeket táplálnak: aki másképp gondolja, az egyszerűen nem veszi figyelembe, hogy az ész, az erő és a szépség valóban vonzóbb, mint a butaság, a gyengeség és a csúfság. A hierarchia és az előnyök tehát kiküszöbölhetetlenek. A feladatunk nem az, hogy harcoljunk ellenük, hanem hogy egyrészt patologikus formáit elkerüljük, másrészt fenntartsuk azon formáit, amelyeket elfogadnak azok, akiknek a legkevesebb hasznuk származhat belőle.
  E kérdés nyílt megvitatása – melyet Gustave Thibon csendes töprengései, Paretónak az elitek melletti szigorúan tudományos érvei és Mallocknak az egalitarianizmussal szembeni részletesen kidolgozott bírálata jár körül – egyre több nehézségbe ütközik. Habár általánosan elfogadott, hogy a társadalmi „egyenlőség” elérhetetlen, mégis tovább él az a különös felfogás, hogy valamilyen homályos módon mégiscsak kívánatos. Bárki, aki hajlandó elvetni az egyenlőség eszméjét, kiválik a tömegből, és hacsak nem fogadja el Nietzsche kihívó és paradox álláspontját, azonnal az emberiség ellenségének fogják kikiáltani. Mindazonáltal nehéz a rend, az autoritás és az intézmények konzervatív szemléletét fenntartani anélkül, hogy a rétegződést általában, de különösen az örökletes rétegződést ne tekintenénk az életképes politikai organizmus természetes részének. Sajnálatos, hogy mivel az igazságot nem lehet hangosan kimondani, a konzervatív politika itt kerülőutakra kényszerül.
  Ez nem jelenti azt, hogy a konzervatív politika az „osztályuralom” politikája, vagy hogy bármely határozott szempontból célja lenne a társadalmi rétegződés fenntartása. Ellenkezőleg, a rétegződés, a tulajdonhoz hasonlóan, egy olyan kéz műve, amely láthatatlanul működik a cselekedeteinkben – szándékainktól függetlenül. E hatás tudatos kiváltására törekedni éppen megvalósulásának veszélyeztetését jelenti: annak megkérdőjelezését, ami csak addig értékes, amíg nem kérdőjeleződik meg – azaz addig, amíg társadalmi választásaink és érdekeink szilárd hátterét alkotja.

Osztály és intézmény

  Ez az egyik legnagyobb konfliktusforrás a konzervatív és a szocialista gondolkodás között. A konzervatív számára az osztályok nem játszanak, és nem is játszhatnak szerepet a politikában; a szocialisták számára éppen az osztályok határozzák meg a politikai teendőket, és céljaik eléréséhez fel is használják őket. Osztályok valóban léteznek, legyünk bármilyen szkeptikusak is a marxi vagy weberi osztályelmélettel szemben. A szocialista állásponttal szembeni konzervatív ellenvetéseket a személyes állam gondolatára vezethetjük vissza.
  Az osztályok nem cselekvő és nem is korporatív személyek. A társadalom osztályokra való felosztása inkább a szemléletességet szolgálja, nem pedig erkölcsi okokat. Még ha el is fogadjuk, hogy az így nyert magyarázat fontos és igaz, akkor sem kellő alap a valódi „osztálypolitika” megvalósításához. Ráadásul az a gondolat, hogy a politikai hatalomért osztályok és nem korporációk versengenek, veszedelmes következményeket rejt magában. Minden oldal elismeri, hogy az osztályok nem erkölcsi ágensek – szigorúan kívül esnek dicséreten, elmarasztaláson és javíthatóságon. Ezért hivatkozhatnak választóik makulátlan tisztaságára azok, akik a politikában valamelyik osztály öntudatos képviselőiként lépnek fel. Bármit tegyenek is ők – az „elcsapat” –, nem „ők teszik”: ők csak a kiváltságos osztály önkéntelen mozgását követik. Ez a csírája a személytelen kormányzásnak. Az „élcsapat” nyíltan kivonja magát a felelősség alól, semmiért nem lehet nyilvánosan felelősségre vonni. A cselekvés, a felelősség hatálya alól kivonva, személytelenné válik; ha magát a kormányt is ilyen ágencia vezeti, akkor a politikai rendnek vége, a jog és a legitimitás végveszélybe sodródik.
  A társadalmi rend jellegét a korporációk és nem az osztályok döntik el. Korporáció alatt nemcsak a vállalatokat és üzleti társaságokat értem, hanem az egyházakat, csapatokat, klubokat, egyetemeket, zenekarokat, iskolákat, színházakat, baráti köröket, tánc- és vitacsoportokat is. Ezek a csoportok – amelyeket sokkal inkább a kikapcsolódás, semmint a munka hozott össze – testesítik meg a békés együttműködésre vonatkozó konkrét tapasztalatainkat, és a boldogságot hozó rendeltetés nélküliség állapotának irányába mutatnak. Ahogy Maitland rámutatott, az egyik fontos törvény feladatköre az autonóm intézmények védelme és fenntartása, jogaik és kötelességeik meghatározása és jogi, illetve erkölcsi személyiséggel való felruházása.
  Ezzel elérkeztünk nemcsak az „osztálypolitizálással” szembeni konzervatív ellenérzések fő forrásához, hanem a konzervatívok ragaszkodásának egyik legfőbb tárgyához is. Noha az állam és a civil társadalom nem azonos, egymástól függetlenül mégsem virágozhatnak. Az állam eltorzulása a totalitárius ellenőrzés alatt maga után vonja a civil társadalom eltorzulását is: valamennyi intézmény egyetlen irányelvnek rendelődik alá, elvész a korporációk létfeltételét jelentő autonómia. A társadalom „mozgósítására” – közös cél mögé való felsorakoztatására – már utaltam. A konzervatív gondolkodás számára azonban nem mindig válik világossá ennek az átalakulásnak a teljes jelentősége. A konzervatív államnak a konzervatív társadalmat kell óvnia. Mindenekelőtt biztosítani kell mindazon garanciákat, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz, hogy az intézmények egyrészt személyiségre tehessenek szert, másrészt, hogy ez társadalmi erővé válhassék. Az átmenet társulásból a személyes intézménybe az egyéniség kialakulásának fontos szakaszát képezi. Az alsóbb szintű intézményekben való részt vállalás – Burke ezeket hívta „kis közösségeknek” – juttatja az egyént a tagság élményéhez, aki így nemcsak azt tanulja meg, hogy kiterjessze tevékenységét a békés és rendeltetés nélküli együttműködés területére, hanem hogy ezen túl és ezzel párhuzamosan, felelősségérzetét is kiterjessze a környező világ irányába. Az autoritás gyökerét jelentő elképzelések kialakulása ennek függvénye, és az egyén ennek során tanulja meg olyan elvárások alapján mérni magát, amelyek nem tőle származnak.
  Ezzel visszajutottunk a konzervatív beállítottság alapjához: „az intézmények védelméhez”. Az autonóm intézmények védelmével az állam saját autonómiáját erősíti. Az autonóm intézmények elpusztításával pedig saját magát fosztja meg azoktól a fellebbviteli fórumoktól, amelyek támogathatnák engedelmességre formált igényét. Az intézmények elpusztításával az állam saját személyiségét pusztítja el, az autoritatív személyből leplezetlen, elidegenítő hatalom válik. A francia forradalmároknak, illetve a modern totalitárius kormányoknak az autonóm intézmények betiltását célzó intézkedései tehát döntően hozzájárultak a modern személytelen állam megvalósulásához, illetve a forradalmi politika széles körű elutasításához.

Vallás és erkölcs

  A liberálisok, J. S. Millt követve, mindig a maximális tolerancia mellett álltak ki vallási és erkölcsi kérdésekben, a konzervatívok viszont, Sir James Fitzjames Stephent követve, azt vallják, hogy az erkölcsi és a vallásos érzület elválasztása a jogtól sem nem lehetséges, sem nem kívánatos, mivel hosszabb távon az embereknek a jogállamiságtól való elidegenedésével járna együtt.
  Ez a kérdés az utóbbi időkben egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, részben a hagyományos vallási és erkölcsi kötelékek nyilvánvaló lazulása miatt, részben pedig a vallási szenvedélyek – különös, gyakran veszélyes formákban való – törvényszerű újjáéledése miatt, melyek között a totalitárius szocializmus előkelő helyen szerepel. A konzervatívok a vallást az erkölcs egyik bástyájának tekintik, az erkölcsöt pedig a társadalmi rend sine qua nonjának. A vallás azonban az intézményektől elszakadva, az egyéni lelkiismeret fennhatósága alatt, éppen annyira veszélyes a társadalmi rendre, mint amennyire szilárd támasza egyébként. Sohasem szabad közömbösnek maradnunk, ha a vallási intézményeken a hanyatlás jeleit tapasztaljuk, vagy meggondolatlanul saját örökségük ellen fordulnak. A szilárd berendezkedés konzervatív elképzelésében mindig is fontos helyet kaptak az egyházak, valamint a spirituális feladataik betöltéséhez szükséges törvényes privilégiumok biztosítása. Mivel a vallás és az erkölcs egyaránt valamilyen irányú türelmetlenséget testesítenek meg, ezért lehetetlen a törvényes renden belül úgy rögzíteni őket, hogy közben liberalizálunk minden olyan intézményt, amely a gyökerüket jelenti. Bármi legyen is tehát a vallásos hit helyzete, a konzervatív jogszemlélet mindig is a hagyományos dogma felé hajlik.
  Továbbá miután a konzervatívok tudják, hogy a meglévő értékeket könnyebb elpusztítani, mint újakat kialakítani, természetes, hogy szimpátiával fordul a vallásos világképhez. A vallás nyelve, szimbólumai és népi erkölcse tehet egy népet képessé arra, hogy szembenézzen legsúlyosabb félelmeivel, szenvedéseivel, hogy megőrizze saját folytonosságát, azaz fenntartsa az élők, a még megszületendők és a holtak „szövetségét”. E nagy társadalmi erő – amely az egyéni szenvedélyeken felülemelkedve, összegyűjti a szétaprózódó energiákat, és méltó helyet biztosít a jótékonyságnak, az áldozatvállalásnak és a tisztaságnak –hiánya törvényszerűen vezet a társadalom felbomlásához. Ez a felelbomlás, mely a liberálisok ígéreteiben az évszázados láncoktól való megszabadulásként jelenik meg, úgy tűnhet, mintha a szabadság növekedését jelentené. Valójában, ahogy már jeleztem, a szabadság csökkenését jelenti: azt a társadalmi rendet ássa alá, amely a szabadság virágzásának feltétele.
  A politikaelmélet számára az egyik legnagyobb nehézséget mindig a politika és a vallás határterületének megrajzolása jelentette (Voegelin ezt a témát járja körül erősen személyes hangú előadásában). Ha másért nem, legalább azért figyelmet érdemelne a konzervativizmus, hogy e nehézségeket felismerte, ugyanakkor ellenállt annak a tendenciának, hogy a magánszférába (a „választóképes felnőttek” szférájába) utaljon egy olyan lelet jelenséget, amely egyértelműen a közre tartozik, mind tartalmát, mind hatását tekintve. A konzervatívok, a szocialistákhoz hasonlóan úgy vélik, hogy a köz- és a magánszféra sokkal bonyolultabban fonódik össze, mint ahogy azt a liberálisok gondolják. Az erényes állam sorsa polgárai közszellemétől függ. A közös erkölcs, a kötelességtudó magatartás elfogadása és az engedelmes viselkedésre való készség nélkül, a közszellem nem alakulhat ki teljesen, és nem létezhet tartósan. A jogot fenntartó közszellem a nagy betűvel írott magánerkölcs. Ezért képtelenség az a feltételezés, hogy a jog elválasztható legbensőbb erkölcsi érzékünktől, miközben továbbra is megkapja azok támogatását és áldozatvállalását, akiknek erkölcse fennmaradásának záloga.

A tanulmány teljes szövege letölthető innen.

További olvasmányként ajánlom a  Jónás Csaba fordításának köszönhetően megjelent azonos című kötetet.

Megjelent az Osiris Kiadónál, 1995-ben.

A tanulmány mellékleteiként közölt képek Gíőr belvárosában készültek, 2009-ben.

A Roger Scruton tollából született Mi a konzervativizmus? című elemzésnek újabb részlete olvasható a következőkben. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A negyedik rész a személyes kormányzásról valamint a tulajdonról is igazságosságról szól.

Mi a konzervativizmus?

Személyes kormányzás

  Ahogy már jeleztem, a konzervativizmus szkeptikus az eszményekkel szemben és inkább foglalkoztatja az állam természetes egyensúlyi állapotának fenntartása, mint az, hogy valamilyen külső cél felé vezérelje, amely idegen tőle. A konzervatív gondolkodás mindazonáltal határozott képet rajzol a politikai és polgári erényekről, és ez igencsak vonzó lehet mindazok számára, akik alaposan végiggondolták a modern történelmi katasztrófák okait.
  Ez a kép a fejlett személyes államot ábrázolja. Az állam nem csupán korporatív személy, a korábbiakban vázolt értelemben, hanem egyúttal a személyiség jellegzetes erényeivel is bír. Személyes kapcsolatban áll állampolgáraival és (ahol lehetséges) a többi személyes állammal. A forradalmi nézetekből fakadó személytelen zsarnoksággal szemben a konzervatív államot minden ízében áthatja a beszámoltathatóság elve. Ebben az államban a kollektív tettek sem indulnak jobb eséllyel a törvény ellenében, mint az egyéni tettek – de nem is fenyegeti vagy akadályozza őket a törvény, mely védi a szabad társulásokat és bővelkedik olyan elgondolásokban, melyek nélkülözhetetlenek az intézmények kiépítéséhez.
A személyes kormány apparátusa az állampolgárok által önként ráruházott autoritással rendelkezik, ám mégsem törekszik arra, hogy a jog fölé helyezze magát, és nem is lehet erre esélye. A törvények hatálya alá tartozók ugyanakkor széleskörű képviseletet kapnak – a parlament, a bíróságok és a fellebbezési jog révén – a szuverén hatalom előtt, így az uralkodót és az alattvalót a kölcsönös alkalmazkodás állandó folyamata kapcsolja össze. Az ilyen állam a jó szokások, az erényesség és a jó cselekedetek iránti szeretet kialakításán keresztül halad a tökéletesség felé. De semmivel sem valószínűbb, hogy eléri, mint bármilyen más személy esetében, hibáit tehát, ha nincs mód javítani rajtuk, el kell tűrnünk. Mindazonáltal az állam az őt megkötő és cselekvési terét meghatározó történelmi körülményeken belül képes a reformokra és végre is hajtja azokat, amennyiben állampolgárait áthatja a közszellem, és módjukban áll befolyásolni a hatalmon lévőket.
  Személyes állam nem létezhet a jog által védett, törvényes ellenzék nélkül. Az ellenzék felszámolása, amivel egyetlen forradalmi kormány sem késlekedik, az ésszerű döntéshozatal első összetevőjének – az alternatívák szabad megvitatásának – és egyúttal a hibák kijavítási lehetőségének megsemmisítésével egyenértékű. Ez az egyetlen hiba ezernyi másikat szül: az ellenzék nélküli állam nem ésszerű, nem személyes, semmi sem kényszeríti, hogy felelősséget vállaljon hibáiért és bűneiért; a jog sem képes igazán korlátozni, hiszen valahányszor egy törvény az ellentétes vélemény mellett szólna, azonnal eltorzítják vagy módosítják; de nem lehet az erény ösvényére sem terelni, egyrészt nincs, ami erre kényszerítené, másrészt hiányzik belőle a megvalósításhoz szükséges belső késztetés. Még ha ez az állam valamely csoda folytán egy időre erényes emberek irányítása alá is kerülne, akkor sem lenne semmilyen biztosíték arra, hogy erényük megmarad, vagy hogy az állandó változás kényszerének hatására helyüket el nem foglalják romlottabb emberek.
  Más személyekhez hasonlóan a személyes állam sem eszköze valamilyen célnak, hanem cél önmagában, melynek törekvéseit és nézeteit akkor is tiszteletben kell tartani, ha azok változtatásra szorulnak. Identitása történetileg meghatározott, és csak úgy szakítható ki körülményei közül, ha erőszakot teszünk mindazon, ami akaratát és személyiségét kialakította, illetve megsemmisítjük az életét jelentő hűséget. A személyes állam a törvény előtt egyenlő partnerként kezeli a polgárt, tiszteletben tartja méltóságát és autoritását. Nem meglepő tehát, hogy számos konzervatív, megpróbálván konkrét formába önteni a polgár és állam személyes viszonyát, ahhoz az archetípushoz tért vissza, amelyből az kialakult: ez pedig az uralkodó és alattvalójának viszonya, és ezért a személyes kormányzás paradigmájaként az alkotmányos monarchiára hivatkoznak. Ez az álláspont csak azoknak tűnhet anakronisztikusnak, akik még nem fogták fel teljesen az angol szokásjog azon tanának erejét, mely szerint a korona „egyszemélyes jogi személy”.

Tulajdon és igazságosság

  A korábban vázolt konzervatív politikaelmélet nem ad választ a szocialisták legfontosabb kérdésére, amely a tulajdon, a hatalom és az „életesélyek” elosztása. Mindazonáltal vannak bizonyos nem-szocialista, sőt talán antiszocialista vonatkozásai, melyeket nem árt tisztázni.
  A szocialista címszó alá legalább két felfogás tartozik. Az első – melyet a leninizmus testesített meg – utópisztikus, apokaliptikus, el akarja söpörni a dolgok régi rendjét, hogy a helyére olyan új és igazságos rendet állíthasson, amelyben végre érvényesülhet az igazság és egyenlőség. Vallási fanatizmusa és a politika mérséklő hatásával – kiváltképpen a törvényekkel és intézményekkel, valamint az általuk megtestesülő kompromisszumos magatartással – szemben tanúsított türelmetlensége visszataszítóvá teszi mindazok szemében, akik a politikai létezés alapjának a jogot és a kompromisszumot tekintik. A konzervatív gondolkodók mindazonáltal jelentős erőfeszítést fejtettek ki az utópisztikus szocializmus lelkivilágának leírása, illetve bírálata terén. A modern konzervativizmus tudniillik éppen azon törekvés ellenében jelent meg, hogy a vallásos lelkesedést átvigyék a szekuláris világba. Öntudatra ébredését tehát, melyről szívesen lemondott volna, a forradalom nyavalyája kényszerítette ki.
  A szocializmus második típusa nemcsak abban tér el az elsőtől, hogy elutasítja a „forradalmi utat” az alkotmányos kormányzást és a fokozatos reformokat választva, hanem abban is, hogy realistább, kevésbé képtelen célokat tűz ki maga elé. Nem a tökéletes igazság megvalósításáért szállnak síkra, hanem a „spontán” piacgazdaság igazságtalanságainak kijavítását célzó lépések érdekében. A szocializmus ezen típusának követői rendszerint támogatják az alkotmányos kormányzást és a jogállamiságot, és megkísérlik inherensen „célirányos” politikájukat összebékíteni azoknak az eljárásoknak a folyamatos alkalmazásával, amelyeknek értékét számukra sokkal inkább korrektív és nem autoritatív jellegük adja. Nem hívei az állam „elsorvasztásának”, inkább olyan célra akarják felhasználni, melyre adott formájában, csakis az állam lehet képes – a széles körű szenvedés enyhítésére.
  A konzervatívok, bizonyos megszorítások mellett, gyakran fejezték ki szimpátiájukat a szocializmus ezen felfogása iránt. Amennyiben ugyanis az állam tényleg személy, aki a polgárokkal kölcsönös megbecsülés és felelősségre vonhatóság viszonyában áll, akkor aligha lehet érzéketlen az elkerülhető szenvedéssel szemben. Valójában: az első olyan törvényes intézkedések, amelyek később a jóléti állam kialakulásához vezettek, 19. századi konzervatívok gondolataiból születtek.
  A konzervatívok azonban egyre inkább szembekerülnek a jóléti állammal, amelynek terjeszkedése ellen nagyjából három ellenérvet hoznak fel. Először is: a jóléti állam alapját képező „társadalmi igazságosság” eszméje – amely a jóléti államban nem jótékonyságot jelent, sokkal inkább annak a „joga”, aki kap, és nem annak az erénye, aki ad – az erkölcsi érzék romlását vonja maga után, illetve ennek elleplezését segíti. Másodszor: a jóléti állam, amely erre az elképzelésre épül, egyre inkább távolodni látszik az autoritatív és személyes állam konzervatív elképzelésétől, és egy labirintusszerű, kiváltságokkal áthatott arctalan hatalmi rendszer irányába tart. Ez a hatalom olyan polgárságot nevel, mely egyre kevésbé hajlandó felelősséget vállalni, egyre jobban hiányzik belőle a személyes felelősségérzet, és egyre inkább azon bürokrácia adományainak élősködőjévé válik, mely iránt nem érez semmiféle hálát.
  A harmadik ellenérv szerint – talán ismerősebb, bár ideológiai szempontból kisebb súlyú – a jóléti állam többet ígér, mint amennyit teljesíteni tud: rákos daganatként növekszik a gazdasági rendszerben, és végül magát a jólét biztosítását is veszélybe sodorja. A szegények sorsa csak azért javulhat a jóléti államban, mert közben más is változik – nő a termelőerő, ez azonban nemcsak áldás a jóléti állam számára, hanem egyúttal a létét fenyegető veszély forrása is.
  A szocialisták önbizalmát megtépázták a közelmúlt eseményei, és a nyugati választók növekvő kételye ígéreteik iránt. Még nagyobb volt azonban az a csapás, amely a szocializmus elméleti alapjait ingatta meg. Gondoljunk csak a „társadalmi igazságosság” szocialista elképzelését ért kritikákra, melyeket különböző formákban von Mises és Hayek, illetve legutóbb Robert Nozick fogalmazott meg. A szocialisták az igazságosságot az elosztás sajátjaként fogják fel, figyelmüket elsősorban arra fordítják, hogy miként osszák el a „társadalmi terméket” – azaz annak a tulajdonnak, privilégiumnak és hatalomnak összességét, amely kizárólag annak köszönheti létét, hogy az emberek a társadalomban együtt élnek és dolgoznak. Ez az összeg a szocialisták szerint mindennemű abszolút tulajdonosi jog nélkül jön létre, és aztán a „társadalom” (valamiféle szellem, mely az államban nyilvánul meg) elosztja. A terméket, melyet méltányossági alapon kellene elosztani – mondjuk, azok között, akik a legtöbbet tettek megtermeléséért vagy akik leginkább rászorulnak –, valójában a legméltánytalanabbul osztják el, olyan legális jogosítványok alapján, amelyek körülbástyázott és igazolhatatlan privilégiumokat fejeznek ki.
  Más szavakkal, a szocialisták olyan társadalomképet alakítanak ki, amelyből a „tulajdonosi jogok” teljesen hiányoznak. Ráadásul azt is feltételezik, hogy ezeket a jogokat a „társadalom” által gyakorolt elosztás tevékenysége hozza létre. A társadalom egyes tagjait semmi más nem jogosíthatja fel a belőle való részesedésre, mint „tagságuk” és a munkában való részvétel. Csakhogy az az igazságosság legfontosabb elveit sértené meg, ha azok húznák a legnagyobb hasznot társadalmi tagságukból, akik a legkevesebbet dolgoznak. A „társadalomnak” ezért az egyének kezéből a saját kezébe kell vennie a dolgok intézését, hogy biztosíthassa a társadalmi termék valóban igazságos elosztását.
  Számos ellenvetés hozható fel a „társadalmi igazságosság” ezen elméletével szemben. Például milyen alapon tételezik fel, hogy a termék vagy a haszon tulajdonos nélkül jön létre? Nem lehet kétséges, hogy a tranzakciók, melyek során ezek a dolgok létrejönnek, már megalapozzák bennük a tulajdonosi jogot – a jogok biztosítása lenne tehát a gazdasági együttműködés rendes ára? Ezeket a jogokat nem lehet eltörölni anélkül, hogy ne esne igazságtalanság a felekkel szemben: márpedig erre van szükség, ha a terméket valamilyen szocialista terv szerint akarják elosztani. Ezenfelül „társadalom” nevű ágens egyszerűen nem létezik, mint ahogy nincs olyan feladat sem, hogy „a társadalmi termék elosztása”. Az egyetlen ágens, aki képes e feladatot ellátni – az állam –, már úgy jön létre, hogy a polgáraival kötött szerződések, egyezmények és kötelezettségek kötik, így a jog és az alkotmány elkerülhetetlenül olyan jogok betartására kötelezi, amelyeken ő kívül áll. Ha mégis azt hinnénk, hogy ez valós „feladat”, ennek bizonyára az az oka, hogy félreismertük a tulajdonlás és a polgárság viszonyait, amelyek közül egyik sem vezethető le – a szocialisták minden ilyen irányú próbálkozása ellenére sem – valamilyen egyszerűbb, delegalizált társadalmi „tagság” fogalomból.
  Az igazságosság eszméjének valódi alkalmazását nem a társadalmi termékek és javak elosztására vonatkozó nagyívű számítgatásokban kell keresnünk, hanem az egyes társadalmi szereplők, valamint a köztük és a világ között lezajló ügyletekben. A szabadon vállalt egyezség betartása, prima facie, igazságos; egyoldalú felrúgása pedig igazságtalan. Munkára kényszeríteni valakit, majd a terméket beleegyezése nélkül elvenni, igazságtalan. És így tovább. Ezen egyéni ügyleteknek köszönhetően – amelyekben az állam is részt vehet, mint egy személy a sok közül – a tulajdonosi jog és a haszon természetesen oszlik meg. Az igazságosság mindaddig érvényesül, amíg a jogokat tiszteltben tartják; de éppen a jogok létrehozásának és megszerzésének folyamata az, ami egyenlőtlen elosztásukat eredményezi.
  A jogok tiszteletben tartása azonban gyorsan feledésbe merül, mihelyt a „társadalmi igazságosság” fikciója kezdi meghatározni gondolkodásunkat. A társadalmi kapcsolatok szférájából eltűnik a személyes felelősség és kötelezettség érzése, megbomlik a közös vállalkozások egységessége. Ha semmi sem lehet valóban az enyém, amíg a „társadalom” újra el nem osztja, akkor jogosan semmit nem adhatok vagy kaphatok. Ha semmilyen kiváltság nem megérdemelt, amíg a „társadalomisten” kézjegyével el nem látta – noha előzőleg már minden természetes jogosítványt eltörölt –, akkor a nyereségemet nem oszthatom meg mással, s nem lehetek rá büszke jó szerencsém jeleként. De ez csak egy példa a szocialista absztrakció romboló hatására. Azzal, hogy mindenfajta történelmi jogosítványt kiseprűznek a világból, a személyiség alapvető jogát sodorják veszélybe: azt a jogot, hogy a kapcsolatokban a közvetítés alapját azon jogok és felelősségek képezzék, melyeket maguk a kapcsolatok hívnak létre. A szocializmusban az állam minden jogot, minden kiváltságot, minden hatalmat magának követel, a társadalmi „egyenlőség” célja azonossá válik az egyén teljes behódolásával egy korlátlan hatalmú entitás előtt – a szocialista gondolkodás „társadalma” előtt. Ez a teljhatalmú „társadalom” aztán némi fondorlattal bürokratikus, zsarnoki állammá alakul át.
  A konzervatív a tulajdont olyan intézménynek látja, amelyet bár az állam biztosít, erkölcsi és gyakorlati eredete a civil társadalomban, illetve abban a spontán hajlamban keresendő, hogy megszerezzük azt, ami elérhető, hogy együttműködjünk másokkal, és hogy az anyagi világot az egyéniség és az akarat kifejezésévé tegyük. Ezt a prepolitikus hajlamot a politika is átveszi, eltörölni viszont nem tudja. Tulajdonképpen az eltörlésére irányuló törekvések vezettek a modern kormányzás legdurvább formáihoz. Ha már egyetlen filozófiai érv sem képes meggyőzni bennünket a magántulajdon inherens értékéről, akkor ennek az oly sok emberi spontaneitást magába olvasztó intézménynek az elpusztítására bevetett módszerek puszta barbársága elegendő kellene legyen, hogy felnyissa a szemünket. Ha azonban egyszer elfogadjuk a tulajdonhoz való jogot, akkor azon nyomban saját „természetrajzra” tesz szert. Ez a természetrajz és nem a „termelési viszonyok” valamiféle alaprendszerének működése az, ami az ipar és kereskedelem jelenleg létező hálózatát kialakította. Csak a történelem szűk látókörű megközelítése esetén – amely a technikai felfedezések által kiváltott válságra összpontosít – kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy a „kapitalizmus” az emberi társadalom állandó jellemzője. A magántulajdon és a piaci kereskedelem rendszere nem átmeneti jelenség, és nem is törölhető el – a szocializmus ugyan föld alá szoríthatja, de ha ez történik, maga a szocializmus kezd el függeni tőle, és fennmaradása érdekében kénytelen lesz eltűrni a természetes emberi kapcsolatok „második gazdaságát”.

Roger Scruton tanulmányának, a Mi a konzervativizmus? címmel kiadott írás megjelentetésének ezúttal a harmadik szakasza következik. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A harmadik részben az államról esik szó.

Mi a konzervativizmus?

Az állam

  A konzervatívoknak nem áll szándékában örökérvényű preskripciót adni az államnak; a fennálló rend megértésénél és méltányolásánál, valamint a lehetséges változások kereteinek kijelölésénél többre törekedni nem lehetséges és nem is kívánatos. A konzervatív politikaelméletben a következő elképzelések bizonyultak fontosnak:
  a) Az állami intézmények egy politikai folyamat részei, a civil társadalomnak a szabad társulás szintjén nem kielégíthető igényei ezen keresztül fejeződnek ki. Ezeket az igényeket csak egy olyan egységesített, autoritatív „utasítások láncolata” elégítheti ki, mint amilyen a személyes államban létezik. A jogot, a honvédelmet és a jólét alapvető szintjének biztosítását sorolhatjuk ezen „közjók” körébe – habár ez utóbbi státusát a libertariánus közgazdászok kétségbe vonják.
  b) A társadalmi konfliktusok feloldása egyike a kormány legfontosabb feladatainak. Az államnak ennélfogva rendelkeznie kell a szükséges erővel minden ellene szervezkedő társulás lefegyverzésére, továbbá megfelelő autoritással, hogy döntéseit elfogadják. Más szóval, szuverenitással kell bírnia valamennyi polgára és társulása felett.
  c) A konfliktusok hatékony feloldásának egyik feltétele a polgárok érdekeinek képviselete a szuverén hatalom előtt. Más szavakkal: a politikai folyamatot át kell hatnia a képviselet elvének a parlamentáris intézmények, az adminisztratív bíróságok és a fellebbezési jog révén. A képviseleti intézményeket mindig sokkal könnyebb volt felszámolni, mint létrehozni, fenntartásukhoz pedig állandó védelemre van szükségük, ez az oka, hogy a konzervatív politika egyik alapszempontjává vált.
  A demokratikus választás sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele a képviseletnek. Sőt az autoritással bíró intézmények állandó demokratizálása törvényszerűen oda vezet, hogy a hatalom olyanok kezébe kerül, akik a gyakorlásával járó felelősséget ki tudják játszani. Tehát éppen a kívánttal ellenkező irányba hat, azaz: nem az irányítás alatt álló érdekek képviseletét szolgálja a legfőbb irányítási fórumokon. A konzervatívoknak a demokrácia eszményeivel kapcsolatos kételyei mögött (melyeknek különböző formában Thibon és Mallock ad hangot) ez a megfontolás húzódik. A képviselet elve hozzátartozik az intézményekhez, és politikai rendeltetésük betöltésére csak szilárd autoritású háttér esetén képesek. A választások vagy referendumok alkalmával mindig valamilyen fontos kérdés kerül terítékre. Minél nagyobb a választók köre, annál kevésbé lesznek képesek megérteni a kérdést; s ha minden megkérdőjelezhető, akkor minden – maga a kérdés is – értelmét veszti. Tehát még a demokratikus folyamatnak is olyan kontinuitáson kell alapulnia, melyet maga nem képes kiváltani; az intézmények és autoritások kontinuitásán, ami mértékül szolgál a felmerülő igények osztályozásához. Röviden megfogalmazva: a demokráciának alkotmányra van szüksége, és ennek a demokratikus változások hatósugarán kívül kell esnie.
  d) De Maistre a francia forradalommal kapcsolatban azt mondta, hogy alkotmányt nem lehet csinálni, csak kapni. De Maistre (csakúgy, mint ultramontán társai Bonald és Lammenais) úgy vélte, hogy az alkotmánynak Istentől kell származnia. Gondolatmenetéhez azonban jobban illene, ha azt állítaná, hogy az alkotmánynak a politikai folyamatból kell megszületnie, írásos dokumentummal nem lehet teljes egészében megtestesíteni, vagy hatékonyan bevezetni. (Íme egy újabb példa a hagyomány „láthatatlan kezére”, melynek jótékony hatását azért élvezhetjük, mert nem törekedtünk rá.) A konzervatívok számára az amerikai alkotmány nem cáfolata, hanem megerősítése de Maistre tételének: ez a dokumentum ugyanis azokat a szokásjogi alapfeltevéseket fejti ki, amelyek már addig is működtek az amerikai államban.
  Az alkotmány továbbá nem azonosítható egyetlen dokumentummal, vagy az abban meghatározott intézményekkel sem. Az alkotmány, Spinoza szavaival, az állam lelke, lelkesítő szelleme, mely nem csupán írott törvényekben és paragrafusokban testesül meg, hanem a szokásokban, az általánosan elfogadott feltevésekben, a hallgatólagos megértésben, a kölcsönös bizalomban és a közös elvárásokban is. Mindaz, ami tételesen le van írva, csupán a mindenki által hallható hangja egy olyan lénynek, mely még ezernyi más módon ad magáról életjelt. Az a temérdek papír, amelyet az ENSZ „alkotmánynak” nevez, s a világ könyvtáraiban ilyen címszó alatt szerepel, nagyrészt valami egészen más célt szolgál. Rendszerint nem az államtest lélekadó elvének leírását tartalmazza, hanem a tirannikus hatalom elképzelésére szolgál.
  e) Korlátozott kormányzás. Az alkotmány egyik üdvös hatása az, hogy a kormány hatalmát világos és kiszámítható módon korlátozza. Ha ez nincs így – például csak „feltételes” hatálya van, és „szükség” esetén (erről az uralkodó, a főparancsnok, a junta vagy a vezető párt rendelkezik) félre lehet tenni – akkor az nem valódi alkotmány. A legfontosabb intellektuális kérdés mindig az volt, hogy miként lehetne a hatalmat úgy korlátozni, hogy közben ne szenvedjen csorbát a hatalomnak a szuverenitáshoz szükséges belső egysége.
  Ennek egyik fontos eszköze – melyet az angol alkotmány tanulmányozása nyomán Locke és Montesquieu ajánlott, és amelyet az amerikai alkotmány explicite is megfogalmaz – a hatalmi ágak szétválasztása. A szétválasztás elmélete mind megvalósulásában, mind lehetőségeit tekintve nagyon szövevényes és rejtett csapdákkal teli. Ezzel együtt, két évszázadnyi vita után, amely a korlátozott kormányzás sine qua nonja körül folyt, mégiscsak megszületett egy lényeges elv, mely nélkül nem lehetne több, mint üres fikció – a bírói függetlenség elve. Ha a bírói hatalom nem független a kormány végrehajtó hatalmától, akkor a bírói ítéletek nem szolgálhatnak a vezető és az alattvalók közötti megbízható választóvonalként. Ha azonban a bírák függetlenek, akkor a törvény teljes szigorával léphetnek fel a polgárok képviseletében az állammal szemben. Csak ilyen feltételek mellett (és ezek távolról sem általánosak a modern világban) képes az alkotmány ténylegesen korlátozni az állam hatalmát úgy, hogy az közben megmarad az egységes szuverenitás kifejezőjének. Az állam saját hatalmát csakis így korlátozhatja kiszámíthatóan és ellenőrizhetően.
  A bírói függetlenség törékeny alkotmányos produktum, amely nemcsak explicit szabályokat jelent, hanem bevett szokásokat, elfogadott hagyományt, a különböző pártok közötti bizalmat és kölcsönösséget – és mindenekelőtt egy bizonyos közszellemet, vagy Rechtsgefühlt. A liberálisok általában azért védik a bírói függetlenséget, mert azt az egyéni jogok előfeltételének tartják. Arról azonban általában nem beszélnek, hogy mi a bírói függetlenség elérésének vagy fenntartásának módja. Mint oly sok minden, ami a liberális politikát lehetővé teszi, a bírói függetlenség is egy alapvetően nem-liberális történelem folyamodványa. Olyan konvenciók, hagyományok és hivatalok tartják fenn, amelyekben rengeteg hallgatólagos egyezség és felhalmozott autoritás egyesül. A liberális politika itt is, csakúgy, mint másutt, a konzervatív intézményeken élősködik. Aki a liberális elvekhez következetesen tartja magát, az gyakorlatilag konzervatív. (Összességében ez olvasható ki Hayeknek a szokásjog mellett, a törvények általi jogalkotás ellenében felhozott meglepő, ám briliáns gondolatmenetéből, amelyet itt újraközlünk – ezt a gondolatmenetet egyébként már megelőlegezte Sir William Blackstone a Commentaries on the Laws of England című műve első kötetében.)
  f) A jogállamiság. Az uralkodó és alattvalói (vagy az állam és polgárai) között a jognak kell közvetítenie, és az egyének közötti konfliktusokat is, ahol lehetséges, bírói ítélet által kell feloldani vagy legalábbis a pártatlan bíráskodás valamely olyan gyakorlata révén, amelyben fellelhetőek a jog jellemző jegyei. Minden, ami ennél kevesebb, elmarad a konzervatív szuverenitás-eszmény mögött. A jogállamisághoz sok minden hozzátartozik, és igencsak nehéz lenne elválasztani a történelmi körülményektől. A bírói függetlenség szükséges feltétel; a fellebbezés rendszere, mely az irregularitások és az elfogultság orvoslására szolgál úgyszintén. Az önkényes őrizetbevétel, és a tárgyalás nélküli bebörtönzés lehetőségét szintén ki kell zárni – a habeas corpus hagyományos angol törvénye ennek biztosítására szolgál. E szabadságjog hiányában a törvény és a „törvényes eljárásrend” mindig kiszolgáltatott lesz a hatalmon lévők önkényének. Senki sem vitathatja, hogy vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor az ilyen apróságokról le kell mondani. De azt sem vitathatja senki, hogy a szükségállapot rendkívüli helyzet, és ha a szükségállapot évről évre folytatódik (ahogy ez a világ egyik részében 1917 óta tapasztalható) ez egyértelműen a legalitás hiányáról árulkodik.
  g) Emberi jogok. A modern világban, ahol az önkényuralom állandóan terjeszkedik és növeli hatalmát, az „ember jogainak” követelése egyre sürgetőbb, mégis egyre valószínűbb, hogy süket fülekre talál. A konzervatív számára az emberi jogok követelése súlyát és jelentőségét nem a benne kifejezett eszmének köszönheti, hanem a körülményeknek, amelyek között létrejött. Nem elvont igazságszolgáltatásra való felhívásról van szó, hanem a legitimitás és a jogállamiság visszaállításának követeléséről. Ha létezik egyáltalán természetes jog, akkor a bírói ítélethez való jog feltétlenül az. Amíg az emberek ügyeit nem a jog szabályozza a szó teljes értelmében, addig az ember a lelkét is kibeszélheti a jogok mibenlétéről (bele is vörösödhet), de a világon semmit nem ér el. Amíg az embereket nem a jog kormányozza, addig a jogokat taglaló értekezések műkedvelő metafizikai gyakorlatok maradnak. Ráadásul, Burke és de Maistre óta a konzervatívok körében általánosnak mondható az a felismerés, hogy az egyre több és becsvágyóbb „emberi jogok” kivívására fordított politikai energia – miközben megfeledkezünk a jog és az autoritás kényes gépezetének karbantartásáról, noha a követelt jogok gyakorlatba való átültetését ez tenné lehetővé – egyike a zsarnokság legfőbb okainak. Leo Strauss (akit széles körben konzervatív politológusként tartanak számon) úgy véli, hogy a politika elméletének és gyakorlatának legfontosabb feladata a természetjog keresése és a neki megfelelő intézmények építése. A konzervativizmus azonban igyekszik távol tartani magát az olyan eszméktől, amelyek legjobb esetben is csak zavaros metafizikus érveléssel igazolhatók. Sokkal nagyobb a jelentősége az egyén személyisége és a személytelen bürokratikus állam közötti valódi konfrontációnak, amely egyre elkeseredettebb a modern világban. Az egyén ebben a konfliktusban nem sok hasznát látja egy metafizikus természetjog-doktrínának, sokkal nagyobb szüksége van hatékony jogi eljárásra, amely védelmet nyújthat a hatalom birtokosaival szemben.
  A politikai jog egyfajta vétó a polgár kezében, amelyet pajzsként használhat a fenyegető veszély elhárítására. A jogok biztosítása, s kiváltképpen az állammal szembeni jogoké, elengedhetetlen feltétele a korlátozott kormányzásnak. Ámde a veszélyt, amellyel szemben védelmet remélünk, a jogok nyelvezete is előidézheti. Ugyanis arra is felhasználhatók, hogy politikai szabadságjogok garantálása helyett új és átláthatatlan követeléseket alapozzanak meg. Nézzük csak a „munkához való jogot”: az egyik értelmezés szerint ez azt a jogot jelenti, hogy munkát vállalhassunk anélkül, hogy ebben bárki gátolna. A törvénynek, amely ezt a jogot biztosítja, az a rendeltetése, hogy meggátolja, hogy az embert akadályozzák az általa választott tevékenység folytatásában. A szocialista gondolkodás nyomásának hatására azonban a „munkához való jog” már nem szabadságjogot jelent, hanem mértéktelen követelést az állammal és az államon keresztül mindazokkal szemben, akiknek viselniük kell ennek költségeit. Ebben az értelmezésben a munkához való joga biztosított munkahelyhez való joggá válik – tekintet nélkül arra, hogy ez az adomány megérdemelt-e. Ez a jog csak úgy biztosítható – ha egyáltalán biztosítható –, hogy egyrészt a gazdaság feletti állami ellenőrzést óriási mértékben megnövelik, másrészt olyan rendszabályokat vezetnek be (esetleg kötelező hatállyal), amelyek nyilvánvalóan a szabad gazdaságban élvezett jogok megkurtítására irányulnak.
  Az ilyen típusú „követelésjog” ezért csak úgy biztosítható, ha egyidejűleg növelik az állam hatalmát, illetve az államot szocialista irányba fordítják. A nyelvezet, amely korábban az állam korlátozása mellett szól, egyszeriben a kiterjesztés mögé áll. Ráadásul az emberi jogok erősödését követelő mozgalom egésze a konzervatívok számára visszatetsző fordulatot vett az utóbbi években. A jogok követelése ma egyet jelent az egyén, illetve az egyén feletti szuverenitást az államtól elbitorolni igyekvő csoportok részéről megnyilvánuló igények állandó növekedésével, anélkül persze, hogy az egyén kötelességei növekednének. A kötelességek nélküli jogok követelése erkölcsileg és jogilag is elítélendő. A politikai szférában, ahol mindenféle megalapozatlan követelések és zendülések igazolására használják, komoly veszélyt jelentenek mind az egyes állampolgárok, mind pedig az állam alapját képező engedelmes magatartás szempontjából.

Folytatódik Roger Scruton tanulmánya, a Mi a konzervativizmus? címmel kiadott írásnak a közlése. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A második részben az egyén a társadalomban, az álllampolgári hűség, a szövetség valamint az autoritás és személyiség témáit járja körbe a szerző értekezésében.

Mi a konzervativizmus?

Az egyén a társadalomban

  Ezen a ponton a liberális és a konzervatív útjai elválnak. A liberális társadalomképének középpontjában az autonóm egyén áll, akit csak a haszon fűz a társadalomhoz, identitása és sorsa egyedül a sajátja. Az ilyen egyén számára a legfőbb politikai jó a szabadság – a mások által létrehozott kötöttségektől és kényszerektől való függetlenség. Az öngyarapítás és önfelszabadítás révén virágzó szabadságban élő egyén metafizikus képe készteti a liberálist arra, hogy elfogadja a konzervatívoknak a piacgazdaság és a hagyományos rend mellett szóló érveit. Ugyanezen okból viszont elutasítják azt a fogalmat, amely a konzervatívok számára az intézmények belső életének és belső céljainak megértése szempontjából minden másnál fontosabb: az autoritást. A konzervatívok nem csupán azért állnak ki az autoritás mellett, mert mély ellenszenvet éreznek a zabolázatlan szabadsággal szemben, hanem mert az ember természetére vonatkozóan másfajta elképzelés él bennük, amely Hegel, Bradley és más metafizikus idealisták műveiben kapott nagyszerű megfogalmazást.
  Eszerint az emberi szabadság és az emberi személyiség társadalmi produktum, az ember már eleve az elődei iránti kötelezettségek közé születik. Átruházhatatlan kötelességei vannak a történelemmel és egy olyan kultúrával szemben, amelyet nem ő választott. Bradley a következőképpen magyarázza ezt: az autonómia csak úgy érhető el, ha elsajátítjuk valamely társadalmi „állomás” kötelezettségeit. Ezeket a kötelezettségeket nem magunk vállaljuk, hanem ránk hárulnak; nem beleegyezésen és nem is szerződésen alapulnak, hanem a kötelességtudat és a hála felgyülemlett terhén. Az autonómia kötelezettségeit szabadon vállaljuk, de tisztelni csak akkor tudjuk őket, ha azokat a másfajta kötelezettségeket is tiszteljük, melyek teljesítésétől az autonómia törékeny rendjének egésze függ. Kötelességérzet nélkül az autonómia csak üres váz, melynek sem belső értelme, sem igazolási alapja nincs. Ha az autonómiát tekintjük társadalmi célunknak és mindennemű politikát ennek alárendelünk, akkor megfosztjuk magunkat a valódi közösségtől. Ha méltó módon akarjuk értékelni a szabadságot, azt is értékelnünk kell, ami e szabadság előfeltétele, azaz a társadalmi rendet, amely a kötelességek és értékek forrása, és az emberi személyiség identitásának alapköve.
  A konzervativizmus nem az abszolút hatalom, hanem az azt életre hívó anarchia ellenében jött létre. Azt hihetnénk, hogy az egyén várva várt felszabadulása a kötöttségek, az általános viselkedési normák és az autoritatív vezetés alól az emberi szabadság legteljesebb virágzását jelenti. A konzervatív szemében azonban az önfelszabadítás öntékozlást jelent: nem a szabadság elnyerését, hanem annak elveszítését. A konzervatív politika nem azt tekinti céljának, hogy egyre szélesebb és átfogóbb szabadságjogokat biztosítson, hanem hogy „óvja az intézményeket” — hogy fenntartsa és megerősítse mindazt, ami a közjó érdekében jött létre. Mivel útját állják az újdonság utáni mohó vágy érvényesülésének, az intézményeket egyre gyakrabban tekintik, tévesen, az egyén szabad kibontakozását gátló tényezőnek: a konzervatívok figyelmének középpontjában ezért mindig az intézmények álltak, s nem az egyének.
  Az autoritás forrása az intézményekben és a szokásokban található, és a kongeniális autoritás a konzervatív politika céljainak egyike. Még ha egy bizonyos magasabb filozófiai szinten összhangban is élhet liberális és konzervatív, a mindennapi politika szintjén komoly ellentétek választják el őket. A liberális fel akarja szabadítani az egyént a tekintély alól, a konzervatív meg akarja óvni a tekintélyt az egyéni lázadástól. Tekintély nélkül, állítja a konzervatív, nincs akarat, csak étvágy, egyéniség helyett a nyájszellem, szabadság helyett az „alternatívák” céltalan hajszolása érvényesül, hiába fecsérel el az egyén annyi energiát miattuk, értéket egyik sem jelent.

Állampolgári hűség

  Hegel – a konzervatív legitimitás gondolatának elméleti tudora – a társadalmi kötelezettségek hármas felosztását javasolja. A „társadalom” összetett rendszerként írható le, melyet az eltérő eredetű kötelezettségek egymáshoz kapcsolódása tart össze. Az egyént egyrészt a családjához és az államhoz fűzik kötelezettségek, másrészt olyan kötelezettségek is hárulnak rá, amelyek a felebarátaival való szabad és spontán kapcsolatából születnek: ezek a „civil társadalom” kötelezettségei. A civil társadalom a szerződések közege, de nem szerződésen alapul. Megléte egyrészt a család függvénye, amely gondoskodik róla, másrészt az államé, amely védelmezi, de sem a családhoz, sem az államhoz kapcsolódó kötelezettségek nem értelmezhetők szerződéses keretek között. A családi tűzhelyhez fűződő kötelezettség a kötelességtudat része: csak azok számára érvényes, akik képesek elfogadni egy olyan tartozás realitását, amelyet nem szabadon vállaltak, és tisztelni tudják a körülményeket, amelyek közé születtek. Csak ilyen ember válhat teljes autonómiával bíró személlyé, az emberi létezés értéke, mélysége és súlya csak így érthető meg. Az ilyen ember azt is felismeri, hogy az államhoz másfajta kötelesség fűzi, mint azok, amelyek a piacon hárulnak rá.
  A civil társadalom a szabad társulások összessége. Folyamatos működését intézmények biztosítják, amelyek a kötelezettségek meghatározása révén inherensen a szerződéses legitimitás meghaladása felé mutatnak. Az első számú ilyen intézmény az állam. Nélküle nem létezhet jog, és így garancia sem a civil társadalom fennmaradásához nélkülözhetetlen igazságszolgáltatásra. Az államhoz fűződő kötelezettségünk csakúgy, mint az, melyik a családhoz és tagjaihoz fűz, nem szabad vállalás, hanem egy lassú fejlődési folyamat eredménye, és ennek során jóval hamarabb megtanuljuk ezeket a kötelezettségeket, mint hogy szabadon meg tudnánk felelni a velünk szemben támasztott elvárásaiknak.
  A szerződéses államelmélet konzervatív elutasítása nem jelenti azonban annak a liberális elképzelésnek az elutasítását is, mely szerint a társadalomnak konszenzuson kell alapulnia. De a „konszenzus” sok mindent jelenthet, és hogy egy adott esetben mit takar, nem választható el attól a folyamattól, amely létrehozza. Annak jóváhagyása, hogy az ember abban a házban éljen tovább, amelyet örökölt, nem ugyanaz, mint annak jóváhagyása, hogy az almáját tonnánként száz fontért árulja. Ahelyett, hogy egy ilyen beláthatatlan és homályos eszmére hivatkoznánk, helyesebb, ha a társadalmi és politikai kötelezettségek konszenzuális alapjára emlékeztetünk időről időre, nem feledve eltérő eredetüket. A legitim kormányzást meghatározó konszenzus az állampolgári hűségből fakad. Az egyén állampolgári hűséggel tartozik a társadalomnak, az intézményeknek, a szokásoknak, a társulásoknak és az államnak is. Ez az állampolgári hűség egyetlen esetben sem szabad választás kérdése, és sohasem választható el elsajátításának történetétől, melynek egyedi tartalmát és motiváló erejét köszönheti.

Szövetség

  Az emberi társadalom támaszát adó állampolgári hűséget Burke „szövetségnek” nevezi. Sajátos szövetség ez, hiszen nemcsak az élőkre terjed ki, hanem a holtakra és a még megszületendőkre is. Ennek a szövetségnek, a konzervatívok szerint, nincs egyetlen kizárólagos vagy uralkodó célja. A szerelemhez és a barátsághoz hasonlóan saját maga a cél. A „civil társulás” (Oakeshott kifejezése) nem „célirányos” abban az értelemben, ahogy egy hadi vagy üzleti szövetség „célirányos”; részesei nem számíthatnak egyéb haszonra, mint maga a részvétel. Természetesen vannak sajátos célok, mind az államon, mind a civil társadalmon, mind a családon belül; ezek a társadalmi létezés során merülnek fel, s teljesen leköthetik azokat, akik hatásuk alá kerülnek. E célok némelyike – a honvédelem, a szegénység enyhítése, a jogi rendezés – állandó felkészülést igényel. Ám ezek a célok nem annyira a társadalom végső céljait, mint inkább előfeltételeit jelentik. A társadalom éppúgy nem az emberi szükségletek kielégítése céljából létezik, mint ahogy egy növény sem saját egészségéért. A növény egészsége létezésének feltétele: nem cél tehát, ami felé a növény törekszik. A politikai szövetségnek sincs különválasztható célja, és ha esetleg az emberek boldogabbak is a politikai renden belül, mint azon kívül, a rend önmagában éppúgy nem eszköze a boldogságnak, mint ahogy a szerelem vagy barátság sem az.
  Burke azt állította, hogy a politikai rendre nézve állandó veszélyt jelent a lelkesedés, valamint az a törekvés, hogy valamely mindenre kiterjedő program céljait és eszményeit a politikai hatalom intézményein keresztül valósítsák meg. Ha a politika valamely erkölcsi célnak („fegyveres doktrína” — ahogy Burke nevezi) rendelődik alá, ez szükségszerűen azt jelenti, hogy a társadalmat az állam parancsnoksága alá rendelik, valamilyen központi tevékenység érdekében mozgósítják és egy jövőbeli cél szolgálatába állítják. Felborul az állam és a civil társadalom létfontosságú egyensúlya, a politika a totalitárius hatalom felé vezető ösvényre lép.
  A konzervatívoknak sok minden nem tetszik a szocializmusban, de talán semmit sem kifogásolnak annyira, mint a „közös cél” hajszolását. Bármi legyen a cél — egyenlőség, testvériség, szabadság vagy a „társadalmi igazságosság” – nem az elképzelés maga, hanem a közös törekvés az, amit el kell utasítanunk. Az ilyen közös törekvés lényegéből fakadóan ártalmas az állampolgári hűségre nézve, mert a társadalomra önmagán kívüli célt kényszerít.

Autoritás és személyiség

  Az autoritás más, mint a hatalom, habár mindkettő erő forrása és – kedvező körülmények esetén – abból is ered. Az autoritás a hatalom gyakorlására való jogot jelenti; az autoritás elismerése ezért a hatalom jogosságának elfogadását jelenti. A konzervativizmus egyik legfontosabb célja olyan autoritásrendszer megfogalmazása, meghonosítása és lehetőleg igazolása, amely megfelel a modern viszonyoknak és elfogadható azok számára, akik alá tartoznak.
  Hibás az a feltételezés, hogy a monarchiák hanyatlásával a személyes autoritás sorsa is megpecsételődött volna a kormányzás területén. Személyisége nemcsak személyeknek lehet, és nemcsak személyek képesek olyan hatalmat gyakorolni, amit rendszerint egyén gyakorol egyén felett. Az állam is (legalábbis így kellene lennie) személy – mind a római jog értelmében, mind a társadalmi tapasztalatainkból ismerős, bonyolultabb, erkölcsi értelemben. Az államnak egyéni cselekvés és felelősségvállalás forrásának kell lennie, nem pedig a személytelen adminisztráció eszközének. Az államnak bizonyos dolgokat ellenőrizhetően el kell végeznie, és a következményekért felelősséget kell vállalnia. Cselekedeteinek egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük, nyitottnak kell lennie a kritikára, és képesnek a bűnbánat, a szégyen, a büszkeség, a tisztelet, az önigazolás és a részvét érzésére.
  A korporatív személy gondolata tehát alapvető a konzervatív gondolkodás számára. A marxista gondolkodás hatására a társadalmi változás eszközeit gyakran hívják „osztályoknak”. Az osztályok azonban nem ágensek, hanem egy olyan gazdasági folyamat melléktermékei, melynek eredete kívül esik a politikai választás területén. Nem meglepő hát, hogy a politikai folyamatok marxista megközelítését egyfajta személytelen légkör hatja át. A konzervatívok szerint, természetesen, ez a megközelítés tévesen ábrázolja a politika területét. Pontosan az, ami a leginkább megragadható és érthető – a kollektív cselekvés szabályai –, kezd a legkevésbé kézzelfoghatónak tűnni, míg az, ami leginkább ellenáll a politikai elemzésnek – a „gazdasági alap mélystruktúrája” –, egy, jellegét tekintve vele alapvetően ellentétes figyelem középpontjába kerül. Ez a gondolkodásmód előrevetíti a civil társadalom valóban bekövetkező halálát a marxista államban. Ellenszeréül a konzervatívok az ésszerűen cselekvő egyén a politika középpontjába történő visszaállítását javasolják. A világot olyannak kellene látni, amilyen – azaz: az ész, a választás, az érzelem, a felelősségvállalás, a jog, a kötelesség és a személyiség szemszögéből. A korporatív személyiség fogalma nélkül a társadalom világából eltűnnek ezek a lényegi jegyek. Az autoritásnak nyoma vész, puszta árnyékká válik, ködképpé, melyet már nem tudunk azonosítani.
  A konzervatív a „felszín elsődlegességében” hisz. Állampolgári hűségünk tárgyai az autoritás forrásai, politikai figyelmünk fókuszai pedig a korporatív ágensek: az intézmények, a jog, a parlamentek, az egyházak, az iskolák. A velük való személyes kapcsolatunk jelenti legitimitásérzetünk forrását, s ennek fennmaradásához támogatnunk kell azon intézményeket, melyek létrehozták. Maitland, és pártfogója, Gierke jelentőségét a konzervatív gondolkodás szempontjából nagyrészt az adja, hogy általuk a korporatív személyiség fogalma újra visszakerült a jogi és politikai gondolkodás középpontjába.

A következő öt bejegyzésben Roger Scruton egy tanulmányát közlöm, Mi a konzervativizmus? címmel. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
Az első részben a bevezető mellett Scruton piacról és a hagyományról szóló rövid értekezése olvasható.

MI A KONZERVATIVIZMUS?

 Ha egy konzervatívot a politikai meggyőződéséről kérdezzük, könnyen kaphatjuk válaszként, hogy nincs ilyen meggyőződése, sőt, a modernitás legsúlyosabb eltévelyedésének éppen azt tartja, hogy a politikát meggyőződés kérdéseként látja: mintha a politikai célok szintjén vissza lehetne nyerni azt a megnyugtató bizonyosságot, melyet hajdan a vallásos hit jelentett. Egy másik szempontból azonban a konzervativizmus mégiscsak hitrendszeren alapul, ám ez éppúgy ellentétes az elméletalkotással, mint a szocialista vagy a liberális politikai gyakorlattal.
  Sokak szerint a konzervativizmus határozottan modern jelenség, melyet a gyökértelenség tudata és a lelki egyensúly megbomlása hívott életre. Egy bizonyos mértékig ugyanez elmondható a liberalizmusról és a szocializmusról is. Mindazonáltal jó okunk van feltételezni, hogy a konzervativizmus (ahogy azt itt és most értjük) reakcióként jelent meg: először is a francia forradalomra, majd pedig arra a forradalom által életre hívott hozzáállásra, amely az emberi boldogtalanság ellenszerét a nagyívű társadalmi átalakításban látja. Ez a hozzáállás nemcsak a forradalmárokra jellemző, hanem az alkotmányosan gondolkodó szocialistákra is, sőt még egyes, magukat liberálisnak nevező politikusokra is, akik a társadalmi átalakulás eszközét nem az erőszakos konfrontációban, hanem a jogban keresik. A konzervatívok szerint az államot addig fenyegeti a nyugtalanság nyavalyája, amíg az emberek társadalmi és politikai változásoktól remélnek megoldást olyan problémákra, amelyekre nem adható megoldás. A legitimitás érzése megkérdőjeleződik, elvész a személyes felelősségvállalás; az intézmények, az elvárások és értékek elvesztik autoritásukat, mi pedig a kontinuitástól és a megszokott rendtől elszakítva – elbizonytalanodunk, ami újabb tápot ad az ellenséges indulatoknak.
  Sok modern liberális osztja a konzervatívok ellenszenvét a szocializmussal és az állami bürokráciával szemben. A konzervatívok mércéjével mérve azonban a liberalizmus nem fektet kellő súlyt a legitimitás érzetének kialakítására, és érzéketlen a társadalmi összhang és elégedettség forrásai iránt. Ráadásul egy olyan elvont emancipáció elképzelés híve, amely veszélyezteti az engedelmességen alapuló valódi, konkrét szabadságot. A liberalizmus ezért képtelen hatékonyan fellépni a szocialista program kifogásolt pontjaival szemben: a liberálisok ellenségessége a „fennálló” rend és „hatalom” iránt végzetesen meggyengíti azokat a szokásokat, intézményeket és hatóságokat, amelyek megóvhatnának bennünket az új szocialista államtól. A konzervatív legfontosabb feladatának éppen a fennálló rend megőrzését tekinti, és a szocializmus alternatíváját a létező társadalmi rend konkrét realitásaiban keresi, nem pedig a szabadság absztrakt elképzelésében. A modern konzervativizmus nem véletlenül tekintette már első megnyilatkozásai óta – gondoljunk Hume és Burke írásaira – egyik legfontosabb, bár sajnálatosan paradox, törekvésének a szokások és az előítéletek védelmezését.
  A modern konzervatív gondolkodás megértéséhez vezető első lépést a szemantikai higiénia következetes betartása jelenti. A politika nyelvét úton-útfélen oszlásnak indult elméletek és a belőlük származó lázas ideológiák mérgezik; az a szerző, aki nem kellő gonddal választja meg szavait, kénytelen lesz tapasztalni, hogy gondolatait félremagyarázzák és ellene fordítják. Intő példája ennek – mely a modern politika irányát is döntően befolyásolta – a „szocializmus” és a „kapitalizmus” kifejezések könnyelmű elfogadása, mint ellentétes társadalmi és politikai rendszerek megnevezései. Ennek a beszédmódnak az elfogadásával azt is elfogadjuk, hogy a társadalmi és politikai berendezkedések egymástól kölcsönösen függő részek rendszereként írhatók le; a szokások és intézmények a gazdasági „alap” függvényei; a „kapitalizmus” – azaz a beruházási tőke magánkézben való összpontosulása – megkülönböztető és meghatározó jegye annak a gazdasági rendszernek, amelyben előfordul; és a „szocializmus” a maga rivális társadalmi és politikai rendszerével valódi és kivitelezhető alternatívát ír le.
  Mindezen állítások hamisak – egy olyan elmélet terhe alatt nyögnek, amely már rendszeres kifejtése idején is halálos beteg volt –, és jelentőségüket többé-kevésbé elveszítették a mai világban. A társadalmi szokások, a politikai intézmények és a gazdasági tevékenység nem feltétlenül egyetlen rendszer részei, és nem engedelmeskednek semmilyen ismert ok-okozati törvénynek. A modern nyugati gazdaságnak nem az a megkülönböztető jegye, hogy a tőke magánkézben van, hanem a szabadpiac létezése, amely egyrészt a tulajdonosi jogok törvényes szabályozásán, másrészt a vállalkozói közmorálon, felelősségvállaláson és a szerződéses kötelezettségek betartásán alapul. A „szocializmusról” és a „kapitalizmusról” úgy beszélni, mintha ezek alkotnák az emberiség előtt álló egyetlen döntő és kizárólagos választási lehetőséget, annyi, mint a történelmet átengedni a mítosznak, a kritikus értelmet a szellemidézésnek; Wittgenstein szavaival élve ez „az értelem nyelv általi megbabonázása”
  A konzervatív hagyomány nagy gondolkodóinak tanulmányozása közben aligha kerülheti el az olvasó figyelmét az a körültekintés és biztonság, amellyel legtöbbjük az írott szóval bánik. Burke, Tocqueville, Bradley, Eliot, Maitland és Weil nemcsak elegánsan írnak, de tisztában vannak az emberi szó súlyával is. Nyelvük kifinomultsága abból fakad, amiről írnak – társadalmi és politikai helyzetünk önmagában éppoly bonyolult és árnyalatokban gazdag, mint a leírásukhoz szükséges szavak. Feltűnő idegenkedésük az elméletektől, részben igazságtiszteletükből fakad, részben azzal függ össze, hogy óvakodnak elméleteket gyártani a tények megismerése előtt. A politika anyagát, mint élő anyagot közelítik meg, amelyet vétek áltudományos kategóriák mentén szétszabdalni. Ugyanis a konzervativizmus nem meglepő tehát, hogy azok, akik az ember természetéről és céljairól átfogó elméletet akarnak adni, mindig is türelmetlenek lesznek a konzervatív gondolkodással szemben, és a konzervatívok lelkiismeretességét csupán az érthetőségtől való beteges irtózásnak fogják látni. A konzervatív politikai felfogás megértése a hozzá nem ösztönösen vonzódók számára mindig nehezebb lesz, minta liberális vagy a szocialista felfogásé. Ugyanis a konzervativizmus nem törekszik rendszeralkotásra, és gondos nyelvhasználata sem fogja meggyőzni azokat, akik csak egy kidolgozott rendszer keretében megfogalmazott válaszokat tudnak elfogadni. A konzervatívok számára ez csak újabb érv az előítéletek mellett – az ösztönös erkölcsi érzék mellett, amely segít értelmesen cselekedni akkor is, ha cselekedeteink okát nem értjük.
  A konzervativizmus modern formáinak megvitatását célszerű a szabadpiac fogalmának körüljárásával kezdenünk – nem mintha ez a konzervatív gondolkodás kulcsfogalma lenne, de sokan annak tartják. Van azonban egy másik, alaposabb indok is arra, hogy a kritikus fogalmak közül elsőként a piaccal foglalkozzunk, mégpedig az, hogy jól szemlélteti, mit is jelent a szemantikai higiénia követelménye, és hogy mennyire sorsdöntő az előítéletek birodalmát saját előítéleteink nélkül védelmezni.

A piac

  Egyesek szerint a piac az elosztás és a csere leghatékonyabb formája – hosszú távon ez a forma szolgálja legjobban a közjót a legkisebb társadalmi költségek árán. Mások azzal kelnek védelmére, hogy a piac az emberi szabadság paradigmája, általa az emberek szabadon, saját érdekeiknek megfelelően cselekedve, olyan kedvező hatást érnek el, amely, Adam Smith híres szavaival, „nem állt szándékukban”.
  A konzervatív gondolkodásban elfoglalt jelentős helyét Hayek részben annak köszönheti, hogy Adam Smith megérzéséből kiindulva eljutott egy másik, mélyebb megfigyeléshez. Hayek a piacban látja a „társadalmi ismeretelmélet” paradigmáját – a társadalmi kapcsolatokban nélkülözhetetlen ismeretek tárát, amely csak az őt létrehozó társadalmi gyakorlaton belül létezhet. Ez a gondolatmenet (amely Böhm-Bawerk és Michael Polanyi egymástól eltérően kifejtett elméleteiből származik) azt állítja, hogy az áru ára vagy értéke csakis a szabad csere körülményei között teljesen meghatározott: csakis ilyenkor hatékony kifejezője annak, hogy az emberek mekkora áldozatot hajlandók hozni egy bizonyos dolog megszerzése érdekében. A szabadpiacon az áru ára rendkívül összetett információt hordoz mindazok társadalmi viselkedésére vonatkozóan, akikhez az egyes vásárlókat gazdasági kapcsolat fűzi. A piaci beavatkozásnak pontosan ezen információ megőrzése a feltétele, hiszen valamennyi releváns emberi igény ismeretére szükség van hozzá. Amennyiben azonban egy átfogó terv keretében rögzítik az árakat, szabályozzák a munkát és meghatározzák az ellenszolgáltatásokat, akkor sem az árak, sem a bérek, sem a munkaidő nem alkalmas e lényegi információ mérésére.
  E gondolatmenet szerves részét képezi három, a kollektív racionalitás természetére vonatkozó gondolatnak a közgazdaság területére való kiterjesztése. E felfogás szerint a gazdasági érvelés a) gyakorlati, b) hallgatólagos és c) olyan társadalmi ismeretek függvénye, amelyek csak az együttműködés feltételei között kerülhetnek felszínre, az őket létrehozó társadalmi tevékenységen kívül nem léteznek. Ez az ismeret egyszerre premisszája és konklúziója a dinamikus számításnak. Ez nem feltétlenül jelent paradoxont; sőt a játékelméletben az ilyen érvelés létezése az alapfeltevések közé tartozik csakúgy, mint az, hogy a problémák, melyeknek megoldására irányul (koordinációs problémák), esetenként megoldhatóak. Ettől függetlenül az elképzelés alkalmazása a piacelmélet területén rendkívül ellentmondásos.
  Hayek gondolatmenetének vitathatatlanul van egy igazságmagja, és ezt még a szocialisták is kénytelenek voltak elfogadni (sőt talán ők leginkább): a szabad társadalmi kapcsolatok paradigmája az önkéntes együttműködés, melynek során több ember együttesen eléri azt, aminek megvalósításához egyenként nem rendelkeznek kellő tudással és erővel. Az ilyen tevékenységnek szükségszerűen részét képezik a gondolkodás olyan formái, amelyek egyidejűleg hallgatólagosak, gyakorlatiak és közösségiek úgy, ahogy ezt Hayek leírta. Hayek egyszerűen annyit állít, hogy az Adam Smith „nagy társadalmának” megfelelő nem lezárt gazdasági együttműködés esetében, ez a fajta gondolkodás nemcsak uralkodó lesz, hanem alapvető is. Amennyiben a sikeres működéshez szükséges feltételek hiányt szenvednek, annak a tőle függő társadalmi rend látja kárát. Ilyen körülmények között az egyéni érdekek összeütközésbe kerülnek egymással, a láthatatlan kéz fojtogató marokká válik.

Hagyomány

  A fenti gondolatmenetet a gazdaságtan területén szokták segítségül hívni a piacgazdaság melletti érvként. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a konzervatívok osztoznának a libertariánusok rajongásában a piac mint a politikai szabadság egyetlen és elégséges forrása iránt. Éppen ellenkezőleg, a konzervatív a libertariánus piacelméletet pontosan azon tévhit megnyilvánulásaként utasítja el, amelyben a marxizmus is elmarasztalható: feltételezik, hogy a gazdasági struktúrák elsődlegesek az intézményekhez képest, és hogy a politikai rend egyedül a gazdaság függvénye.
  A Kommunista kiáltványban Marx és Engels azért méltatta a „kapitalizmust” (értve ezalatt a piacgazdaságot), mert az elég erős, hogy elsodorja a régi társadalmi rendet, képes minden hitet, értéket és szokást a feje tetejére állítani, és kiszív minden életerőt és tartalmat az intézményekből. Így, feltételezésük szerint, a kapitalizmus a forradalom számára készíti elő a terepet, hiszen felszámol minden olyan erkölcsi akadályt, amely annak útját állhatná. A szocializmust a varázsát vesztett kapitalista világ örököseként képzelték el; úgy vélték, hogy a szocializmusnak nincs szüksége, és nem is tűrheti el azt a varázst, amelytől az ember, „előtörténetében”, függött.
  Néhány évvel a Kommunista kiáltvány megjelenése előtt egy másik, a modern társadalom megértése szempontjából mélyebb és maradandóbb mű is megjelent – Tocqueville A demokrácia Amerikában című műve. De Tocqueville a piacgazdaságban csupán a demokratikus folyamat egyik jellemzőjét látta – ebben a folyamatban a társadalmi rend és az intézmények egyenlő felek közötti szerződés, megegyezés vagy hallgatólagos beleegyezés eredményeként jönnek létre. Ez a folyamat nem a válság, hanem a stabilitás irányába visz, a középszer és a rendezettség felé. Ugyanakkor az amerikai demokrácia kiegyenlítő mozgása sokkal nagyobb ütemben és biztosabban termeli a társulásokat és intézményeket, mint ahogy elpusztítja őket. Az amerikai politikai folyamat éppen mobilitásának köszönhetően tudta újraalkotni a hagyományos rendet és azokat a maradandó intézményeket, amelyekre a hagyományos európai kormányzati rendszerek épültek.
  Az elfogulatlan szemlélő Tocqueville és nem Marx jóslatainak beteljesülését láthatja. A szabadpiac sok mindent elpusztított: mégis egy olyan nagyobb társadalmi erő – az emberi egyetértés ereje – egyik megnyilvánulási formája, amely éppúgy képes intézményeket létrehozni, mint elpusztítani. És bármilyen változásokat is kényszerített ki ez az erő, ezek a politikai intézményekre nézve kevésbé bizonyultak pusztítónak, mint a szocialisták átfogó tervei.
  Ha meg akarjuk érteni a konzervatívok hozzáállását a szabadpiachoz, először egy olyan jelenséget kell megvizsgálnunk, amelyre a piac, állítólag, veszélyt jelent, s amelynek megvédéséért a konzervatív mindenre kész: a hagyományt. Burke, Eliot, Oakeshott és mások értekezései alapján a hagyományos rend konzervatív elképzelését az alábbi megállapításokkal írhatjuk le: 1. a társadalom több, mint az őt alkotó egyének összessége; 2. a társadalmi együttműködés a kölcsönös alkalmazkodás kényes mechanizmusán alapul; 3. ez a mechanizmus az egyén szintjén a „dolgok szokásos menetének” fokozatos elsajátításában nyilvánul meg; 4. ennek eredményeként az egyén szert tesz a társadalmi szokások „hallgatólagos megértésére”; 5. ez a hallgatólagos megértés közvetít az egyén és a társadalom között, ennek révén „tudja, mit tesz”, amikor belép a társadalmi érintkezés hálózatába. Ezt nevezzük mi „hagyománynak”.
  Ebben a felfogásban a hagyomány, természetesen, ugyanannak a jelenségnek a megnyilvánulása, minta piac – a társadalmi érintkezésben megnyilvánuló hallgatólagos és közös megértésé. Míg azonban a gazdasági viselkedés célja az egyéni haszon, addig a hagyomány a fennálló társadalmi rend tudatos elfogadását feltételezi. A hagyomány önigazolást a múltban és nem a jövőben keres, célja nem az egyéni haszon, hanem a társadalmi elfogadottság és megbecsülés. Abból azonban, hogy mind a hagyomány, mind a piac fokozatosan kialakuló, konszenzuális kölcsönösségen alapul, arra következtethetünk, hogy látszólagos kibékíthetetlenségükön felül lehet emelkedni, s valóban nehéz is lenne olyan feltételeket elképzelni, amelyek csak az egyik számára lennének kedvezőek.
  A központi hatóságok éppúgy nem honosíthatnak meg hagyományokat, mint ahogy a gazdaságot sem lehet ésszerűen megtervezni. Mindkettő arra példa, amit Hayek találó kifejezéssel „spontán rendnek” hív: e rend létrejöttének szükséges feltétele a spontaneitás. Ennek megfelelően minden, a hagyomány fenntartására irányuló törekvés pontosan azt a hallgatólagos megértést segíti, amely a piacgazdaságban fejeződik ki, és minden a piaci viszonyok eltörlésére irányuló kísérlet a társadalmi tudásnak azt a magját veszélyezteti, amelyből a hagyományok származnak. Ha van ellentét a hagyomány és a piac között, akkor az a dolgok természetében keresendő: az üzlet előretekintő lendülete és a társadalmi nyugalom visszatekintő jellege között fennálló feszültségben. Ezeknek az ellentétes áramlatoknak az összebékítése, az általuk kiváltott válságok kezelése és annak az egyensúlynak a helyreállítása, amelytől mindkettő függ, a politika állandó feladatainak egyike. Ez azonban nem olyan feladat, amely egyszer s mindenkorra elvégezhető, ha ugyanis a konfliktusban álló felek egyikét megsemmisítik, az menthetetlenül maga után vonja a másik pusztulását is.
  Ez tehát alapos indok a Kommunista kiáltvány apokaliptikus látomásának elvetésére: a hagyományos rend és a szabad gazdaság egyazon társadalmi folyamat két különböző aspektusa, és konfliktusukat valamilyen módon kezelni kell, különben minden elpusztul. Eldobva a marxista szemüveget, azonnal észre fogjuk venni, hogy több évszázados létezése során milyen sikeres volt e konfliktus kezelése. Ha a hagyományos rendnek az a sorsa, hogy a cserétől való függősége okozza vesztét –ahogy Wotan dárdáját Alberich gyűrűjétől való belső függése semmisíti meg –, akkor ennek nem az a magyarázata, hogy a köztük lévő feszültség feloldhatatlan, vagy legyőzhetetlen, hanem az, hogy ahogyan Wagner megmutatja: Alles was ist, endet – és ez az állítás megcáfolhatatlan ugyan, ám nem lehet politikai program forrása.
  A hagyomány ilyetén védelme, persze, módfelett absztrakt és „másodlagos”. Aligha valószínű tehát, hogy nagy tetszést aratna a konzervatívok körében, hiszen az ő hagyománytiszteletük pontosan abból fakad, hogy e hagyomány és nem valamiféle, a hagyomány társadalmi hasznosságát taglaló absztrakt elmélet részeseinek érzik magukat. Ettől függetlenül ez az elmélet számos egyedi gyakorlat alátámasztására alkalmas. A fenti elemzés alapján a házasság hagyomány; csakúgy, mint a jog, kiváltképpen a szokásjog, amelyet a konzervatívok mindig is a rugalmas és autoritatív igazságszolgáltatás példájának tekintettek. A konzervatív elmélet részletei az ilyen intézmények megértésére irányuló kísérletekből állnak össze, de a megoldást nem kívülről, hanem belülről keresik: saját életük és céljaik szemszögéből.

Bastille - a liberális legenda

Néhány gondolat egy kétszázhúsz éves ámításról

Baloldali értelmiségi körök - és úgy általában az egész nyugati világ demokrata, republikánus gondolkodói - idén emlékeznek meg az általuk nagynak nevezett 1789-es francia forradalom kétszázhuszadik évfordulójáról. Ünneplik a két évszázad meg ugyanennyi évized óta ránk szabadított liberális szellem igazi hódításának kezdetét. Ünneplik és ünnepeltetik. Azokkal, akik hallgatnak rájuk, mert ők az iskolapadban a marxitsta történelemírásnak köszönhetően még "nagy" és "haladó eszmeiségű" forradalomról tanultak. És persze azokkal is, akik nem tanulták - de tudni vélik, hogy ez a dátum, 1789. július 14. valami újnak a kezdete.  Mindez  így igaz és kétségkívüli, ugyanis valóban innentől számítjuk a liberális gondolkodásmód megjelenését az európai politikai gyakorlatban.

Ennek a forradalomnak valóban újszerű hozadéka volt. Ez is vitathatatlan. Ennek megítésése azonban politikai nézőponttól függően más. Ellentétben a liberális és szocialista felfogással, a franciaországi események nem a "zsarnokság" pusztulását jelentették és a megjelenő szabadság érzését hozták el, hanem sokkal inkább annak a felsötétlő, önzéssel és romlott erkölcsiséggel teli baloldali rémképnek az uralmát jelentették, mely által ekkor elhintett szellemi magvak később az 1848-as forradalmakban, majd pedig 1918-19-ben kezdtek beérni - a mennyiség fölénye látszatának és a minőség elhalványulásának kíséretében.

Ennek az - igencsak eltérő megítélésű - eseménysorozatnak kétségkívül legismertebb jelképe lett a Bastille, mely elnevezésével a zsarnokság szinonímájaként épült be a köztudatba, kitartó és ügyes liberálisok destruktív szellemi befolyásolása révén. S hogy a csőcselék terrorjellegű rémuralmával, vagyis az említett véres megtorlást jelentő forradalommal kapcsolatban élő liberális legendák és mítoszok mennyire azonosak a valósággal, az álljon párhuzamban azokkal a tényekkel, amelyekre nemrég derült fény az egyik első számú jelképnek számító Bastille erődjével kapcsolatban.

Hány foglyot szabadítottak ki a Bastille ostromakor?

1789. július 14-én a nyolcvankét veterán, harcképtelen katona és harminckét svájci gárdista által védett Bastille-t a francia forradalom söpredéke megostromolta. Az uszítók által izgatott és feldúlt állapotban lévő utcai társaság az erőd parancsnokát Monsieur de Launey-t kivégezte, az őröket fogságba ejtette, az építményt pedig földig rombolta.
Mindeközben hét - szellemi értelemben véve maguk közé tartozó - foglyot szabadítottak ki. Az e jelenetet ábrázoló későbbi lelkesítő festmények alapján azonban könnyű lenne azt hinni, hogy büszke forradalmárok százai tódultak ki az utcákra a francia trikolórt lengetve. Az igazság ezzel szemben az, hogy csupán néhány embert tartottak itt lakat alatt az ostrom idején. Ebben az időszakban, XVI. Lajos uralkodásakor, főként azokat zárták a legfeljebb ötven fő befogadására alkalmas erődbe, akiket a király vagy miniszterei parancsára tartóztattak le, összeesküvés vagy felforgató tevékenység vádjával.

A börtönben a felkelők így aznap mindössze hét foglyot találtak: négy okirathamisítót, két elmebeteget és Solages grófot, aki szexuális eltévelyedésért és gyilkosságért ült. A két őrült egyike egy angol vagy ír férfi volt, akit Major Whyte-nak hívtak és derékig érő szakállt viselt és Julius Caesarnak képzelte magát.

Komfortos börtön?

Az idekerült magas rangú urak általában ugyanolyan luxus körülmények között éltek, mint a civil életben, annyi különbséggel, hogy a személyi szabadságuk korlátozva volt. Az előkelők a börtönben nem is cellával, mint inkább lakosztállyal rendelkeztek. A foglyok saját ízlésük szerint rendezték be ideiglenes otthonukat, ahol általában az inasaik is velük együtt laktak. A Bastille a legkomfortosabb, legbarátságosabb börtön volt egész Franciaországban.

A párizsi emberek, néhány napos lázongást követően csak azon egyszerű okból ostromolták meg a Bastille-t, mert falai mögött fegyvereket és lőszert tároltak. Az emberek mindössze ezeket a fegyvereket követelték,az uszítók számos szóbeszédétől megrettenve. A foglyok kiszabadításáról szóló későbbi történetek tehát szintén csak legendának számítanak.

Az épület további sorsát illetően pedig ismert, hogy mivel a nép a Bastille-t a hathatós propaganda révén a zsarnokság jelképeként tartotta számon, a forradalom hevében földig rombolta a börtönt. Két nappal később, a komédiás Pierre-François Palloy irányítása alatt megkezdték az építmény törmelékeinek elszállítását...

Készült a http://www.geographic.hu és a http://femina.hu cikkeinek felhasználásával.

Végtelen tolerancia - végzetes következmények

Migrációs trendek Magyarországon és az Európai Unióban

Konzervatív nézőpontból korunk egyik legégetőbb kérdése a magyarországi és az európai kontinenst egészében érintő bevándorlás. A migrációval kapcsolatos statisztikákból kimutatható trendek sokszor riasztó jövőt jósolnak nekünk magyaroknak, európaiaknak. Liberális értelmezés alapján azonban mindezen folyamat szükségszerű és egyben támogatandó is az egyetemes emberi jogok érvényesülésének elősegítése érdekében. Úgy tűnik azonban, hogy a liberálisoknak oly fontos emberi jogok éppen az itt már az ősidők óta megtelepedett népekre nem vonatkozik. Nem hivatkozhatunk mi magyarok a minket megillető jogainkra sem az elszakított területeken a többséggel, sem a csonka-országban a betelepült kisebbségekkel szemben. Ha e hozzáállás nem változik meg és továbbra is a jelenlegi feltételek érvényesülnek, akkor az öngyilkosságra készülő Európa és annak közepén Magyarország, mint befogadó, toleráns állam, lassú, végzetes átalakulásának lehetünk részesei néhány évtizeden belül. S ezen átalakulás során a - még a jelenben megmaradt - értékeink elvesznek, s mások, máshonnan érkezők fogják saját értékeiket (és érdekeiket) a miénk fölé helyezni...

A magyarországi bevándorlás kapcsán kialakult évtizedes vitához készült letölthető írás a jelenlegi alacsonynak mondott migrációs arányszámokkal, a trendekkel, ennek okaival, lehetséges következményeivel valamint biztonságpolitikai kérdésekkel is foglalkozik. Cáfolja a liberális vádat, mely szerint Magyarországon a bevándorlókkal szembeni intolerancia érvényesülne valamint felhívja a figyelmet az anyaországi és az elszakított területeken élő magyarság arányának megváltozását érintő lehetséges káros következményekre.

Idézetek az írásból:

"Ellentmondásos a bevándorlás-ellenesség vádja is. Annak ellenére, hogy több szerző gyakran idegenellenességgel vádolja Magyarországot, kikezdve az ország „migrációs tűrőképességét” a bevándorlókkal szembeni negatív viszonyulást hangsúlyozzák ki, mégis kevés olyan államot találunk Európa térképén, amely toleránsabb magatartást tanúsított  volna bármely idegen népcsoport iránt. Ezt bizonyítja az a tény, miszerint Magyarország a legbefogadóbb államok egyike. Nyugat-Európában szeparáltan élnek az úgynevezett kisebbségek, Svédországban, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Hollandiában jelentik a legnagyobb problémát az ott élő, be nem illeszkedő – s beilleszkedni, a többségi társadalom szokásait, kultúráját elfogadni nem kívánó – idegenek. Magyarországon nem ismertek azok az erőszakos cselekménysorozatok, etnikai-faji jellegű villongások és konfliktusok, amelyek a nyugat-európai országokban mindennapossá váltak a bevándorlás mértékének és jellegének következtében. Mindez cáfolatot jelent arra, hogy Magyarországon ellenségként tekintenének a bevándorlókra."

"A migráció lehetséges formáit segítségül hívó népességpótlás megvalósítása során a hazai lakosság fogadókészségét érdemtelen lenne figyelmen kívül hagyni, hiszen 2020-ban – a jelenlegi bevándorlási volumenek mellett – a lakosság közel tíz százaléka lenne külföldi vagy olyan, aki röviddel azelőtt még külföldi állampolgár volt. (Ez az arány jelenleg az 1,5 százalékot sem éri el.) S ez, amennyiben nem magyar nemzetiségűek közül rekrutálódna, akkor összes következményeivel együtt a lakosság etnikai struktúráját változtatná meg, amennyiben pedig a szomszédos országok ötven százalékos csökkenése még meglévő kohéziós erejük megroppanását idézhetné elő."

Amikor a kevés is sok [Letöltés (pdf)]

Húszéves determináltság

Az ehelyütt már sokszor részletezett 1989-es oktrojált keretekről írt június elején Jobbágyi Gábor cikket Keresztény rabszolgák címmel. A szövegben a szerző rámutat azokra a kevésbé ismert tényekre és eseményekre, amelyek húsz évvel ezelőtt olyanra formálták a magyar demokrácia alapstruktúráját és intézményeit, amilyennek ma már egyre többen látjuk az ismereteink és mindennapi tapasztalataink alapján.

"A demokrácia a látszatkeltés államformája." (Balczó András)
 

Részlet a cikkből:

"Szóljunk a joglyukakról, a jogkáoszról. Kevesen tudják, de az Antall-kormány készen kapta az alaptörvényeket – alkotmány, választójogi, társasági törvény stb. –, s csak kétharmados többséggel lehetett volna változtatni rajtuk. 1989–90-ben hatalmas volt az egész társadalomban a lelkesedés. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain úgy látszott, a nómenklatúra megszelídül, önként és békésen beleegyezik egy polgári-demokratikus jogállam kiépítésébe. Akkor se tudta senki, ma sem sokan: az MSZMP és kormánya részéről három kiváló csúcsjogász már két-három éve készítette elő a jogi rendszerváltást, munkájukat jól felkészült szakértői apparátus segítette. Tárgyaló partnerük a Nemzeti Kerekasztalnál néhány valóban derék, jó szándékú ügyvéd és jogtudós volt, akik hirtelen belecsöppentek a folyamatba, és a napi munkájuk mellett, háttérapparátus nélkül dolgoztak.

Ma már tudjuk, szándékosan becsapták, átverték őket – minket, a társadalmat. Lázasan folyt az új törvények megalkotása, s a hozzáértő sem vette észre azokat az apró lyukakat, hiányosságokat, amelyek következő húsz évünk rákfenéjét jelentették. A rengeteg lyuk közül csak egy-két példa: nem lehetett észrevenni, hogy a választási csalások ellen gyakorlatilag lehetetlen fellépni, vagy hogy a minisztereknek, parlamenti képviselőknek gyakorlatilag nincs büntetőjogi felelősségük. Ki hitte volna, hogy a "megtért" nómenklatúra így két választást csalhat el, s prominenseik, szétlopva a nemzeti vagyont, milliárdosok lesznek, mert az állam tulajdonáról, az azzal való rendelkezésről szintén nem volt szó."

Az eredeti írás elérhető itt.

Jelen, jelek, jelzők, jelenségek

A fenti címmel jelennek meg a veszprém megyei Rácz Tibor blogbejegyzései, melyek aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkoznak, monarchista nézőpontból. Versek, rajzok és videók színesítik az oldalt, ahol jól megférnek egymás mellett a különböző jobboldali szellemi irányzatokat idéző írások.

Ifj. monarchista

A blog jelszavai: királyságért, hazáért. A közelmúltban indult monarchista blog szerzője a magyarságról és aktuálpolikai kérdésekről értekezik, hiánypótló témákat bemutatva. "Egy ifjú monarchista gondolatai ősi államformánkról, történelmünkről, és mindenféléről, ami ehhez kapcsolódik."

Regnum! portál

A néhány hónapja indult internetes portál célja, hogy ma Magyarországon a királyságunk alternatíváját mutassa fel mindenki számára, aki érdeklődik ez iránt, vagy aki kiutat keres a jelenlegi össztársadalmi krízisből. A legnagyobb terjedelmű magyar monarchista blog egyre bővülő szerzői csapatával a legszélesebb körű monarchista gondolatokkal foglalkozik részletesen, igényes megfogalmazásban.

Subterranean Sounds

Rendhagyó módon ezúttal egy zenei blogot ajánlok, Subterranean Sounds néven, ahol igényes kialakítás mellett élvezhetjük a

• Neofolk
• Dark Ambient
• Expeimental
• Industrial
• Neoclassical
• Classical
• Metal
• Hardcore

stílusú zenéket, letöltési lehetőséggel és számlistákkal.

Az oldal mellé ajánlom még a szerkesztő http://norveg77.livejournal.com/ címen elérhető blogját is.

Egy lehetséges kérdés:

A legitimizmus szükségszerűsége

- üzenet Sólyom Lászlónak és a republikánusoknak -

Sólyom László köztársasági elnök szerint most van új választásra szükség, annak érdekében, hogy Magyarország ne pararolja el a következő egy évet és a válságkezelésre alkalmas stabil kormány alakulhasson. Ez tulajdonképpen a hazai ellenzék kívánsága is a jelenlegi közvéleménykutatási eredmények ismeretében. Mindez azonban nem más mint az állampolgárok nem létező érdekére hivatkozott politikai szemfényvesztés.

Nincs szükség előrehozott választásokra. Így nem. A jelenlegi alkotmányos rendszer elavult, keretei nem felelnek meg a megváltozott társadalmi igényeknek, így szűknek bizonyulnak az országban kialakult válság hatékony kezelésére. A kormányfő lemondását követő médiaszínjáték az új miniszterelnököt illetően pedig csak arra ad lehetőséget, hogy az emberek elhiggyék: ők is beleszólhatnak valamilyen formában a hazai politika alakításába vagy hogy mindez a "változás" értük történik. Ez nincs így. Nem is történhet ugyanis semmi a magyar állampolgárok és a magyar nemzethez tartozók érdekében egészen addig, amíg nem áll helyre az 1918-ban megszakadt jogfolytonosság és a jelenlegi, eredetében oktrojált, s lényegében 1989-ben sem megváltoztatott alkotmányos kereteket nem számoljuk fel.

Egyúttal elérkezett az ideje annak, hogy a legitimizmus újra a politikai élet egyik meghatározó eszmei áramlata legyen. Akár már a halálraítélt jelenlegi politikai rendszerben, de még inkább egy másmilyen, a nem köztársasági berendezkedéshez közelítő alapokon nyugvó rendszerben a legitimizmus valós alternatívát jelenthet. A válság megoldásaként vissza kell tehát térnünk ahhoz a törvényes állam- és kormányformához, amely évszázadokon keresztül jelentette Magyarország számára a külső és belső biztonságot. Ez volt, s remélhetőleg újra lesz a Magyar Királyság.

E havi könyvajánlónkban az Osiris Kiadó Milleniumi Magyar Történelem sorozat négy kötetét mutatjuk be.

Vermes Gábor: Tisza István

"E Tisza István politikai életrajzát összefoglaló mű több célt is kitűz maga elé. Mindenekelőtt az újkori magyar történelem egy mellőzött, de fontos személyiségét kívánja bemutatni; emellett Tisza pályafutásán keresztül törekszik a dualizmus kori magyar politika és társadalom fő kérdéseinek feltárására; s végül a magyar vezető politikusok tevékenységének vizsgálata alapot teremt arra, hogy alapos elemzésnek vessük alá azt az ellentmondásos szerepet, melyet Magyarország a Monarchián belül és az első világháború idején a Központi Hatalmak táborában játszott."

578 oldal

Kiadja az Osiris Kiadó
Megjelent 2001-ben.

Tisza István - Válogatott politikai beszédek és írások

"A magyar polgári társadalom - a történészszakmán kívül - jelentős politikusait általában csak másodlagos ítélkezésekből és értékelésekből ismeri, néha korábban talán szemelvényeket olvashatott tőlük. Egy politikus életművének azonban legjobb forrása saját maga. Különösen akkor igaz ez, ha - mint Tisza István esetében - heves vitákat kiváltó személyiségről van szó. Tisza István beszédeiből és írásaiból nemcsak a klasszikus liberalizmus egyik sajátos magyar formája, a liberális konzervativizmus ismerhető meg, hanem a magyar parlamentarizmus egész problémaköre és a hagyományos magyar politikai gondolkodásnak egyik nagy formátumú szintézise is. Tisza István szövegeiből kiderül az is, hogy a XX. századra kialakuló különböző hazai progresszív irányzatok kérdéseire, kritikáira volt színvonalas liberálkonzervatív, nemzeti és keresztény szellemű politikai válasz is."

Szerkesztette: Tőkéczki László
461 oldal

Kiadja az Osiris Kiadó
Megjelent 2003-ban.

Hóman Bálint: A történelem útja

"Hóman Bálint a két világháború közötti történetírás kiemelkedő alakja. Kultúrpolitikusi, politikusi tevékenysége, pontosabban annak 1945-1989 közötti megítéséle azonban sajnálatos módonrávetült, összemosódott történetírói tevékenységével. Ennek eredménye, hogy a Magyar történet reprintjén kívül csak pénztörténeti monográfiája és Szent István-életrajza jelent meg a rendszerváltozás óta. Ez a reprezentatív válogatás olyan jelentős tanulmányait tartalmazza, mint például A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, A székelyek eredete, Az első állami egyenesadó, A 14. századi aranyválság stb., és bemutatja módszertani-historiográfiai munkáit is."

544 oldal

Kiadja az Osiris Kiadó
Megjelent 2002-ben.

Magyar udvari rendtartás

"A főúri udvarok rendkívül fontos és sokrétű szerepet töltöttek be a mohácsi csatavesztés és Buda visszafoglalása közötti időszakban Magyarország és Erdély történetében. Az udvar politikai és kulturális intézmény volt, s működésének társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténeti szempontú megismeréséhez nélkülözhetetlenek azok a szabályzatok és instrukciók, melyek az udvar életének rendjét szabályozták. A kötet tematikus elrendezésben (az udvar, a konyha, az istálló, az erdő stb.), a teljesség igényével gyűjti egybe a 17. századi magyar főúri udvari rendtartásokat, az udvari tisztségviselőknek (udvarmester, udvari prefektus, asztalnok, komornyik, konyhamester, lovászmester stb.) adott utasításokat, illetve e tisztségviselők esküszövegeit, bepillantást nyújtva a főúri udvartartások hétköznapjaiba."

Szerkesztette: Koltai András és Sunkó Attila
287 oldal

Kiadja az Osiris Kiadó
Megjelent 2001-ben.