A világháború, amilyennek én láttam…

(József főherceg világháborús naplói)

Kitűnő tollú, tehetséges katonák már számtalan helyen méltatták a nagy nádor unokájának háborús naplóját, főleg háborús, hadvezéri szempontból, engedtessék meg nekem , hogy erkölcsfilozófiai szemelvényeim az „ember”-ről emlékezzenek meg benne.

Mielőtt azonban ezt megtenném, a háborús napló kivonatos hadtörténelmi keretét kívánom megadni, hogy ebbe illeszthessem bele az ember képét.

Ismeretes, hogy a diplomácia kezdetben csak a Szerbiával viselendő háború esélyeivel számolt. A háború megfékezése azonban nem sikerült. A Száva mentén bevetett erők egy részét az északi hadszíntérre kellett irányítani. Szerbiában József főherceg csapatai, a nem egységes vezetés, továbbá az osztrák-magyar hadsereg főparancsnoksága és a balkánhaderők közötti súrlódások következtében csak kis csoportokban használtattak fel, így jelentős sikereket kivívni nem lehetett, viszont a hirtelen kivont erők az északi hadszíntéren lekéstek. Hogy a helyzet mennyire kusza volt, ennek jellemzésére megemlíthető, hogy a IV. hadtestparancsnokság pl. egy napon 8 ellenkező parancsot kapott 4 különféle parancsnoki helyről, melyeknek egyidejűleg alá volt rendelve.

Az előnyomulást Porosz-Sziléziám át erőltetett menetekben hajtották végre oly célból, hogy a nagy német hézag, amely a 9. német hadsereg hirtelen kivonásával keletkezett, kitöltessék. Hindenburg pedig ezt a hadsereget az oroszok északi szárnya ellen volt kénytelen működtetni, mely gőzhengerhez hasonlóan, félelmetesen közeledett Poroszország keleti határához. Conrad tábornok a 2. hadsereget egy merész mozdulattal a Kárpátokból az orosz-lengyel hadszíntérre irányította, hogy Németország ipar- és szénterületét az orosz betörés ellen megóvja.

A szerző hadosztálya eléri Novoradomskot és az orosz gárdahadosztállyal nehéz harcokba keveredik. Ezek között kilátással kecsegtető harcok közepette nevezik ki a VII. hadtest parancsnokává.

A marne-i csata elvesztése után a németek a nyugati hadszíntéren meg voltak bénítva. A Keleten megígért kiadós segítség nem volt rendelkezésre bocsátható s ott ismét a magyar-osztrák haderők hadműveleti támadására került a sor.

A 3. hadsereg, melyhez a VII. hadtest is tartozott, a Kárpátokban küzd. A legsúlyosabb helyzetben van. A cseh csapatok fokozatosan felmondják a szolgálatot és már akkor kezdik az átszökdösést csapatostul az ellenséghez. Az előretörés a Krosno-medencéig sikerül, a veszteségek azonban igen nagyok; ehhez párosul a szokatlan kemény tél és az oroszok erélyes támadása Sanok felől. A VII. hadtestnek ismét vissza kell mennie kiinduló állásaiba. Egyes ezredek már 300-400 puskalétszámra olvadtak le.

Bár Nyugat-Galiciában az orosz gőzhenger megállásra kényszerült, ennek ellenére a nagy túlerő Magyarországot ismét erősen veszélyezteti; a VII. hadtesten keresztül vezet a legrövidebb út Budapestre. A hadtest szakadatlanul a harcok gyúpontjába kerül, de keményen tartja magát, sőt a hihetetlen szenvedéseket és nélkülözéseket szívósan viseli. Przemysl elesik, az orosz körülzáró hadsereg felszabadul és a magyar-osztrák csapatok még kedvezőtlenebb viszonyok közé kerülnek. Ebben a feszült helyzetben a legfőbb német hadvezetés végre, Marwitz lovassági tábornok parancsnoksága alatt, három hadosztályt bocsát rendelkezésünkre. Váll váll mellett, meleg egyetértésben a VII. hadtest fényesen veri vissza az oroszok előretöréseit.

Végre 1915. év április végén a német 11. hadsereg Mackensen parancsnoksága alatt Gorlice-Gromnik területén felvonul, május elején áttöri a magyar-osztrák 4. hadsereggel együtt az orosz állásokat és egy tehermentesítő támadással egyszer s mindenkorra véget vet az orosz gőzhengernek.

Csapataink gyors győzelmi előnyomulásban és üldözésben elérték a Saan folyót. Innen a VII. hadtestet vasúttal sürgősen az olasz hadszíntérre irányították. Ezzel az elvonulással záródik a mű I. kötete.

A Fenség hadtörténelmi munkája nemcsak személyes benyomásokat tartalmaz, hanem okmányszerű bizonyítékokat is közöl, hadászati intézkedések eredeti és kivonatos részleteit, továbbá harcászati parancsokat, így az utókor számára forrásmunkát teremtett. A politika és diplomácia csak annyiban jut nála szóhoz, amennyiben körülményei a katonai események kialakulásához hozzájárultak, azonban annál melegebben és közvetlenebbül szólal meg benne a lelkes katona.

* * *

Clausewitz egyik híres megállapítása azt mondja, hogy a háború mindig egészen különleges légkörben játszódik le, amely veszélyből, testi fáradalmakból, folytonos bizonytalanságból és a véletlenből tevődik össze.

Ott azonban, ahol az Isten, a természet és az ember szeretete megvan, ahol a lelkiismeret és kötelesség szava él, irányítja a cselekvést és a tetteket, ott a veszély, a lét-nemlét vajúdó gondolata enyhül, a testi fáradalmak csökkennek, sőt a tiszta lelkiismeret párnáján felfrissülve, kiheverhetők.

»Hull a hó zajtalanul, csendesen! Oly tiszta, oly fehér! Szilveszter est!... Szomorú gondolatokba mélyedve, a kerekréti vadpark szakadékaiban barangolok. Ott, az erdők sötétedő rejtekében kissé jobban érzem magamat, mert szeretett Tapolcsányomra gondolok, hol tán szintén gondolatokba merülve mendegélnek enyéim… És a hálaadó Istentisztelet! - ? – Ezt egyedül, itt a természet nagy templomában, Isten szabad ege alatt végzem, lelkem mélyéből hálát adva neki, hogy a rettenetes 1914 elmúlt. Kérve kérem őt, hogy 1915 meghozza a várt szent békét, hogy a csendes munka megkezdődjék szeretett hazánkban: az újraépítés munkája. Oltalmazzon meg mindnyájunkat, otthonmaradt szeretteinket, az én áldott magyar testvéreimet, jó öreg királyunkat.

Soká, igen soká Istennel szívemben, mendegélek az erdős szakadékokban, a jeges ösvényen lépdelve és csak mikor a haldokló évnek utolsó világossága már régen elhomályosult és a némán hulló hó hidegével annak sírját elfödé, indulok lassan sivár lakásom felé.«

*

Waldstätten harcászati munkájában találóan írja le a csapatvezér kitűnő tulajdonságait, személyes példaadásának nagy súlyát, szellemi és lelki befolyását alárendeltjeire.

A világháború mindenben igazolta az öreg katona megállapításait. Csodákat művelt a magyar medence hősi népe, vígan énekelve ment meghalni, s halálos hordágyán kimondhatatlan kínok között örömmel halt meg, miközben szerető hálával gondolt azokra az előljáróira, akik megbecsülték, akik róla gondoskodtak.

»A csapatok hangulatára vonatkozóan is néhány praktikus tanácsot adok (egyik újonnan bevonuló hadosztályparancsnoknak), bár a, hogy s mikéntet én nem tudom megmagyarázni, mert az minden csapatnak egyéni tulajdonságaitól függ elsősorban. Mindenesetre első, hogy a tisztikar és legénység szívét megynerjük.«

Rudki felé előremenetben, szemben jön a menekülő polgári lakosság végnélküli csoportja.

«Minő ellentét! Az én csapataim énekelve menetelnek s mosolygó arccal integetnek nekem, pedig ők a halálba mennek; amazok lógó fejjel, gyászmenetben igyekeznek az életbe…»

«Aggodó türelmetlenséggel az én szegény sebesültjeimhez megyek, hogy tőlük türelmet tanuljak. Egy omladozó sötét házikóban, melyben dohos a levegő s telítve vérszaggal, néhányan fájdalmas haláltusában hangosan nyögnek, mások megadással és magasztos türelemmel várnak arra, hogy a sor rájuk kerüljön és sebeiket bekötözzék.»

«Sebesültjeim meghatóak hűségükben és hazafiasságukban.»

«Sok új sebesültet találok. Oly sok nyomor, oly sok kín és szenvedés, hogy mindannyiszor keservesen összeszorul a szívem. hej, bár csak idehozhatnám mindazokat, akik otthon dőzsölnek! Ide, a szegényes nyomorral telített helyre, hogy sejtelmük legyen a háborúról, a hősiességről, tűrésről és Isten akaratában való megnyugvásról.»

* * *

Már Napóleon is nagy súlyt helyezett a csapat erkölcsi tényezőire, a csata alanyának, az ember teljesítőképességének értékelésére s a többi között azt mondotta; „A la guerre les trois quarts sont  des affaires morales, la balance des forces réelles n’est que pour un quart.” Vagyis a háborúban az erők háromnegyed részét erkölcsi tényezők képezik, a valódi (nyers) erők a mérlegben csak egy negyedet nyomnak.

Önérzet, önbizalom keltése, emberséges bánásmód, a fizikai teljesítményhatárok állandó mérlegelése váltja ki kétségtelen az alárendeltekben a legszebb erkölcsi érték egyikét, a hálát és a ragaszkodást az elöljáróval szemben. Ezen a téren csodákat művelhet a csapatvezér ragyogó egyénisége.

«Az volt a meggyőződésem, hogy leghamarább úgy tudom talpraállítani szegény, sokat szenvedett csapataimat, hogyha minden eszközzel az önérzetet és bizalmat ébresztem fel bennük újra. Beléjük öntöm azt a tudatot, hogy csak az ő akaratukon áll sorsuk jórafordulása. Meg voltam győződve, hogy ezen az úton rövid időn belül hadtestemet újra a legjobbak közé tudom állítani, mert a csapat jó, csak elvesztette önbizalmát, kishitűvé lett a testi és erkölcsi lehetetlenségig fokozott túlerőltetések folytán.»

«Nekem kötelességem nagy eredményeket elérni, lehetőleg kis veszteségekkel…»

Ezt a szent kötelesség és lelkiismeret sugallta mondást 12 évvel ezelőtt írta le szorgos naplójába a hadvezér s íme e mondás nemzeti hadseregünk szabályzataiban írott formát öltött: már a legkisebb, tisztvezette egységnek, a szakasznak elrendeli, hogy a szakasz harceljárásánál felelős a parancsnok azért, hogy minél kevesebb veszteséggel érje el a reábízott harccélt. Bleibtreu „A háború elmélete és gyakorlata” c. művében azt írja, hogy a háború eseményeinek leírása bölcseleti és költői aláfestés nélkül könnyen az igazság elpalástolására vezethet és gyakran ridegen számító érzéketlenséget kelthet.

Valóban milyen fakó a virág színe nap nélkül, mit ér az élet a természet és művészetek szeretete nélkül, mit a száraz kötelességteljesítés kényszere ideálok nélkül, melyek legeszményibbje az Isten és Haza szeretete! …

«Ünnepi hangulat lelkemben! Oly bizonyos vagyok abban, hogy az Isten meg fog segíteni engem és szeretett hős VII. hadtestemet, hogy a kárpáti nagy csatában megtört orosz óriást Hazám szent határából kiverjük.»

«Futva jön valaki. Vezérkari főnököm jelenti, hogy a honvédek Werstyszówon a határt elfoglalták és Magyarországból az utolsó oroszt is kiverték.»

«Szemembe a gyászteli nagy örömnek forró könnyei szöknek, kivertük az oroszt az én imádott, szent magyar hazámból.»

Dr. vitéz Rákosi György (Magyar Kultúra, 1927. I. kötet)