Viribus Unitis!

Aktuálpolitikai kérdések és azok háttere ultradextro-konzervatív szemszögből.

Látogatók 2009-ben

free counters

Friss topikok

  • Otido: @Otido: Tévedtem, valóban Jean-Baptiste Carrier. Kevertem Collot d’Herbois-val és Couthon-nal, aki... (2011.11.08. 08:30) La Vendée Militaire
  • Szigmund: Üdv! ,,Azokat az embereket képviseljük, akik a magyarság egységével szimpatizálnak.'' Ez nekem kis... (2011.07.20. 07:38) DKKP - Hűség, Igazság, Tisztesség
  • krampam: királyi sarj ne legyen republikánus! vagy király vagy semmi. szerintem. (2011.03.22. 11:41) Diszkrimináció
  • sat.: Anna Seghersnek vagy egy jó kisregényi: A rabszolgaság visszaállítása Guadeluope szigetén Érdekes... (2010.04.21. 19:08) L'Union Fait La Force
  • citromosjegestea: @HuPiedone: Inkább hasonlítanám a Törököknél lévő szultánságot a britek Alkotmányos Monarchiájához... (2009.10.30. 12:10) V. Oszmán szultán - az utolsó Ottomán

Logo



Mai konzervatív filozófia II.

2009.08.12. 18:33 anders

Folytatódik Roger Scruton tanulmánya, a Mi a konzervativizmus? címmel kiadott írásnak a közlése. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A második részben az egyén a társadalomban, az álllampolgári hűség, a szövetség valamint az autoritás és személyiség témáit járja körbe a szerző értekezésében.

Mi a konzervativizmus?

Az egyén a társadalomban

  Ezen a ponton a liberális és a konzervatív útjai elválnak. A liberális társadalomképének középpontjában az autonóm egyén áll, akit csak a haszon fűz a társadalomhoz, identitása és sorsa egyedül a sajátja. Az ilyen egyén számára a legfőbb politikai jó a szabadság – a mások által létrehozott kötöttségektől és kényszerektől való függetlenség. Az öngyarapítás és önfelszabadítás révén virágzó szabadságban élő egyén metafizikus képe készteti a liberálist arra, hogy elfogadja a konzervatívoknak a piacgazdaság és a hagyományos rend mellett szóló érveit. Ugyanezen okból viszont elutasítják azt a fogalmat, amely a konzervatívok számára az intézmények belső életének és belső céljainak megértése szempontjából minden másnál fontosabb: az autoritást. A konzervatívok nem csupán azért állnak ki az autoritás mellett, mert mély ellenszenvet éreznek a zabolázatlan szabadsággal szemben, hanem mert az ember természetére vonatkozóan másfajta elképzelés él bennük, amely Hegel, Bradley és más metafizikus idealisták műveiben kapott nagyszerű megfogalmazást.
  Eszerint az emberi szabadság és az emberi személyiség társadalmi produktum, az ember már eleve az elődei iránti kötelezettségek közé születik. Átruházhatatlan kötelességei vannak a történelemmel és egy olyan kultúrával szemben, amelyet nem ő választott. Bradley a következőképpen magyarázza ezt: az autonómia csak úgy érhető el, ha elsajátítjuk valamely társadalmi „állomás” kötelezettségeit. Ezeket a kötelezettségeket nem magunk vállaljuk, hanem ránk hárulnak; nem beleegyezésen és nem is szerződésen alapulnak, hanem a kötelességtudat és a hála felgyülemlett terhén. Az autonómia kötelezettségeit szabadon vállaljuk, de tisztelni csak akkor tudjuk őket, ha azokat a másfajta kötelezettségeket is tiszteljük, melyek teljesítésétől az autonómia törékeny rendjének egésze függ. Kötelességérzet nélkül az autonómia csak üres váz, melynek sem belső értelme, sem igazolási alapja nincs. Ha az autonómiát tekintjük társadalmi célunknak és mindennemű politikát ennek alárendelünk, akkor megfosztjuk magunkat a valódi közösségtől. Ha méltó módon akarjuk értékelni a szabadságot, azt is értékelnünk kell, ami e szabadság előfeltétele, azaz a társadalmi rendet, amely a kötelességek és értékek forrása, és az emberi személyiség identitásának alapköve.
  A konzervativizmus nem az abszolút hatalom, hanem az azt életre hívó anarchia ellenében jött létre. Azt hihetnénk, hogy az egyén várva várt felszabadulása a kötöttségek, az általános viselkedési normák és az autoritatív vezetés alól az emberi szabadság legteljesebb virágzását jelenti. A konzervatív szemében azonban az önfelszabadítás öntékozlást jelent: nem a szabadság elnyerését, hanem annak elveszítését. A konzervatív politika nem azt tekinti céljának, hogy egyre szélesebb és átfogóbb szabadságjogokat biztosítson, hanem hogy „óvja az intézményeket” — hogy fenntartsa és megerősítse mindazt, ami a közjó érdekében jött létre. Mivel útját állják az újdonság utáni mohó vágy érvényesülésének, az intézményeket egyre gyakrabban tekintik, tévesen, az egyén szabad kibontakozását gátló tényezőnek: a konzervatívok figyelmének középpontjában ezért mindig az intézmények álltak, s nem az egyének.
  Az autoritás forrása az intézményekben és a szokásokban található, és a kongeniális autoritás a konzervatív politika céljainak egyike. Még ha egy bizonyos magasabb filozófiai szinten összhangban is élhet liberális és konzervatív, a mindennapi politika szintjén komoly ellentétek választják el őket. A liberális fel akarja szabadítani az egyént a tekintély alól, a konzervatív meg akarja óvni a tekintélyt az egyéni lázadástól. Tekintély nélkül, állítja a konzervatív, nincs akarat, csak étvágy, egyéniség helyett a nyájszellem, szabadság helyett az „alternatívák” céltalan hajszolása érvényesül, hiába fecsérel el az egyén annyi energiát miattuk, értéket egyik sem jelent.

Állampolgári hűség

  Hegel – a konzervatív legitimitás gondolatának elméleti tudora – a társadalmi kötelezettségek hármas felosztását javasolja. A „társadalom” összetett rendszerként írható le, melyet az eltérő eredetű kötelezettségek egymáshoz kapcsolódása tart össze. Az egyént egyrészt a családjához és az államhoz fűzik kötelezettségek, másrészt olyan kötelezettségek is hárulnak rá, amelyek a felebarátaival való szabad és spontán kapcsolatából születnek: ezek a „civil társadalom” kötelezettségei. A civil társadalom a szerződések közege, de nem szerződésen alapul. Megléte egyrészt a család függvénye, amely gondoskodik róla, másrészt az államé, amely védelmezi, de sem a családhoz, sem az államhoz kapcsolódó kötelezettségek nem értelmezhetők szerződéses keretek között. A családi tűzhelyhez fűződő kötelezettség a kötelességtudat része: csak azok számára érvényes, akik képesek elfogadni egy olyan tartozás realitását, amelyet nem szabadon vállaltak, és tisztelni tudják a körülményeket, amelyek közé születtek. Csak ilyen ember válhat teljes autonómiával bíró személlyé, az emberi létezés értéke, mélysége és súlya csak így érthető meg. Az ilyen ember azt is felismeri, hogy az államhoz másfajta kötelesség fűzi, mint azok, amelyek a piacon hárulnak rá.
  A civil társadalom a szabad társulások összessége. Folyamatos működését intézmények biztosítják, amelyek a kötelezettségek meghatározása révén inherensen a szerződéses legitimitás meghaladása felé mutatnak. Az első számú ilyen intézmény az állam. Nélküle nem létezhet jog, és így garancia sem a civil társadalom fennmaradásához nélkülözhetetlen igazságszolgáltatásra. Az államhoz fűződő kötelezettségünk csakúgy, mint az, melyik a családhoz és tagjaihoz fűz, nem szabad vállalás, hanem egy lassú fejlődési folyamat eredménye, és ennek során jóval hamarabb megtanuljuk ezeket a kötelezettségeket, mint hogy szabadon meg tudnánk felelni a velünk szemben támasztott elvárásaiknak.
  A szerződéses államelmélet konzervatív elutasítása nem jelenti azonban annak a liberális elképzelésnek az elutasítását is, mely szerint a társadalomnak konszenzuson kell alapulnia. De a „konszenzus” sok mindent jelenthet, és hogy egy adott esetben mit takar, nem választható el attól a folyamattól, amely létrehozza. Annak jóváhagyása, hogy az ember abban a házban éljen tovább, amelyet örökölt, nem ugyanaz, mint annak jóváhagyása, hogy az almáját tonnánként száz fontért árulja. Ahelyett, hogy egy ilyen beláthatatlan és homályos eszmére hivatkoznánk, helyesebb, ha a társadalmi és politikai kötelezettségek konszenzuális alapjára emlékeztetünk időről időre, nem feledve eltérő eredetüket. A legitim kormányzást meghatározó konszenzus az állampolgári hűségből fakad. Az egyén állampolgári hűséggel tartozik a társadalomnak, az intézményeknek, a szokásoknak, a társulásoknak és az államnak is. Ez az állampolgári hűség egyetlen esetben sem szabad választás kérdése, és sohasem választható el elsajátításának történetétől, melynek egyedi tartalmát és motiváló erejét köszönheti.

Szövetség

  Az emberi társadalom támaszát adó állampolgári hűséget Burke „szövetségnek” nevezi. Sajátos szövetség ez, hiszen nemcsak az élőkre terjed ki, hanem a holtakra és a még megszületendőkre is. Ennek a szövetségnek, a konzervatívok szerint, nincs egyetlen kizárólagos vagy uralkodó célja. A szerelemhez és a barátsághoz hasonlóan saját maga a cél. A „civil társulás” (Oakeshott kifejezése) nem „célirányos” abban az értelemben, ahogy egy hadi vagy üzleti szövetség „célirányos”; részesei nem számíthatnak egyéb haszonra, mint maga a részvétel. Természetesen vannak sajátos célok, mind az államon, mind a civil társadalmon, mind a családon belül; ezek a társadalmi létezés során merülnek fel, s teljesen leköthetik azokat, akik hatásuk alá kerülnek. E célok némelyike – a honvédelem, a szegénység enyhítése, a jogi rendezés – állandó felkészülést igényel. Ám ezek a célok nem annyira a társadalom végső céljait, mint inkább előfeltételeit jelentik. A társadalom éppúgy nem az emberi szükségletek kielégítése céljából létezik, mint ahogy egy növény sem saját egészségéért. A növény egészsége létezésének feltétele: nem cél tehát, ami felé a növény törekszik. A politikai szövetségnek sincs különválasztható célja, és ha esetleg az emberek boldogabbak is a politikai renden belül, mint azon kívül, a rend önmagában éppúgy nem eszköze a boldogságnak, mint ahogy a szerelem vagy barátság sem az.
  Burke azt állította, hogy a politikai rendre nézve állandó veszélyt jelent a lelkesedés, valamint az a törekvés, hogy valamely mindenre kiterjedő program céljait és eszményeit a politikai hatalom intézményein keresztül valósítsák meg. Ha a politika valamely erkölcsi célnak („fegyveres doktrína” — ahogy Burke nevezi) rendelődik alá, ez szükségszerűen azt jelenti, hogy a társadalmat az állam parancsnoksága alá rendelik, valamilyen központi tevékenység érdekében mozgósítják és egy jövőbeli cél szolgálatába állítják. Felborul az állam és a civil társadalom létfontosságú egyensúlya, a politika a totalitárius hatalom felé vezető ösvényre lép.
  A konzervatívoknak sok minden nem tetszik a szocializmusban, de talán semmit sem kifogásolnak annyira, mint a „közös cél” hajszolását. Bármi legyen a cél — egyenlőség, testvériség, szabadság vagy a „társadalmi igazságosság” – nem az elképzelés maga, hanem a közös törekvés az, amit el kell utasítanunk. Az ilyen közös törekvés lényegéből fakadóan ártalmas az állampolgári hűségre nézve, mert a társadalomra önmagán kívüli célt kényszerít.

Autoritás és személyiség

  Az autoritás más, mint a hatalom, habár mindkettő erő forrása és – kedvező körülmények esetén – abból is ered. Az autoritás a hatalom gyakorlására való jogot jelenti; az autoritás elismerése ezért a hatalom jogosságának elfogadását jelenti. A konzervativizmus egyik legfontosabb célja olyan autoritásrendszer megfogalmazása, meghonosítása és lehetőleg igazolása, amely megfelel a modern viszonyoknak és elfogadható azok számára, akik alá tartoznak.
  Hibás az a feltételezés, hogy a monarchiák hanyatlásával a személyes autoritás sorsa is megpecsételődött volna a kormányzás területén. Személyisége nemcsak személyeknek lehet, és nemcsak személyek képesek olyan hatalmat gyakorolni, amit rendszerint egyén gyakorol egyén felett. Az állam is (legalábbis így kellene lennie) személy – mind a római jog értelmében, mind a társadalmi tapasztalatainkból ismerős, bonyolultabb, erkölcsi értelemben. Az államnak egyéni cselekvés és felelősségvállalás forrásának kell lennie, nem pedig a személytelen adminisztráció eszközének. Az államnak bizonyos dolgokat ellenőrizhetően el kell végeznie, és a következményekért felelősséget kell vállalnia. Cselekedeteinek egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük, nyitottnak kell lennie a kritikára, és képesnek a bűnbánat, a szégyen, a büszkeség, a tisztelet, az önigazolás és a részvét érzésére.
  A korporatív személy gondolata tehát alapvető a konzervatív gondolkodás számára. A marxista gondolkodás hatására a társadalmi változás eszközeit gyakran hívják „osztályoknak”. Az osztályok azonban nem ágensek, hanem egy olyan gazdasági folyamat melléktermékei, melynek eredete kívül esik a politikai választás területén. Nem meglepő hát, hogy a politikai folyamatok marxista megközelítését egyfajta személytelen légkör hatja át. A konzervatívok szerint, természetesen, ez a megközelítés tévesen ábrázolja a politika területét. Pontosan az, ami a leginkább megragadható és érthető – a kollektív cselekvés szabályai –, kezd a legkevésbé kézzelfoghatónak tűnni, míg az, ami leginkább ellenáll a politikai elemzésnek – a „gazdasági alap mélystruktúrája” –, egy, jellegét tekintve vele alapvetően ellentétes figyelem középpontjába kerül. Ez a gondolkodásmód előrevetíti a civil társadalom valóban bekövetkező halálát a marxista államban. Ellenszeréül a konzervatívok az ésszerűen cselekvő egyén a politika középpontjába történő visszaállítását javasolják. A világot olyannak kellene látni, amilyen – azaz: az ész, a választás, az érzelem, a felelősségvállalás, a jog, a kötelesség és a személyiség szemszögéből. A korporatív személyiség fogalma nélkül a társadalom világából eltűnnek ezek a lényegi jegyek. Az autoritásnak nyoma vész, puszta árnyékká válik, ködképpé, melyet már nem tudunk azonosítani.
  A konzervatív a „felszín elsődlegességében” hisz. Állampolgári hűségünk tárgyai az autoritás forrásai, politikai figyelmünk fókuszai pedig a korporatív ágensek: az intézmények, a jog, a parlamentek, az egyházak, az iskolák. A velük való személyes kapcsolatunk jelenti legitimitásérzetünk forrását, s ennek fennmaradásához támogatnunk kell azon intézményeket, melyek létrehozták. Maitland, és pártfogója, Gierke jelentőségét a konzervatív gondolkodás szempontjából nagyrészt az adja, hogy általuk a korporatív személyiség fogalma újra visszakerült a jogi és politikai gondolkodás középpontjába.

Szólj hozzá!

Címkék: kormány konzervativizmus burke államelmélet

A bejegyzés trackback címe:

https://viribusunitis.blog.hu/api/trackback/id/tr991305584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.