Viribus Unitis!

Aktuálpolitikai kérdések és azok háttere ultradextro-konzervatív szemszögből.

Látogatók 2009-ben

free counters

Friss topikok

  • Otido: @Otido: Tévedtem, valóban Jean-Baptiste Carrier. Kevertem Collot d’Herbois-val és Couthon-nal, aki... (2011.11.08. 08:30) La Vendée Militaire
  • Szigmund: Üdv! ,,Azokat az embereket képviseljük, akik a magyarság egységével szimpatizálnak.'' Ez nekem kis... (2011.07.20. 07:38) DKKP - Hűség, Igazság, Tisztesség
  • krampam: királyi sarj ne legyen republikánus! vagy király vagy semmi. szerintem. (2011.03.22. 11:41) Diszkrimináció
  • sat.: Anna Seghersnek vagy egy jó kisregényi: A rabszolgaság visszaállítása Guadeluope szigetén Érdekes... (2010.04.21. 19:08) L'Union Fait La Force
  • citromosjegestea: @HuPiedone: Inkább hasonlítanám a Törököknél lévő szultánságot a britek Alkotmányos Monarchiájához... (2009.10.30. 12:10) V. Oszmán szultán - az utolsó Ottomán

Logo



Kortárs monarchizmus

2008.12.17. 02:42 anders

A napokban a Magyar Demokrata hetilapban jelent meg egy hosszabb összefoglaló cikk a mai magyar monarchizmus helyzetéről. Ágoston Balázs írását ajánlom mindazoknak, akik e politikai jelenséggel csak mostanában ismerkednek, s tágabb ismeretek megszerzésére törekednek.

 

Magyar Demokrata - konzervatív hetilap


 

Élő monarchizmus

 

Jövőt kémlelő nemzeti körökben gyakran beszélnek a Szent Korona tanáról mint lehetséges kitörési pontról. Ám annál kevesebb szó esik az elválaszthatatlanul hozzá tartozó államformáról, a királyságról. Pedig több mint ezeréves hagyományrendszerről van szó, melynek hívei a katakombákból napfényre léptek. A Demokrata szemügyre vette a kortárs magyar monarchizmust.

 

A monarchizmus mint közéleti magatartás viszonylag új keletű jelenség. 1945 előtt, a Magyar Királyság jogfolytonos fennállása idején nem kellett vállalni a királyság intézménye melletti elkötelezettséget, hiszen természetes volt, hogy az élet az ezeréves államforma keretei között zajlik. Az elmúlt 63 évben viszont mintha mindent elfelejtettünk volna, ami addig történt. A királyságról kizsákmányoló, elnyomó, feudális csökevényként beszéltek az iskolákban, s mindmáig a jobboldalon is csak addig jutnak el néhányan, hogy a Szent Korona tanát vagy annak néhány, tetszőleges elemét beépítsék tanaikba. Az államformaváltást, pontosabban a királysághoz való visszatérést annál kevesebben szorgalmazzák. Pedig szó sincs anakronizmusról, a történelem kerekének visszaforgatásáról. Annál inkább egy súlyos tévedés helyrehozataláról, a magyar történelem szerves folyamatának helyreállításáról. Önmagunkhoz való visszatérésről.

Ma a világ számos országában királyság, illetve valamilyen ennek megfelelő államforma áll fenn. Európában is találhatunk néhányat, így Spanyolországot, Angliát, Belgiumot, Svédországot, de Luxemburg például nagyhercegség. A hispánoknál kifejezetten élénk monarchista tevékenység tapasztalható, a Tradicionális Karlista Közösség (Communión Tradicionalista Carlista) tagjai kombattáns módon lépnek fel az erősebb, szilárdabb királyi hatalomért. Ugyanezt tette 1981-ben Antonio Tejero alezredes, aki fegyveresei élén berontott a parlamentbe, hogy a köztársasági elemek térnyerését megakadályozza, s felajánlja szolgálatait az uralkodónak a királyság megszilárdítása céljából. (Hasonló kísérlet volt 1970-ben Tokióban Misima Jukióé, aki a császárság deszakralizálódására akarta felhívni a figyelmet.)

Az európai republikanizmus szülőföldjén, Franciaországban sem mindenki rajong a köztársasági hagyományokért: a Camelots du Roi, azaz a Király Apródjai nevű szervezet tagjai rendszeresen lefestik Párizsban a Jakobinusok tere utcanévtábláit, minden évben megemlékeznek XVI. Lajosról, s megkoszorúzzák Jean ne D'Arc szobrát, noha ezt időnként rendőrkordonnal igyekeznek megakadályozni a hatóságok. Az „apródok" a hétköznapokon sem tűrik a királyság szidalmazását, s aki előttük erre vetemedik, azt alkalomadtán sétapálcáikkal helybenhagyják. Ugyancsak a galloknál tevékenykedik a Vendée Emléktársaság, mely a köztársasági jakobinus terrorral szembeszálló királypárti fölkelők emlékét ápolja. A 19 század végén és a 20. század elején monarchista, nacionalista, korporativista és intranzigens katolikus programjáról híressé vált Action Francaise is folyamatosan hallat magáról. Ausztriában régebb óta aktív a Schwarz-Gelben Allianz, mely a császárság hagyományos fekete-sárga színeit tekinti magáénak a köztársaság piros-fehér-piros zászlója helyett. Ők szívesen feltámasztanák az Osztrák-Magyar Monarchiát, s ezzel nincsenek egyedül, hiszen cseh és szlovák monarchisták is igenlik az elképzelést. Szerbiában pedig egy felmérés azt az eredményt hozta, hogy két és fél millió ember, vagyis az ország összlakosságának harmada egyértelműen örülne a monarchia helyreállításának. II. Karagyorgyevics Sándor trónörökös is fölvetette ennek szükségességét, s még a szerb politikai osztályban sem mindenki utasította el, a Vuk Draskovics-féle Szerb Megújhodási Mozgalom például rokonszenvét fejezte ki.

Ezen államokat idejétmúlt, feudális elnyomással vádolni nyilvánvaló képtelenség. Nem mintha a feudalizmus önmagában igazságtalan, kizsigerelő berendezkedés lett volna, de e témára most nem térünk ki. Annyi bizonyos, hogy szó sem lehet anakronizmusról. Ennek ellenére Magyarországon egyes értelmiségi körök és politikai képviseleteik kifejezetten ellenségesen, gyűlölködve tekintenek a Magyar Királyságra és jelképeire, s a szerves szakralitásra nyitottabb közéleti szereplők sem nagyon tudnak mit kezdeni a monarchia intézményével.

Pedig hazánkban is vannak meggyőződéses monarchisták. Már a rendszerváltozás idején megalakult a Magyar Legitimista Párt, igaz, ez vonalvezetésében kissé eklektikus volt, amennyiben Habsburg Ottó páneurópai tevékenységét igyekezett követni, ami a trónörökös személyes politikájának része, viszont semmi köze magához a monarchizmushoz. A pártként való működés is ellentmondott a királyság gondolatának, hiszen annak lényege éppen a pártokrata berendezkedésen fölül álló örök szintetizáló szerep. Így ez az alakulat nyom nélkül eltűnt a süllyesztőben.

Működik viszont számos lovagrend, egyesület, szellemi műhely. Ilyen a Károly Király Imaliga, a Sándor-huszárok csapata vagy a Kard-Kereszt-Korona Szövetség, mely az általa ultradextrokonzervativitásnak nevezett világszemlélet talaján állva összetett, többrétű eszmeiséget hirdet. Tavaly pedig elindult az interneten a monarchista.blogspot.com oldal, mely magas színvonalon, rendszerbe foglalva igyekszik népszerűsíteni a királyság intézményét. Monarchista írások rendszeresen megjelennek a Miles Christi folyóiratban is, tradicionalista katolikus szellemiségű írásokkal együtt. Ennek főszerkesztője Pánczél Hegedűs János történész, aki az említett internetes oldalt is gondozza. Utóbbi fórum a tervek szerint hamarosan professzionális portállá alakul, a szerkesztő pedig könyvben készül összefoglalni a honi kortárs monarchizmus mibenlétét.

A honlap szerkesztőinek érdeme, hogy a témát bármiféle misztifikációtól, érzelmi túlfűtöttségtől mentesen, valós történelmi ismeretekre alapozva tárgyalják, higgadtan érintve azokat a pontokat is, melyek nemzeti körökben időnként heves felzúdulást okoznak. Ilyen a jogfolytonosság ügye vagy a Habsburg-ház problematikája

A magyar monarchisták szerint jobboldaliságról eleve csak szerves királyság esetén van értelme beszélni. Aki valóban magyar konzervatív, nem is gondolkodhat más államformában, legfeljebb esetlegességgel, kényszerből elfogadhat bizonyos gyakorlatokat. A monarchia ugyanis nem egy a számos államforma közül, hanem a magyarság szerves létkerete, melyet önmagának alakított ki. Ez még 1956-ban is evidencia volt például Mindszenty József számára, aki hercegprímásként a trónörökös akadályoztatása miatt az ország első emberének tekintette magát. A bíboros a királyság letéteményeseként viselkedett, közismert volt legitimista-monarchista meggyőződése. S nem volt egyedül: 1946-ban a Slachta Margit vezette Keresztény Női Tábor következetesen szembeszegült a köztársaságot erőltető kommunistákkal, szociáldemokratákkal, kisgazdákkal, parasztpártiakkal. Ehhez képest ma majdnem mindenki úgy beszél a köztársaságról, mint magától értetődő dologról, mintha sohasem létezett volna más államforma. Autoritás, jogfolytonosság, történeti alkotmány – ez mind hiányzik a politikai osztály gondolataiból. Márpedig az autoritás az, hogy a szerves fejlődés felülről lefelé áramlik. Alulról nem jön semmi. Egy nemzetet csak felülről lehet megtartani.

Figyelemre méltó, hogy a baloldal néhány éve eszmei alapjává tette a tévesen harmadiknak nevezett köztársaságot (1918-ban Károlyi Mihály népköztársaságot kiáltott ki), s ennek védelmében igyekszik mozgósítani időről időre híveit. Beszédes ugyanakkor ennek sikertelensége is. Az ilyesfajta utcai megmozdulásokon lézengő emberek mennyiségét érdemes összevetni azzal a tömeggel, mely az ezredfordulón napokig kígyózott az Országház előtt, hogy leróhassa tiszteletét a Szent Korona előtt. Lám, nemzeti jelképünknek tudat alatt is ilyen kisugárzása, valós hatalma van. A honi monarchisták nem véletlenül mondják, hogy néhány zavaros évtized áll szemben egy évezreddel. „A köztársaságok vérben születnek, a királyságok bíborban”, írják.

Ráadásul abszurd, hogy a népet soha nem kérdezték meg, akar-e népszuverenitáson alapuló államformában élni. Mely ugyanakkor maga is erősen korlátozza a népszuverenitást. Alulról kezdeményezett népszavazás például 1990 óta egyszer sem ért célt. Ráadásul, teszik hozzá a monarchisták, az általános szavazati jog sem feltétlenül hasznos intézmény. Végtére is mélységesen igazságtalan, hogy egy fél liter pálinkáért voksoló lumpen elem szavazata ugyanannyit ér, mint egy keményen dolgozó, gyermekeket nevelő polgáré.

A honi monarchisták meggyőződése, hogy jelen állapotaink törvénytelenek, mivel 1945 óta interregnum van. A köztársaság 1946-ban szovjet megszállás alatt jött létre, amikor a szovjet dominanciáin Szövetséges Ellenőrző Bizottság betiltott bizonyos pártokat, százezreket pedig rendelettel zártak ki a szavazati joggal rendelkezők köréből, ráadásul valamirevaló szavazó jegyzéket sem lehetett összeállítani, hiszen az 1947-es békediktátum előtt még az sem volt egyértelmű, ki magyar állampolgár.

A királyság és a köztársaság összevetésekor nem lehet nem észrevenni, hogy nagy uralkodóinkról máig élnek a legendák a nép ajkán, s régi népi motívumokon, templomfreskókon feltűnik a Szent Korona, miközben a köztársaság alakjaira senki nem emlékszik. Meglehet, jobb is ez az érintetteknek, hiszen miként állítható versenybe Szent László, Károly Róbert, Mátyás király mellett egy Károlyi, egy Dobi István, egy Tildy, egy Göncz Árpád? S ha fölmerül a kérdés, voltaképpen mi a köztársaság eszmei lényege s mik a jelképei, bajosan kapunk erre választ. Gyökeresség, jogfolytonosság híján ez érthető is.

A mai monarchizmus elsődleges feladata ezért az, vallják a királyság hívei, hogy tisztázza a fogalmakat. Fából vaskarikának tartják például, ha valaki a köztársaság keretei között akarja újraéleszteni a Szent Korona-tant. A kettő ugyanis nem fér össze A Szent Korona tagjai csak a Szent Koronával lehetnek értelmezhető viszonyban. A monarchisták nem kerülik meg a nemzeti körökben legkényesebb kérdést, a Habsburg-ház problematikáját sem. Határozottan leszögezik, hogy nem Habsburg-restaurációt akarnak, hanem a királyság helyreállítását kívánják. A Habsburg-restauráció ugyanis akkor lenne értelmezhető kifejezés, ha királyságban élnénk, s egy Habsburg- és egy más házból való trónkövetelő közt kéne dönteni. Ma azonban szó sincs ilyesmiről. Ugyanakkor tény, hogy Magyarországon jogfolytonosan, törvényesen legkésőbb a Pragmatica Sanctio óta a Habsburg-Lothringen-ház uralkodik, s jelenleg Habsburg Ottó a trónörökös és örökös király, ami azt jelenti, hogy amennyiben gyakorlati lehetőség nyílna a trón betöltésére, ő gyakorolná az uralkodói hatalmat. A monarchisták világossá teszik történeti alapon, milyen módon lehet valaki uralkodó. Eszerint legfőképpen a primogenitúra és a szeniorátus alapján, vagyis vagy az elsőszülöttség dönt, vagy az, hogy ki a család legidősebb tagja. Ha az első kettő nem áll fönn, akkor lép be az idoneitás, vagyis a rátermettség – így lett dicső király Hunyadi Mátyás. A királyság hívei szerint ezt mindenkinek el kell fogadni, aki monarchistának vallja magát. Habsburg Ottó státusát, dinasztiafőségét nem lehet kétségbe vonni. Ugyanakkor alanyi jogon lehet bírálni cselekedeteit. Ezt maguk a monarchisták is megteszik.

A dinasztiával kapcsolatos magyarországi kuruc érzelmekről a királyság hívei úgy vélik, a Habsburg-elnyomás fogalma történelmileg tarthatatlan, hiszen a családból kikerült uralkodók törvényesen és kényszer nélkül lettek magyar királyok. A törökök kiűzése után a magyar rendeknek elegük volt a szétziláltságból, a vallási megosztottságból, és abból, hogy Thököly hajdúival török zsoldban végigdúlta a Felvidéket. Ezért támogatták a Habsburg-házat, mely a Rákóczi-fölkelés után méltányos és kegyes békét kötött a felkelőkkel, a kuruc sereg tisztjei megtarthatták szerzett rangjukat, a felszabadított jobbágyok szabadságukat és földjüket, s a követelések nagy részét III. Károly beépítette a jogrendbe. Az elnyomást cáfolja az is, hogy a magyar nyelvű irodalom Mária Terézia udvarában virágzott fel, s gazdaságilag is fejlődésnek indult Magyarország, hiszen ekkoriban emelkedett föl a tokaji és a somlói borvidék.

Neuralgikus pont az 1848-49-es események megítélése Ebben a magyar monarchisták álláspontja sem százszázalékosan egységes. Annyi bizonyos, hogy nem lehet feketén-fehéren megítélni a történteket. Az áprilisi törvényeket mindenki elfogadja, mivel a király szentesítette őket. Tény, hogy 1848-ban a reformkor jogos magyar követeléseihez liberális, hagyományellenes tendenciák is társultak, s az események során egyre erősödő módon (ha nem is döntően) jelentek meg republikánus, sőt protokommunista eszmék. (Hiszen 1848 a Kommunista Kiáltvány megjelenésének éve is.) Utóbbiak jellegzetes képviselője volt Táncsics Mihály, aki nem véletlenül névadója a Magyar Szocialista Párt egyik alapítványának. A magyar 1848-at nem lehet értelmezni az európai 1848 nélkül, melynek gyökerei egyértelműen 1789-ben keresendők. A jelképek, a jelszavak is ezt bizonyítják. Történelmi tévedés osztrák-magyar ellentétről beszélni, amikor a forradalmi bécsi légió az uralkodó ellen harcolt, míg számos magyar tiszt és arisztokrata hű maradni királyhoz. Olyan jeles államférfiak, mint Deák vagy Széchenyi visszavonultak a közélettől, amikor fegyveres összetűzéssé fajultak az események. Jellemző az egyoldalú történelemszemléletre, hogy azokról a jeles magyar államférfiakról szó sem esik, akik 1847-ben megalapították az aulikus ellenzéki Konzervatív Pártot: gróf Szécsen Antalról, gróf Cziráky Jánosról, gróf Majláth Györgyről, gróf Dessewffy Aurélról, báró Jósika Samuról.

Világosan kell látni azt is, hogy nem az uralkodó tört Magyarország ellen, hanem a forradalmi, liberális bécsi kormány. (A későbbi abszolutista miniszterelnök, Bach 1848-ban a bécsi barikádokon harcolt császára ellen). A tragikus összecsapás éppen az uralkodó szintetizáló szerepének akadályoztatása miatt tört ki.

Az 1848-49-es eseményekkel kapcsolatosan a monarchisták felhívják a figyelmet, hogy a történészek közül is sokan polgárháborúnak tartják az akkor történteket, hiszen a Szent Korona tagjai fordultak egymás ellen. Sajnálatos módon a békekísérletek hatástalanok maradtak, sőt az e célból Pestre utazó Lamberg grófot a magyar főváros utcáinak népe meglincselte. Mindazonáltal a jogos nemzeti követelések vitathatatlanok. Ugyanakkor tisztán kell látni, hogy a Batthyány-kormány lemondása után egyre erőteljesebb volt a republikanizmus megjelenése. Az Országos Honvédelmi Bizottmány rendőrminisztere, Madarász László például Antoine Saint-Justtel, a „terror arkangyalával” rokonítható. Madarász nyíltan hirdette a köztársaságot, s a „forradalmi terrort” is be akarta vezetni, ezt azonban józanabb társai megakadályozták. Köztársasági érzelmeivel nem volt egyedül. Az ugyancsak republikánus Szemere Bertalan miniszterelnök írja naplójában az összeomlás napjaiban minisztertársáról, Batthyány Kázmérról: „A korona mint egy vámpír faldosta oldalamat. Kivinni lehetetlen volt, itthagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányval helyzetem nehézségét. Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte; törd össze, vagy vesd a Dunába.” Úgy tűnik, a Szabad Demokraták Szövetségének megvan a maga történeti előképe...

Mint látható, a kép sokkal árnyaltabb annál, hogysem rövid, tömör állásfoglalást megengedhetnénk magunknak. A monarchisták ezért igyekeznek kerülni a történelmi mítoszrombolást, de azért határozottan leszögezik, hogy iránytűjük mindenkor a Szent Korona és a király. Aki mindig is nemzetek feletti személyiség volt, így értelmezhetetlen a „nemzeti király” fogalma.

A királyság hívei szerint eljött az idő, hogy kilépjenek a nyilvánosság elé, értelmiségi asztaltársaságokból mozgalommá, igazi szellemi műhellyé váljanak. Törekvéseiket számos egyházi személyiség rokonszenve kíséri, sőt van olyan ellenzéki országgyűlési képviselő, aki maga is elkötelezett monarchista, bár ezt taktikai okokból nem hangoztatja. Világossá akarják tenni a királyság és a köztársaság közti különbséget. „Ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével”, írják. Valóban, a köztársaság a jelek szerint nem képes polgárai megvédésére. S míg a monarchiák történetében elvétve akadt alkalmatlan, őrült, despota, becstelen uralkodó, addig a kontraszelektált köztársaságok történetében épp fordítva van: elvétve akad rátermett, becsületes politikus. A királyság biztos iránytű, a köztársaság infernális örvénylés. 

Ágoston Balázs
(Magyar Demokrata, 2008. december 10. XII. évfolyam, 50. szám)

Szólj hozzá!

Címkék: magyar royalizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://viribusunitis.blog.hu/api/trackback/id/tr81827411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.