Az elesett magyar hősök emlékére
- versek -
Estharangszó a csatatéren
Paripám kifáradt
Szilaj rohamában,
Kengyelszorítástól
Acéllá lett lábam
A harc viharában;
Orosz főket vágva
Karom vassá dermedt:
Köröttem friss vérben
Haldoklók hevernek;
De estharangszóra
Könnyem hull a hóra,
S loppal otthon termek.
Lágy estharangszóra
Összegyűl családom:
Serdülő gyermekim
Feleségem látom,
S mindnyájuk megáldom!
Értem imádkoznak
Galambszívvel, halkan:
Hogy Isten megóvjon
Halálos rohamban!
Itt lelkem megrázza
Haldoklók fohásza,
S imára nyil ajkam!
S látom ránézve a
Vérbetiport hadra:
Keresztjét egy orosz
Vérző ajkán tartja,
S fénybe borul arca;
S egy kis család képét
Szorítja szívére:
Arra patakzik rá
Szíve meleg vére!
Leszállok lovamról,
S míg az estharang szól,
Imádkozva omlom
A harcos testvérnek
Véres keresztjére!
Patyi István
Ki tudja, hol?
Hány aggódó szív kérdi ezt,
Kit éjjel éber gond ijeszt:
Ki tudja, merre kóborol?
Ki tudja, hol!?
Hány anya lelke megremeg,
A messze révedő szemek
Fürkésznek s könny patakja foly:
Ki tudja, hol!?
Fiáról nincs hír. Merre lett?
Töpreng s nincs rája felelet.
Künt csak a síró szél dalol:
Ki tudja, hol!?
Az arc barázdával tele,
Szívek fájó kérdőjele.
Tán elesett már valahol,
Ki tudja, hol!?
Örök anyai szeretet,
A kínok kínja jut neked.
Benned az égő tűzpokol
Nyugtalansága zakatol:
Ki tudja, hol!?
Feleki Sándor
Üzenet
- egy harctérre küldött bibliában -
Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!
De harc után, vagy fegyvertelenül,
Árván ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le hozzá érező sziveddel,
S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!
Szabolcska Mihály
Tudom…
Tudom, hogy fog még írni!
…Majd, ha a tavasz eljő,
Vágtatva kavarog sok sötét felhő,
A tavaszi viharok idején,
Eszébe jut… egy könny… egy dal… meg: én.
Nem levél lesz az: a vágy sóhaja!
Párját hívó dalos madár szava,
Tavasz okozta öntudatlan mámor,
Mely könyörög, hív, sóhajt - s már nem vádol.
Tudom, hogy írni fog, remegve várom,
Erről szövődik bennem minden álom,
E levéllel van a lelkem tele,
Ez a holnap csodás ígérete!
… Ott találom majd az asztalomon,
Kigyúl tőle az arcom, homlokom,
Tudom, majd minden könnyem rája hull,
S tudom, hogy visszaküldöm olvasatlanul.
Tábori Piroska
Egy szem buza
Felvitték a szegényembert
Lengyelország közepébe,
Lengyelföldi nagy mezőben
Golyó szaladt a szívébe;
Kinyújtózott egy barázdán
Mialatt a sírt megásták,
Szíve mellé két szanitéc
Odatett egy kenyértáskát
… Jaj istenem, istenem.
Kenyértáska fenekében
Meghúzódott egy szem búza,
Hozzáért a szegényember
Véres blúza, piros blúza;
Átázott a vér a táskán,
Kicsirázott a mag tőle,
Lengyelország közepében
Búzakalász lett belőle.
… Jaj istenem, istenem.
Levágták a lengyel búzát
Nyár derekán a honvédek,
Vagonokba rakosgatták
A lisztet, a kenyér végett…
Jó ég tudja, hogy jutott el
Az egyik zsák a Tiszához,
Tiszamenti kis tanyán a
Szegényember asszonyához.
… Jaj istenem, istenem.
Szegényember menyecskéje
Éppen az ebédre főzött,
Derekához egy nagy szőke
Muszka legény dörgölőzött;
Szegényember asszonykája
Kínálgatta minden jóval,
Lengyel búza lisztjiből lett
Lágy kenyérrel, friss cipóval.
… Jaj istenem, istenem.
Hát amint az ifiasszony
Kenyeret szegett a késsel,
Elkezdett a kenyér sírni,
Hangos jajveszékeléssel;
Piros lett a kése, mintha
Megmártotta volna vérben
És az az egy búza szeme
Feljajdított a kenyérben:
"… Jaj istenem, istenem.
Emőd Tamás
Bevetetlen földek
Nagy, nagy pusztákon nem szánt, csak a szél,
Vetetlen földek nyúlnak el a ködbe.
Halkan sirató őszi ég alatt
Az ugar mintha panaszkodva nyögne.
Az ugar sóhajt: Árván, özvegyen,
Én gondviselőm, ó hogy várlak téged!
Én édes gazdám, ó hogy szomjazom
Életfakasztó, forró verítéked!
Én vagyok: a Föld, drága asszonyod,
Teli a méhem kincscsel, szerelemmel.
Hű asszonyodnak termő, szent ölét
Hát meddőségre kárhoztatod, ember?
Ó mily örömmel tárnám dús, kövér
Húsom az éles, hasító ekének!…
De halálmagot vetnek csak belém
S barázdát bennem gyilkos árkok tépnek.
Fölver a dudva, elborít a gaz,
Ki virágot teremnék és kenyeret!…
Nászágy voltam és bölcső eddig én,
S ezentúl már csak koporsó legyek?
Hát meg akar az Élet halni itt,
A pusztulásnak ád mindent örökre?…
Nagy, nagy pusztákon nem szánt, csak a szél:
Az ugar sír a ködbe…
Sas Ede
Gyászolók
Két ifjú nő jött szembe vélem
Sötét-éj-fátyolok alatt.
S a rózsás-üde, bájos arcok
Derüs-békén mosolyganak.
Meghalt valaki, kit szerettek,
De könnyük most már elapadt.
Mint nyáreső korhadt fatörzsre
Ha hullt, s utána süt a nap.
Jövök haza, tükörbe nézek
S virágdíszes kalap alatt
Látok szemet, mely csupa bánat
És fáradt arcvonásokat.
Nem halt meg senkim, gyászt nem hordok -
Nem ért ily kegyetlen csapás -
Csak álmok haltak el lelkemben,
És semmi más… és semmi más!
Takács Edith
Sóhaj a lelkem után
Amióta csatatér a világ,
Messzire vált a lelkem tőlem:
Kószál rengeteg temetőkben.
Vért lát a kelő nap rózsaujján,
Vért a forró dél sugarában,
Vért az alkony bús biborában.
Vértől vak szeme nem láthat engem,
Régi énemtől olyan idegen,
Ha újra rám néz, jaj, megismerem?
Pedig volt sok szép találkozásunk,
Álmatlan éjek hozták hozzám,
Gazdagon, termőn mosolygott rám.
Ha elváltunk is kósza reggel,
Visszajött egy-egy estharanggal,
Balzsamosan, gyógyítva, dallal.
… De mióta csatatér a világ,
Félek, félek: elmarad tőlem,
Tétován a nagy temetőben…
Ifj. báró Wlassics Gyula
A magyar faluk…
A magyar faluk és kúnsági földek
Bánatba fagyva dermedten várnak,
S az őszi napok vak ködökben járnak
És minden mosolyt, örömöt megölnek,
S a vizek sírnak, mintha lelkük lenne,
Könnyes szavuk a távolba szakad
S fövenyük, mintha messze üzenne:
Hozzátok vissza a nyugalmamat,
Hozzátok vissza a mi örömünket,
Halászok csöndjét és a vizek álmát,
Faluink csillagos, halk éjszakáját,
És áldott földünk termő erejét,
Hozzátok vissza a kaszát, ekét
S a fiainkat: élő vetésünket,
A mi tulajdon lelkünket!
A magyar faluk és kúnsági földek,
Most mind égő aranyba öltöznek,
És fényben úsznak a csöpp háztetők,
Ezüstösek a tarlók, legelők,
És mint a gyémánt ég a lányok szeme,
És hajuk szőke, mint a búzakalász,
Vagy mint az éjfél, komor, fekete,
És az arcuk, mint a hamvas barack,
És az ajkuk, mint piros cseresnye,
És szavuk lágy, mint az őszesti szél,
És bánatuk, mint kis harang zenél,
Mikor árvultan a párnára dőlnek
Ne verd Uram, több bánattal e földet!…
Peterdi Andor
A tavaszi szél…
- 1915 -
Drótokon orgonál, vizeket zaklat,
Hegyeken csavarog, felhőket szaggat,
Tüzet fúj, füstöt fal, incselkedik lágyan,
Bujkál a viganók rejtelmes fodrában,
Hajfürtöket kuszál, titkokat kisér:
A tavaszi szél, a tavaszi szél.
Fülünkbe muzsikál, szivünkbe csilingel,
Arcunkat becézi, ajtónkon kilincsel,
Hol gyöngés, hol hűvös, változó a kedve,
Nincs, aki szeszélyét bilincsekbe verje.
Kunyhótól röptében az egekig ér:
A tavaszi szél, a tavaszi szél.
Tanyákra bekopog s hurrá! tova vágtat,
Fölriaszt álmodó, öreg kápolnákat,
Vakolatot tép le, kereszteket tördel,
Incselkedik jámbor, csemete törzsekkel,
Vándorokat kerget, fecskéket kisér:
A tavaszi szél, a tavaszi szél.
A dermedt kő-szfynxek homoksírját ássa,
Mert ő a sivatag szörnyű óriása,
Egyik lába itt van, a másik ki tudja?
Messze Indiában a pusztákat futja,
Cimborája ördög, hiteget, igér:
A tavaszi szél, a tavaszi szél.
Bomlasztja a földet, kergeti a vért,
Don Juant követte, űzte Ahasvért,
Hírnöke viharnak, vizek haragjának,
Amikor széttépnek: ágyat, medret, gátat,
És akkor mosolyog, ha mindenki fél:
A tavaszi szél, a tavaszi szél.
Vajjon mit hoz mostan? lessük sóhaját,
Életet, nyarat, vagy fekete halált?
Pásztorórák üdvét, égő kínokat?
Röptében vajjon most miket osztogat?
Ó, annyi a vágyó, aki vár, aki kér,
A tavaszi szél, a tavaszi szél!…
Peterdi Andor
Szomorú anyák
Anyák, anyák, szomorú anyák:
Ti glóriásan szent, szent asszonyok!
Meddig hullnak e világra még
Az örök-szépnek hittből a romok?
Meddig omlik még az ifjú vér;
Húny ki vágy, dal, álom, szerelem,
A hollók szállta piros temetőn:
A gyászba fúló csatatereken?…
Anyák, anyák, szomorú anyák:
Ti glóriásan szent, szent asszonyok!
A könnyetekből egyszer ki emel
A fájdalomnak gyémánt templomot?
Zivuska Andor
Huszárok
Huszárok vágtatnak fehér paripákon,
És nótájuk fölzeng mind a négy határon;
Vágtass lovam, vágtass szélnél sebesebben.
A végeknél várnak, hazánkra vigyáznak,
A mi bajtársaink már ott vérben áznak;
Vágtass lovam, vágtass, szélnél sebesebben.
A mi pusztáinkat áhítják a cenkek
Ahol a te csikód mézázva legelget,
Vágtass lovam, vágtass szélnél sebesebben.
A mi ugarunkat ők akarják vetni,
A Tiszán itatni, a partján etetni,
Vágtass lovam, vágtass, szélnél sebesebben.
Az acél buzánkat akarják aratni,
Mint a veszett ebek husunkba harapni,
Vágtass lovam, vágtass szélnél sebesebben.
Vérünkre szomjaznak, életünkre törnek,
Falvainkra szörnyű tüzeket söpörnek,
Vágtass lovam, vágtass, szélnél sebesebben.
Tőből a rózsánkat vadul kiszaggatnánk,
És meddővé tennék magyar egünk napját,
Vágtass lovam, vágtass szélnél sebesebben.
Kő lenne a párnánk, kemény föld az ágyunk,
Ha az ellenségnek ott mi meghátrálunk,
Vágtass lovam, vágtass, szélnél sebesebben.
Mint a nyári zápor hullnak ott a rendek,
És halált aratnak, mert halált vetettek.
Vágtass lovam, vágtass szélnél sebesebben.
Hajnali kürt-szóra majd csak oda érünk,
Szügyedre az égből tűzcsillagot tépünk:
Vágtass lovam, vágtass, szélnél sebesebben.
Peterdi Andor
Indul a század
Zúg a kaszárnya. Fürge dob pereg,
Sorakozik sok délceg, friss gyerek;
Piros arcok, vadonatúj ruhák,
De a szívek még gyöngédek, puhák.
Könnyét elűzni mind csacsog, fecseg,
Nagy komolyan bár, - hisz' húszévesek,
De a vérük vadul lüktetve lázad:
Ma délben indul a század.
Csupa gyerek mind, csupa szép remény.
Fejük rajongó és karjuk kemény,
Szívük szelid még, álmokat szövő,
De lelkükben ott szunnyad a jövő.
Katonásan szemük előre néz,
Tekintetük oly tiszta és merész,
De titokban mind lát egy kicsi házat…
Ma délben indul a század.
Köröttük testvér, szülő, jóbarát
Szegélyezi a kaszárnya udvarát;
Elfordul, kinek könnye kipereg:
Ne lássa most, ne lássa a gyerek!
Menjen keményen, könnyen, könnytelen,
Menjen vigan, - ha menni kénytelen.
Ez egy könnyért elsírunk otthon százat.
Ma délben indul a század.
Vigye vidáman ifjú életét,
Magyar mezők szabad lehelletét,
Jövő reményét, győzelem hitét,
Vigye magával mindnyájunk szívét!
Golyó ne fogja és ne fogja kard
A nagyra hívott, fiatal magyart;
Könyörög érette gyöngeség, alázat…
Ma délben indul a század.
Lágy szellő sóhajt, zászló fellobog,
Megperdülnek a szózatos dobok.
Fölvillan a kard percnyi ideig
S mint roppant szív, dobbannak lépteik.
Ritmusa éled friss magyar dalon,
Visszhangot verve szíven és falon,
Köszönti szépen a szülőt, a házat
- S eltűnik lassan a század.
Jászay-Horváth Elemér
Kép az utcáról
Sötét az est. Kopott köpenyben
Megy egy öreg népfölkelő -
Balról újdonsült, ifjú hadnagy
Kardját hetykén csörtetve jő.
Népfölkelőnk ránéz a tisztre,
Büszkén pillant feléje ez -
S a vén harcos emeli balját
Kopott sapkája szélihez.
"Jobb kézzel szoktak szalutálni!" -
Kiált a tiszt, s haragra gyúl.
"De jobbomat én elvesztettem
Az Isonzónál, hadnagy úr…"
… Csend lesz. A hadnagy arca sápad,
Majd szégyen pírja üli meg -
S a fényes tiszt - emelve jobbját -
A kopott hősnek - tiszteleg.
Szász Károly
Szomorú esték
Szomorúak falun most a téli esték,
Nem múlatnak ott a lányok és menyecskék,
Híre sincs ott enyelgésnek, tréfaszónak,
Nótázásnak, mesemondó, víg fonónak.
Szép menyecskék, lányok búsan üldögélnek
Világánál a kandallók rőt tüzének,
S egyre csak azt hajtogatják, eltünődve:
"Én Istenem, csak még egyszer visszajőne!"
Kelletlenül áll a munka a kezükben,
Keserű gyász fájdalma ég a szemökben,
Udvarolhat a kis tücsök lágy gitárja,
Egész este egyikök se hallgat rája.
Nő az idő, későre jár innen-onnan,
Hosszúkat üt már az óra a toronyban,
Tűzvilág is bóbiskolni rég elkezdett,
Mire ők is valahogyan lepihennek.
Lepihennek, de nem azért pihennek le,
Hogy az ágy a bánatukat elrengesse,
Csak szeretik azt a kedves, csöndes helyet:
Tanútlanul sírdogálni jobban lehet.
Azok pedig, akik után sírdogálnak,
Csaták terén elhagyják a síri ágyat,
S anélkül, hogy földi ember tudna róla.
Útra kelnek az éjféli kakasszóra.
Fagyos szelek paripáin szétrobogva,
Száguldoznak elhagyott, szép falujokba,
Zúgva-búgva vágtatnak az utcán végig,
El egész a búbánatos, kis hajlékig.
Megállnak ott az egykori boldog tanyán,
Bezörgetnek gyöngéden a ház ablakán,
Besusognak földöntúli, titkos szóval,
Megáldják a benn lévőket ezer jóval.
És akiket még öleltek minapában,
Mikor itthon legénykedtek bokrétásan:
Galambjoknak igaz szívvel vallást tesznek,
Hogy mást még a másvilágon sem szeretnek.
Míg a síri takarodót hajnal felé
A kakasok trombitája elzengené:
A sok árva, örömtelen ház ablakját
Jégvirágok csokraival tele rakják.
Jakab Ödön