Viribus Unitis!

Aktuálpolitikai kérdések és azok háttere ultradextro-konzervatív szemszögből.

Látogatók 2009-ben

free counters

Friss topikok

  • Otido: @Otido: Tévedtem, valóban Jean-Baptiste Carrier. Kevertem Collot d’Herbois-val és Couthon-nal, aki... (2011.11.08. 08:30) La Vendée Militaire
  • Szigmund: Üdv! ,,Azokat az embereket képviseljük, akik a magyarság egységével szimpatizálnak.'' Ez nekem kis... (2011.07.20. 07:38) DKKP - Hűség, Igazság, Tisztesség
  • krampam: királyi sarj ne legyen republikánus! vagy király vagy semmi. szerintem. (2011.03.22. 11:41) Diszkrimináció
  • sat.: Anna Seghersnek vagy egy jó kisregényi: A rabszolgaság visszaállítása Guadeluope szigetén Érdekes... (2010.04.21. 19:08) L'Union Fait La Force
  • citromosjegestea: @HuPiedone: Inkább hasonlítanám a Törököknél lévő szultánságot a britek Alkotmányos Monarchiájához... (2009.10.30. 12:10) V. Oszmán szultán - az utolsó Ottomán

Logo



Mai konzervatív filozófia IV.

2009.08.14. 17:30 anders

A Roger Scruton tollából született Mi a konzervativizmus? című elemzésnek újabb részlete olvasható a következőkben. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A negyedik rész a személyes kormányzásról valamint a tulajdonról is igazságosságról szól.

Mi a konzervativizmus?

Személyes kormányzás

  Ahogy már jeleztem, a konzervativizmus szkeptikus az eszményekkel szemben és inkább foglalkoztatja az állam természetes egyensúlyi állapotának fenntartása, mint az, hogy valamilyen külső cél felé vezérelje, amely idegen tőle. A konzervatív gondolkodás mindazonáltal határozott képet rajzol a politikai és polgári erényekről, és ez igencsak vonzó lehet mindazok számára, akik alaposan végiggondolták a modern történelmi katasztrófák okait.
  Ez a kép a fejlett személyes államot ábrázolja. Az állam nem csupán korporatív személy, a korábbiakban vázolt értelemben, hanem egyúttal a személyiség jellegzetes erényeivel is bír. Személyes kapcsolatban áll állampolgáraival és (ahol lehetséges) a többi személyes állammal. A forradalmi nézetekből fakadó személytelen zsarnoksággal szemben a konzervatív államot minden ízében áthatja a beszámoltathatóság elve. Ebben az államban a kollektív tettek sem indulnak jobb eséllyel a törvény ellenében, mint az egyéni tettek – de nem is fenyegeti vagy akadályozza őket a törvény, mely védi a szabad társulásokat és bővelkedik olyan elgondolásokban, melyek nélkülözhetetlenek az intézmények kiépítéséhez.
A személyes kormány apparátusa az állampolgárok által önként ráruházott autoritással rendelkezik, ám mégsem törekszik arra, hogy a jog fölé helyezze magát, és nem is lehet erre esélye. A törvények hatálya alá tartozók ugyanakkor széleskörű képviseletet kapnak – a parlament, a bíróságok és a fellebbezési jog révén – a szuverén hatalom előtt, így az uralkodót és az alattvalót a kölcsönös alkalmazkodás állandó folyamata kapcsolja össze. Az ilyen állam a jó szokások, az erényesség és a jó cselekedetek iránti szeretet kialakításán keresztül halad a tökéletesség felé. De semmivel sem valószínűbb, hogy eléri, mint bármilyen más személy esetében, hibáit tehát, ha nincs mód javítani rajtuk, el kell tűrnünk. Mindazonáltal az állam az őt megkötő és cselekvési terét meghatározó történelmi körülményeken belül képes a reformokra és végre is hajtja azokat, amennyiben állampolgárait áthatja a közszellem, és módjukban áll befolyásolni a hatalmon lévőket.
  Személyes állam nem létezhet a jog által védett, törvényes ellenzék nélkül. Az ellenzék felszámolása, amivel egyetlen forradalmi kormány sem késlekedik, az ésszerű döntéshozatal első összetevőjének – az alternatívák szabad megvitatásának – és egyúttal a hibák kijavítási lehetőségének megsemmisítésével egyenértékű. Ez az egyetlen hiba ezernyi másikat szül: az ellenzék nélküli állam nem ésszerű, nem személyes, semmi sem kényszeríti, hogy felelősséget vállaljon hibáiért és bűneiért; a jog sem képes igazán korlátozni, hiszen valahányszor egy törvény az ellentétes vélemény mellett szólna, azonnal eltorzítják vagy módosítják; de nem lehet az erény ösvényére sem terelni, egyrészt nincs, ami erre kényszerítené, másrészt hiányzik belőle a megvalósításhoz szükséges belső késztetés. Még ha ez az állam valamely csoda folytán egy időre erényes emberek irányítása alá is kerülne, akkor sem lenne semmilyen biztosíték arra, hogy erényük megmarad, vagy hogy az állandó változás kényszerének hatására helyüket el nem foglalják romlottabb emberek.
  Más személyekhez hasonlóan a személyes állam sem eszköze valamilyen célnak, hanem cél önmagában, melynek törekvéseit és nézeteit akkor is tiszteletben kell tartani, ha azok változtatásra szorulnak. Identitása történetileg meghatározott, és csak úgy szakítható ki körülményei közül, ha erőszakot teszünk mindazon, ami akaratát és személyiségét kialakította, illetve megsemmisítjük az életét jelentő hűséget. A személyes állam a törvény előtt egyenlő partnerként kezeli a polgárt, tiszteletben tartja méltóságát és autoritását. Nem meglepő tehát, hogy számos konzervatív, megpróbálván konkrét formába önteni a polgár és állam személyes viszonyát, ahhoz az archetípushoz tért vissza, amelyből az kialakult: ez pedig az uralkodó és alattvalójának viszonya, és ezért a személyes kormányzás paradigmájaként az alkotmányos monarchiára hivatkoznak. Ez az álláspont csak azoknak tűnhet anakronisztikusnak, akik még nem fogták fel teljesen az angol szokásjog azon tanának erejét, mely szerint a korona „egyszemélyes jogi személy”.

Tulajdon és igazságosság

  A korábban vázolt konzervatív politikaelmélet nem ad választ a szocialisták legfontosabb kérdésére, amely a tulajdon, a hatalom és az „életesélyek” elosztása. Mindazonáltal vannak bizonyos nem-szocialista, sőt talán antiszocialista vonatkozásai, melyeket nem árt tisztázni.
  A szocialista címszó alá legalább két felfogás tartozik. Az első – melyet a leninizmus testesített meg – utópisztikus, apokaliptikus, el akarja söpörni a dolgok régi rendjét, hogy a helyére olyan új és igazságos rendet állíthasson, amelyben végre érvényesülhet az igazság és egyenlőség. Vallási fanatizmusa és a politika mérséklő hatásával – kiváltképpen a törvényekkel és intézményekkel, valamint az általuk megtestesülő kompromisszumos magatartással – szemben tanúsított türelmetlensége visszataszítóvá teszi mindazok szemében, akik a politikai létezés alapjának a jogot és a kompromisszumot tekintik. A konzervatív gondolkodók mindazonáltal jelentős erőfeszítést fejtettek ki az utópisztikus szocializmus lelkivilágának leírása, illetve bírálata terén. A modern konzervativizmus tudniillik éppen azon törekvés ellenében jelent meg, hogy a vallásos lelkesedést átvigyék a szekuláris világba. Öntudatra ébredését tehát, melyről szívesen lemondott volna, a forradalom nyavalyája kényszerítette ki.
  A szocializmus második típusa nemcsak abban tér el az elsőtől, hogy elutasítja a „forradalmi utat” az alkotmányos kormányzást és a fokozatos reformokat választva, hanem abban is, hogy realistább, kevésbé képtelen célokat tűz ki maga elé. Nem a tökéletes igazság megvalósításáért szállnak síkra, hanem a „spontán” piacgazdaság igazságtalanságainak kijavítását célzó lépések érdekében. A szocializmus ezen típusának követői rendszerint támogatják az alkotmányos kormányzást és a jogállamiságot, és megkísérlik inherensen „célirányos” politikájukat összebékíteni azoknak az eljárásoknak a folyamatos alkalmazásával, amelyeknek értékét számukra sokkal inkább korrektív és nem autoritatív jellegük adja. Nem hívei az állam „elsorvasztásának”, inkább olyan célra akarják felhasználni, melyre adott formájában, csakis az állam lehet képes – a széles körű szenvedés enyhítésére.
  A konzervatívok, bizonyos megszorítások mellett, gyakran fejezték ki szimpátiájukat a szocializmus ezen felfogása iránt. Amennyiben ugyanis az állam tényleg személy, aki a polgárokkal kölcsönös megbecsülés és felelősségre vonhatóság viszonyában áll, akkor aligha lehet érzéketlen az elkerülhető szenvedéssel szemben. Valójában: az első olyan törvényes intézkedések, amelyek később a jóléti állam kialakulásához vezettek, 19. századi konzervatívok gondolataiból születtek.
  A konzervatívok azonban egyre inkább szembekerülnek a jóléti állammal, amelynek terjeszkedése ellen nagyjából három ellenérvet hoznak fel. Először is: a jóléti állam alapját képező „társadalmi igazságosság” eszméje – amely a jóléti államban nem jótékonyságot jelent, sokkal inkább annak a „joga”, aki kap, és nem annak az erénye, aki ad – az erkölcsi érzék romlását vonja maga után, illetve ennek elleplezését segíti. Másodszor: a jóléti állam, amely erre az elképzelésre épül, egyre inkább távolodni látszik az autoritatív és személyes állam konzervatív elképzelésétől, és egy labirintusszerű, kiváltságokkal áthatott arctalan hatalmi rendszer irányába tart. Ez a hatalom olyan polgárságot nevel, mely egyre kevésbé hajlandó felelősséget vállalni, egyre jobban hiányzik belőle a személyes felelősségérzet, és egyre inkább azon bürokrácia adományainak élősködőjévé válik, mely iránt nem érez semmiféle hálát.
  A harmadik ellenérv szerint – talán ismerősebb, bár ideológiai szempontból kisebb súlyú – a jóléti állam többet ígér, mint amennyit teljesíteni tud: rákos daganatként növekszik a gazdasági rendszerben, és végül magát a jólét biztosítását is veszélybe sodorja. A szegények sorsa csak azért javulhat a jóléti államban, mert közben más is változik – nő a termelőerő, ez azonban nemcsak áldás a jóléti állam számára, hanem egyúttal a létét fenyegető veszély forrása is.
  A szocialisták önbizalmát megtépázták a közelmúlt eseményei, és a nyugati választók növekvő kételye ígéreteik iránt. Még nagyobb volt azonban az a csapás, amely a szocializmus elméleti alapjait ingatta meg. Gondoljunk csak a „társadalmi igazságosság” szocialista elképzelését ért kritikákra, melyeket különböző formákban von Mises és Hayek, illetve legutóbb Robert Nozick fogalmazott meg. A szocialisták az igazságosságot az elosztás sajátjaként fogják fel, figyelmüket elsősorban arra fordítják, hogy miként osszák el a „társadalmi terméket” – azaz annak a tulajdonnak, privilégiumnak és hatalomnak összességét, amely kizárólag annak köszönheti létét, hogy az emberek a társadalomban együtt élnek és dolgoznak. Ez az összeg a szocialisták szerint mindennemű abszolút tulajdonosi jog nélkül jön létre, és aztán a „társadalom” (valamiféle szellem, mely az államban nyilvánul meg) elosztja. A terméket, melyet méltányossági alapon kellene elosztani – mondjuk, azok között, akik a legtöbbet tettek megtermeléséért vagy akik leginkább rászorulnak –, valójában a legméltánytalanabbul osztják el, olyan legális jogosítványok alapján, amelyek körülbástyázott és igazolhatatlan privilégiumokat fejeznek ki.
  Más szavakkal, a szocialisták olyan társadalomképet alakítanak ki, amelyből a „tulajdonosi jogok” teljesen hiányoznak. Ráadásul azt is feltételezik, hogy ezeket a jogokat a „társadalom” által gyakorolt elosztás tevékenysége hozza létre. A társadalom egyes tagjait semmi más nem jogosíthatja fel a belőle való részesedésre, mint „tagságuk” és a munkában való részvétel. Csakhogy az az igazságosság legfontosabb elveit sértené meg, ha azok húznák a legnagyobb hasznot társadalmi tagságukból, akik a legkevesebbet dolgoznak. A „társadalomnak” ezért az egyének kezéből a saját kezébe kell vennie a dolgok intézését, hogy biztosíthassa a társadalmi termék valóban igazságos elosztását.
  Számos ellenvetés hozható fel a „társadalmi igazságosság” ezen elméletével szemben. Például milyen alapon tételezik fel, hogy a termék vagy a haszon tulajdonos nélkül jön létre? Nem lehet kétséges, hogy a tranzakciók, melyek során ezek a dolgok létrejönnek, már megalapozzák bennük a tulajdonosi jogot – a jogok biztosítása lenne tehát a gazdasági együttműködés rendes ára? Ezeket a jogokat nem lehet eltörölni anélkül, hogy ne esne igazságtalanság a felekkel szemben: márpedig erre van szükség, ha a terméket valamilyen szocialista terv szerint akarják elosztani. Ezenfelül „társadalom” nevű ágens egyszerűen nem létezik, mint ahogy nincs olyan feladat sem, hogy „a társadalmi termék elosztása”. Az egyetlen ágens, aki képes e feladatot ellátni – az állam –, már úgy jön létre, hogy a polgáraival kötött szerződések, egyezmények és kötelezettségek kötik, így a jog és az alkotmány elkerülhetetlenül olyan jogok betartására kötelezi, amelyeken ő kívül áll. Ha mégis azt hinnénk, hogy ez valós „feladat”, ennek bizonyára az az oka, hogy félreismertük a tulajdonlás és a polgárság viszonyait, amelyek közül egyik sem vezethető le – a szocialisták minden ilyen irányú próbálkozása ellenére sem – valamilyen egyszerűbb, delegalizált társadalmi „tagság” fogalomból.
  Az igazságosság eszméjének valódi alkalmazását nem a társadalmi termékek és javak elosztására vonatkozó nagyívű számítgatásokban kell keresnünk, hanem az egyes társadalmi szereplők, valamint a köztük és a világ között lezajló ügyletekben. A szabadon vállalt egyezség betartása, prima facie, igazságos; egyoldalú felrúgása pedig igazságtalan. Munkára kényszeríteni valakit, majd a terméket beleegyezése nélkül elvenni, igazságtalan. És így tovább. Ezen egyéni ügyleteknek köszönhetően – amelyekben az állam is részt vehet, mint egy személy a sok közül – a tulajdonosi jog és a haszon természetesen oszlik meg. Az igazságosság mindaddig érvényesül, amíg a jogokat tiszteltben tartják; de éppen a jogok létrehozásának és megszerzésének folyamata az, ami egyenlőtlen elosztásukat eredményezi.
  A jogok tiszteletben tartása azonban gyorsan feledésbe merül, mihelyt a „társadalmi igazságosság” fikciója kezdi meghatározni gondolkodásunkat. A társadalmi kapcsolatok szférájából eltűnik a személyes felelősség és kötelezettség érzése, megbomlik a közös vállalkozások egységessége. Ha semmi sem lehet valóban az enyém, amíg a „társadalom” újra el nem osztja, akkor jogosan semmit nem adhatok vagy kaphatok. Ha semmilyen kiváltság nem megérdemelt, amíg a „társadalomisten” kézjegyével el nem látta – noha előzőleg már minden természetes jogosítványt eltörölt –, akkor a nyereségemet nem oszthatom meg mással, s nem lehetek rá büszke jó szerencsém jeleként. De ez csak egy példa a szocialista absztrakció romboló hatására. Azzal, hogy mindenfajta történelmi jogosítványt kiseprűznek a világból, a személyiség alapvető jogát sodorják veszélybe: azt a jogot, hogy a kapcsolatokban a közvetítés alapját azon jogok és felelősségek képezzék, melyeket maguk a kapcsolatok hívnak létre. A szocializmusban az állam minden jogot, minden kiváltságot, minden hatalmat magának követel, a társadalmi „egyenlőség” célja azonossá válik az egyén teljes behódolásával egy korlátlan hatalmú entitás előtt – a szocialista gondolkodás „társadalma” előtt. Ez a teljhatalmú „társadalom” aztán némi fondorlattal bürokratikus, zsarnoki állammá alakul át.
  A konzervatív a tulajdont olyan intézménynek látja, amelyet bár az állam biztosít, erkölcsi és gyakorlati eredete a civil társadalomban, illetve abban a spontán hajlamban keresendő, hogy megszerezzük azt, ami elérhető, hogy együttműködjünk másokkal, és hogy az anyagi világot az egyéniség és az akarat kifejezésévé tegyük. Ezt a prepolitikus hajlamot a politika is átveszi, eltörölni viszont nem tudja. Tulajdonképpen az eltörlésére irányuló törekvések vezettek a modern kormányzás legdurvább formáihoz. Ha már egyetlen filozófiai érv sem képes meggyőzni bennünket a magántulajdon inherens értékéről, akkor ennek az oly sok emberi spontaneitást magába olvasztó intézménynek az elpusztítására bevetett módszerek puszta barbársága elegendő kellene legyen, hogy felnyissa a szemünket. Ha azonban egyszer elfogadjuk a tulajdonhoz való jogot, akkor azon nyomban saját „természetrajzra” tesz szert. Ez a természetrajz és nem a „termelési viszonyok” valamiféle alaprendszerének működése az, ami az ipar és kereskedelem jelenleg létező hálózatát kialakította. Csak a történelem szűk látókörű megközelítése esetén – amely a technikai felfedezések által kiváltott válságra összpontosít – kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy a „kapitalizmus” az emberi társadalom állandó jellemzője. A magántulajdon és a piaci kereskedelem rendszere nem átmeneti jelenség, és nem is törölhető el – a szocializmus ugyan föld alá szoríthatja, de ha ez történik, maga a szocializmus kezd el függeni tőle, és fennmaradása érdekében kénytelen lesz eltűrni a természetes emberi kapcsolatok „második gazdaságát”.

Szólj hozzá!

Címkék: jóléti állam kormány konzervativizmus szocializmus

A bejegyzés trackback címe:

https://viribusunitis.blog.hu/api/trackback/id/tr901309682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása