Viribus Unitis!

Aktuálpolitikai kérdések és azok háttere ultradextro-konzervatív szemszögből.

Látogatók 2009-ben

free counters

Friss topikok

  • Otido: @Otido: Tévedtem, valóban Jean-Baptiste Carrier. Kevertem Collot d’Herbois-val és Couthon-nal, aki... (2011.11.08. 08:30) La Vendée Militaire
  • Szigmund: Üdv! ,,Azokat az embereket képviseljük, akik a magyarság egységével szimpatizálnak.'' Ez nekem kis... (2011.07.20. 07:38) DKKP - Hűség, Igazság, Tisztesség
  • krampam: királyi sarj ne legyen republikánus! vagy király vagy semmi. szerintem. (2011.03.22. 11:41) Diszkrimináció
  • sat.: Anna Seghersnek vagy egy jó kisregényi: A rabszolgaság visszaállítása Guadeluope szigetén Érdekes... (2010.04.21. 19:08) L'Union Fait La Force
  • citromosjegestea: @HuPiedone: Inkább hasonlítanám a Törököknél lévő szultánságot a britek Alkotmányos Monarchiájához... (2009.10.30. 12:10) V. Oszmán szultán - az utolsó Ottomán

Logo



Mai konzervatív filozófia III.

2009.08.13. 22:57 anders

Roger Scruton tanulmányának, a Mi a konzervativizmus? címmel kiadott írás megjelentetésének ezúttal a harmadik szakasza következik. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
A harmadik részben az államról esik szó.

Mi a konzervativizmus?

Az állam

  A konzervatívoknak nem áll szándékában örökérvényű preskripciót adni az államnak; a fennálló rend megértésénél és méltányolásánál, valamint a lehetséges változások kereteinek kijelölésénél többre törekedni nem lehetséges és nem is kívánatos. A konzervatív politikaelméletben a következő elképzelések bizonyultak fontosnak:
  a) Az állami intézmények egy politikai folyamat részei, a civil társadalomnak a szabad társulás szintjén nem kielégíthető igényei ezen keresztül fejeződnek ki. Ezeket az igényeket csak egy olyan egységesített, autoritatív „utasítások láncolata” elégítheti ki, mint amilyen a személyes államban létezik. A jogot, a honvédelmet és a jólét alapvető szintjének biztosítását sorolhatjuk ezen „közjók” körébe – habár ez utóbbi státusát a libertariánus közgazdászok kétségbe vonják.
  b) A társadalmi konfliktusok feloldása egyike a kormány legfontosabb feladatainak. Az államnak ennélfogva rendelkeznie kell a szükséges erővel minden ellene szervezkedő társulás lefegyverzésére, továbbá megfelelő autoritással, hogy döntéseit elfogadják. Más szóval, szuverenitással kell bírnia valamennyi polgára és társulása felett.
  c) A konfliktusok hatékony feloldásának egyik feltétele a polgárok érdekeinek képviselete a szuverén hatalom előtt. Más szavakkal: a politikai folyamatot át kell hatnia a képviselet elvének a parlamentáris intézmények, az adminisztratív bíróságok és a fellebbezési jog révén. A képviseleti intézményeket mindig sokkal könnyebb volt felszámolni, mint létrehozni, fenntartásukhoz pedig állandó védelemre van szükségük, ez az oka, hogy a konzervatív politika egyik alapszempontjává vált.
  A demokratikus választás sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele a képviseletnek. Sőt az autoritással bíró intézmények állandó demokratizálása törvényszerűen oda vezet, hogy a hatalom olyanok kezébe kerül, akik a gyakorlásával járó felelősséget ki tudják játszani. Tehát éppen a kívánttal ellenkező irányba hat, azaz: nem az irányítás alatt álló érdekek képviseletét szolgálja a legfőbb irányítási fórumokon. A konzervatívoknak a demokrácia eszményeivel kapcsolatos kételyei mögött (melyeknek különböző formában Thibon és Mallock ad hangot) ez a megfontolás húzódik. A képviselet elve hozzátartozik az intézményekhez, és politikai rendeltetésük betöltésére csak szilárd autoritású háttér esetén képesek. A választások vagy referendumok alkalmával mindig valamilyen fontos kérdés kerül terítékre. Minél nagyobb a választók köre, annál kevésbé lesznek képesek megérteni a kérdést; s ha minden megkérdőjelezhető, akkor minden – maga a kérdés is – értelmét veszti. Tehát még a demokratikus folyamatnak is olyan kontinuitáson kell alapulnia, melyet maga nem képes kiváltani; az intézmények és autoritások kontinuitásán, ami mértékül szolgál a felmerülő igények osztályozásához. Röviden megfogalmazva: a demokráciának alkotmányra van szüksége, és ennek a demokratikus változások hatósugarán kívül kell esnie.
  d) De Maistre a francia forradalommal kapcsolatban azt mondta, hogy alkotmányt nem lehet csinálni, csak kapni. De Maistre (csakúgy, mint ultramontán társai Bonald és Lammenais) úgy vélte, hogy az alkotmánynak Istentől kell származnia. Gondolatmenetéhez azonban jobban illene, ha azt állítaná, hogy az alkotmánynak a politikai folyamatból kell megszületnie, írásos dokumentummal nem lehet teljes egészében megtestesíteni, vagy hatékonyan bevezetni. (Íme egy újabb példa a hagyomány „láthatatlan kezére”, melynek jótékony hatását azért élvezhetjük, mert nem törekedtünk rá.) A konzervatívok számára az amerikai alkotmány nem cáfolata, hanem megerősítése de Maistre tételének: ez a dokumentum ugyanis azokat a szokásjogi alapfeltevéseket fejti ki, amelyek már addig is működtek az amerikai államban.
  Az alkotmány továbbá nem azonosítható egyetlen dokumentummal, vagy az abban meghatározott intézményekkel sem. Az alkotmány, Spinoza szavaival, az állam lelke, lelkesítő szelleme, mely nem csupán írott törvényekben és paragrafusokban testesül meg, hanem a szokásokban, az általánosan elfogadott feltevésekben, a hallgatólagos megértésben, a kölcsönös bizalomban és a közös elvárásokban is. Mindaz, ami tételesen le van írva, csupán a mindenki által hallható hangja egy olyan lénynek, mely még ezernyi más módon ad magáról életjelt. Az a temérdek papír, amelyet az ENSZ „alkotmánynak” nevez, s a világ könyvtáraiban ilyen címszó alatt szerepel, nagyrészt valami egészen más célt szolgál. Rendszerint nem az államtest lélekadó elvének leírását tartalmazza, hanem a tirannikus hatalom elképzelésére szolgál.
  e) Korlátozott kormányzás. Az alkotmány egyik üdvös hatása az, hogy a kormány hatalmát világos és kiszámítható módon korlátozza. Ha ez nincs így – például csak „feltételes” hatálya van, és „szükség” esetén (erről az uralkodó, a főparancsnok, a junta vagy a vezető párt rendelkezik) félre lehet tenni – akkor az nem valódi alkotmány. A legfontosabb intellektuális kérdés mindig az volt, hogy miként lehetne a hatalmat úgy korlátozni, hogy közben ne szenvedjen csorbát a hatalomnak a szuverenitáshoz szükséges belső egysége.
  Ennek egyik fontos eszköze – melyet az angol alkotmány tanulmányozása nyomán Locke és Montesquieu ajánlott, és amelyet az amerikai alkotmány explicite is megfogalmaz – a hatalmi ágak szétválasztása. A szétválasztás elmélete mind megvalósulásában, mind lehetőségeit tekintve nagyon szövevényes és rejtett csapdákkal teli. Ezzel együtt, két évszázadnyi vita után, amely a korlátozott kormányzás sine qua nonja körül folyt, mégiscsak megszületett egy lényeges elv, mely nélkül nem lehetne több, mint üres fikció – a bírói függetlenség elve. Ha a bírói hatalom nem független a kormány végrehajtó hatalmától, akkor a bírói ítéletek nem szolgálhatnak a vezető és az alattvalók közötti megbízható választóvonalként. Ha azonban a bírák függetlenek, akkor a törvény teljes szigorával léphetnek fel a polgárok képviseletében az állammal szemben. Csak ilyen feltételek mellett (és ezek távolról sem általánosak a modern világban) képes az alkotmány ténylegesen korlátozni az állam hatalmát úgy, hogy az közben megmarad az egységes szuverenitás kifejezőjének. Az állam saját hatalmát csakis így korlátozhatja kiszámíthatóan és ellenőrizhetően.
  A bírói függetlenség törékeny alkotmányos produktum, amely nemcsak explicit szabályokat jelent, hanem bevett szokásokat, elfogadott hagyományt, a különböző pártok közötti bizalmat és kölcsönösséget – és mindenekelőtt egy bizonyos közszellemet, vagy Rechtsgefühlt. A liberálisok általában azért védik a bírói függetlenséget, mert azt az egyéni jogok előfeltételének tartják. Arról azonban általában nem beszélnek, hogy mi a bírói függetlenség elérésének vagy fenntartásának módja. Mint oly sok minden, ami a liberális politikát lehetővé teszi, a bírói függetlenség is egy alapvetően nem-liberális történelem folyamodványa. Olyan konvenciók, hagyományok és hivatalok tartják fenn, amelyekben rengeteg hallgatólagos egyezség és felhalmozott autoritás egyesül. A liberális politika itt is, csakúgy, mint másutt, a konzervatív intézményeken élősködik. Aki a liberális elvekhez következetesen tartja magát, az gyakorlatilag konzervatív. (Összességében ez olvasható ki Hayeknek a szokásjog mellett, a törvények általi jogalkotás ellenében felhozott meglepő, ám briliáns gondolatmenetéből, amelyet itt újraközlünk – ezt a gondolatmenetet egyébként már megelőlegezte Sir William Blackstone a Commentaries on the Laws of England című műve első kötetében.)
  f) A jogállamiság. Az uralkodó és alattvalói (vagy az állam és polgárai) között a jognak kell közvetítenie, és az egyének közötti konfliktusokat is, ahol lehetséges, bírói ítélet által kell feloldani vagy legalábbis a pártatlan bíráskodás valamely olyan gyakorlata révén, amelyben fellelhetőek a jog jellemző jegyei. Minden, ami ennél kevesebb, elmarad a konzervatív szuverenitás-eszmény mögött. A jogállamisághoz sok minden hozzátartozik, és igencsak nehéz lenne elválasztani a történelmi körülményektől. A bírói függetlenség szükséges feltétel; a fellebbezés rendszere, mely az irregularitások és az elfogultság orvoslására szolgál úgyszintén. Az önkényes őrizetbevétel, és a tárgyalás nélküli bebörtönzés lehetőségét szintén ki kell zárni – a habeas corpus hagyományos angol törvénye ennek biztosítására szolgál. E szabadságjog hiányában a törvény és a „törvényes eljárásrend” mindig kiszolgáltatott lesz a hatalmon lévők önkényének. Senki sem vitathatja, hogy vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor az ilyen apróságokról le kell mondani. De azt sem vitathatja senki, hogy a szükségállapot rendkívüli helyzet, és ha a szükségállapot évről évre folytatódik (ahogy ez a világ egyik részében 1917 óta tapasztalható) ez egyértelműen a legalitás hiányáról árulkodik.
  g) Emberi jogok. A modern világban, ahol az önkényuralom állandóan terjeszkedik és növeli hatalmát, az „ember jogainak” követelése egyre sürgetőbb, mégis egyre valószínűbb, hogy süket fülekre talál. A konzervatív számára az emberi jogok követelése súlyát és jelentőségét nem a benne kifejezett eszmének köszönheti, hanem a körülményeknek, amelyek között létrejött. Nem elvont igazságszolgáltatásra való felhívásról van szó, hanem a legitimitás és a jogállamiság visszaállításának követeléséről. Ha létezik egyáltalán természetes jog, akkor a bírói ítélethez való jog feltétlenül az. Amíg az emberek ügyeit nem a jog szabályozza a szó teljes értelmében, addig az ember a lelkét is kibeszélheti a jogok mibenlétéről (bele is vörösödhet), de a világon semmit nem ér el. Amíg az embereket nem a jog kormányozza, addig a jogokat taglaló értekezések műkedvelő metafizikai gyakorlatok maradnak. Ráadásul, Burke és de Maistre óta a konzervatívok körében általánosnak mondható az a felismerés, hogy az egyre több és becsvágyóbb „emberi jogok” kivívására fordított politikai energia – miközben megfeledkezünk a jog és az autoritás kényes gépezetének karbantartásáról, noha a követelt jogok gyakorlatba való átültetését ez tenné lehetővé – egyike a zsarnokság legfőbb okainak. Leo Strauss (akit széles körben konzervatív politológusként tartanak számon) úgy véli, hogy a politika elméletének és gyakorlatának legfontosabb feladata a természetjog keresése és a neki megfelelő intézmények építése. A konzervativizmus azonban igyekszik távol tartani magát az olyan eszméktől, amelyek legjobb esetben is csak zavaros metafizikus érveléssel igazolhatók. Sokkal nagyobb a jelentősége az egyén személyisége és a személytelen bürokratikus állam közötti valódi konfrontációnak, amely egyre elkeseredettebb a modern világban. Az egyén ebben a konfliktusban nem sok hasznát látja egy metafizikus természetjog-doktrínának, sokkal nagyobb szüksége van hatékony jogi eljárásra, amely védelmet nyújthat a hatalom birtokosaival szemben.
  A politikai jog egyfajta vétó a polgár kezében, amelyet pajzsként használhat a fenyegető veszély elhárítására. A jogok biztosítása, s kiváltképpen az állammal szembeni jogoké, elengedhetetlen feltétele a korlátozott kormányzásnak. Ámde a veszélyt, amellyel szemben védelmet remélünk, a jogok nyelvezete is előidézheti. Ugyanis arra is felhasználhatók, hogy politikai szabadságjogok garantálása helyett új és átláthatatlan követeléseket alapozzanak meg. Nézzük csak a „munkához való jogot”: az egyik értelmezés szerint ez azt a jogot jelenti, hogy munkát vállalhassunk anélkül, hogy ebben bárki gátolna. A törvénynek, amely ezt a jogot biztosítja, az a rendeltetése, hogy meggátolja, hogy az embert akadályozzák az általa választott tevékenység folytatásában. A szocialista gondolkodás nyomásának hatására azonban a „munkához való jog” már nem szabadságjogot jelent, hanem mértéktelen követelést az állammal és az államon keresztül mindazokkal szemben, akiknek viselniük kell ennek költségeit. Ebben az értelmezésben a munkához való joga biztosított munkahelyhez való joggá válik – tekintet nélkül arra, hogy ez az adomány megérdemelt-e. Ez a jog csak úgy biztosítható – ha egyáltalán biztosítható –, hogy egyrészt a gazdaság feletti állami ellenőrzést óriási mértékben megnövelik, másrészt olyan rendszabályokat vezetnek be (esetleg kötelező hatállyal), amelyek nyilvánvalóan a szabad gazdaságban élvezett jogok megkurtítására irányulnak.
  Az ilyen típusú „követelésjog” ezért csak úgy biztosítható, ha egyidejűleg növelik az állam hatalmát, illetve az államot szocialista irányba fordítják. A nyelvezet, amely korábban az állam korlátozása mellett szól, egyszeriben a kiterjesztés mögé áll. Ráadásul az emberi jogok erősödését követelő mozgalom egésze a konzervatívok számára visszatetsző fordulatot vett az utóbbi években. A jogok követelése ma egyet jelent az egyén, illetve az egyén feletti szuverenitást az államtól elbitorolni igyekvő csoportok részéről megnyilvánuló igények állandó növekedésével, anélkül persze, hogy az egyén kötelességei növekednének. A kötelességek nélküli jogok követelése erkölcsileg és jogilag is elítélendő. A politikai szférában, ahol mindenféle megalapozatlan követelések és zendülések igazolására használják, komoly veszélyt jelentenek mind az egyes állampolgárok, mind pedig az állam alapját képező engedelmes magatartás szempontjából.

Szólj hozzá!

Címkék: konzervativizmus államelmélet

A bejegyzés trackback címe:

http://viribusunitis.blog.hu/api/trackback/id/tr501308157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.