Viribus Unitis!

Aktuálpolitikai kérdések és azok háttere ultradextro-konzervatív szemszögből.

Látogatók 2009-ben

free counters

Friss topikok

  • Otido: @Otido: Tévedtem, valóban Jean-Baptiste Carrier. Kevertem Collot d’Herbois-val és Couthon-nal, aki... (2011.11.08. 08:30) La Vendée Militaire
  • Szigmund: Üdv! ,,Azokat az embereket képviseljük, akik a magyarság egységével szimpatizálnak.'' Ez nekem kis... (2011.07.20. 07:38) DKKP - Hűség, Igazság, Tisztesség
  • krampam: királyi sarj ne legyen republikánus! vagy király vagy semmi. szerintem. (2011.03.22. 11:41) Diszkrimináció
  • sat.: Anna Seghersnek vagy egy jó kisregényi: A rabszolgaság visszaállítása Guadeluope szigetén Érdekes... (2010.04.21. 19:08) L'Union Fait La Force
  • citromosjegestea: @HuPiedone: Inkább hasonlítanám a Törököknél lévő szultánságot a britek Alkotmányos Monarchiájához... (2009.10.30. 12:10) V. Oszmán szultán - az utolsó Ottomán

Logo



Mai konzervatív filozófia I.

2009.08.11. 21:28 anders

A következő öt bejegyzésben Roger Scruton egy tanulmányát közlöm, Mi a konzervativizmus? címmel. Az 1991-ben megjelent tanulmány tulajdonképpen ma is aktuális mondanivalót hordoz. A piacról, hagyományról, az egyénről, az államról, az autoritásról, a tulajdonról, a családról, a hiearchiáról és a vallásról, erkölcsről kialakított konzervatív nézőpont ma is eligazodási pontot jelenthet minden olvasó számára.
Az első részben a bevezető mellett Scruton piacról és a hagyományról szóló rövid értekezése olvasható.

MI A KONZERVATIVIZMUS?

 Ha egy konzervatívot a politikai meggyőződéséről kérdezzük, könnyen kaphatjuk válaszként, hogy nincs ilyen meggyőződése, sőt, a modernitás legsúlyosabb eltévelyedésének éppen azt tartja, hogy a politikát meggyőződés kérdéseként látja: mintha a politikai célok szintjén vissza lehetne nyerni azt a megnyugtató bizonyosságot, melyet hajdan a vallásos hit jelentett. Egy másik szempontból azonban a konzervativizmus mégiscsak hitrendszeren alapul, ám ez éppúgy ellentétes az elméletalkotással, mint a szocialista vagy a liberális politikai gyakorlattal.
  Sokak szerint a konzervativizmus határozottan modern jelenség, melyet a gyökértelenség tudata és a lelki egyensúly megbomlása hívott életre. Egy bizonyos mértékig ugyanez elmondható a liberalizmusról és a szocializmusról is. Mindazonáltal jó okunk van feltételezni, hogy a konzervativizmus (ahogy azt itt és most értjük) reakcióként jelent meg: először is a francia forradalomra, majd pedig arra a forradalom által életre hívott hozzáállásra, amely az emberi boldogtalanság ellenszerét a nagyívű társadalmi átalakításban látja. Ez a hozzáállás nemcsak a forradalmárokra jellemző, hanem az alkotmányosan gondolkodó szocialistákra is, sőt még egyes, magukat liberálisnak nevező politikusokra is, akik a társadalmi átalakulás eszközét nem az erőszakos konfrontációban, hanem a jogban keresik. A konzervatívok szerint az államot addig fenyegeti a nyugtalanság nyavalyája, amíg az emberek társadalmi és politikai változásoktól remélnek megoldást olyan problémákra, amelyekre nem adható megoldás. A legitimitás érzése megkérdőjeleződik, elvész a személyes felelősségvállalás; az intézmények, az elvárások és értékek elvesztik autoritásukat, mi pedig a kontinuitástól és a megszokott rendtől elszakítva – elbizonytalanodunk, ami újabb tápot ad az ellenséges indulatoknak.
  Sok modern liberális osztja a konzervatívok ellenszenvét a szocializmussal és az állami bürokráciával szemben. A konzervatívok mércéjével mérve azonban a liberalizmus nem fektet kellő súlyt a legitimitás érzetének kialakítására, és érzéketlen a társadalmi összhang és elégedettség forrásai iránt. Ráadásul egy olyan elvont emancipáció elképzelés híve, amely veszélyezteti az engedelmességen alapuló valódi, konkrét szabadságot. A liberalizmus ezért képtelen hatékonyan fellépni a szocialista program kifogásolt pontjaival szemben: a liberálisok ellenségessége a „fennálló” rend és „hatalom” iránt végzetesen meggyengíti azokat a szokásokat, intézményeket és hatóságokat, amelyek megóvhatnának bennünket az új szocialista államtól. A konzervatív legfontosabb feladatának éppen a fennálló rend megőrzését tekinti, és a szocializmus alternatíváját a létező társadalmi rend konkrét realitásaiban keresi, nem pedig a szabadság absztrakt elképzelésében. A modern konzervativizmus nem véletlenül tekintette már első megnyilatkozásai óta – gondoljunk Hume és Burke írásaira – egyik legfontosabb, bár sajnálatosan paradox, törekvésének a szokások és az előítéletek védelmezését.
  A modern konzervatív gondolkodás megértéséhez vezető első lépést a szemantikai higiénia következetes betartása jelenti. A politika nyelvét úton-útfélen oszlásnak indult elméletek és a belőlük származó lázas ideológiák mérgezik; az a szerző, aki nem kellő gonddal választja meg szavait, kénytelen lesz tapasztalni, hogy gondolatait félremagyarázzák és ellene fordítják. Intő példája ennek – mely a modern politika irányát is döntően befolyásolta – a „szocializmus” és a „kapitalizmus” kifejezések könnyelmű elfogadása, mint ellentétes társadalmi és politikai rendszerek megnevezései. Ennek a beszédmódnak az elfogadásával azt is elfogadjuk, hogy a társadalmi és politikai berendezkedések egymástól kölcsönösen függő részek rendszereként írhatók le; a szokások és intézmények a gazdasági „alap” függvényei; a „kapitalizmus” – azaz a beruházási tőke magánkézben való összpontosulása – megkülönböztető és meghatározó jegye annak a gazdasági rendszernek, amelyben előfordul; és a „szocializmus” a maga rivális társadalmi és politikai rendszerével valódi és kivitelezhető alternatívát ír le.
  Mindezen állítások hamisak – egy olyan elmélet terhe alatt nyögnek, amely már rendszeres kifejtése idején is halálos beteg volt –, és jelentőségüket többé-kevésbé elveszítették a mai világban. A társadalmi szokások, a politikai intézmények és a gazdasági tevékenység nem feltétlenül egyetlen rendszer részei, és nem engedelmeskednek semmilyen ismert ok-okozati törvénynek. A modern nyugati gazdaságnak nem az a megkülönböztető jegye, hogy a tőke magánkézben van, hanem a szabadpiac létezése, amely egyrészt a tulajdonosi jogok törvényes szabályozásán, másrészt a vállalkozói közmorálon, felelősségvállaláson és a szerződéses kötelezettségek betartásán alapul. A „szocializmusról” és a „kapitalizmusról” úgy beszélni, mintha ezek alkotnák az emberiség előtt álló egyetlen döntő és kizárólagos választási lehetőséget, annyi, mint a történelmet átengedni a mítosznak, a kritikus értelmet a szellemidézésnek; Wittgenstein szavaival élve ez „az értelem nyelv általi megbabonázása”
  A konzervatív hagyomány nagy gondolkodóinak tanulmányozása közben aligha kerülheti el az olvasó figyelmét az a körültekintés és biztonság, amellyel legtöbbjük az írott szóval bánik. Burke, Tocqueville, Bradley, Eliot, Maitland és Weil nemcsak elegánsan írnak, de tisztában vannak az emberi szó súlyával is. Nyelvük kifinomultsága abból fakad, amiről írnak – társadalmi és politikai helyzetünk önmagában éppoly bonyolult és árnyalatokban gazdag, mint a leírásukhoz szükséges szavak. Feltűnő idegenkedésük az elméletektől, részben igazságtiszteletükből fakad, részben azzal függ össze, hogy óvakodnak elméleteket gyártani a tények megismerése előtt. A politika anyagát, mint élő anyagot közelítik meg, amelyet vétek áltudományos kategóriák mentén szétszabdalni. Ugyanis a konzervativizmus nem meglepő tehát, hogy azok, akik az ember természetéről és céljairól átfogó elméletet akarnak adni, mindig is türelmetlenek lesznek a konzervatív gondolkodással szemben, és a konzervatívok lelkiismeretességét csupán az érthetőségtől való beteges irtózásnak fogják látni. A konzervatív politikai felfogás megértése a hozzá nem ösztönösen vonzódók számára mindig nehezebb lesz, minta liberális vagy a szocialista felfogásé. Ugyanis a konzervativizmus nem törekszik rendszeralkotásra, és gondos nyelvhasználata sem fogja meggyőzni azokat, akik csak egy kidolgozott rendszer keretében megfogalmazott válaszokat tudnak elfogadni. A konzervatívok számára ez csak újabb érv az előítéletek mellett – az ösztönös erkölcsi érzék mellett, amely segít értelmesen cselekedni akkor is, ha cselekedeteink okát nem értjük.
  A konzervativizmus modern formáinak megvitatását célszerű a szabadpiac fogalmának körüljárásával kezdenünk – nem mintha ez a konzervatív gondolkodás kulcsfogalma lenne, de sokan annak tartják. Van azonban egy másik, alaposabb indok is arra, hogy a kritikus fogalmak közül elsőként a piaccal foglalkozzunk, mégpedig az, hogy jól szemlélteti, mit is jelent a szemantikai higiénia követelménye, és hogy mennyire sorsdöntő az előítéletek birodalmát saját előítéleteink nélkül védelmezni.

A piac

  Egyesek szerint a piac az elosztás és a csere leghatékonyabb formája – hosszú távon ez a forma szolgálja legjobban a közjót a legkisebb társadalmi költségek árán. Mások azzal kelnek védelmére, hogy a piac az emberi szabadság paradigmája, általa az emberek szabadon, saját érdekeiknek megfelelően cselekedve, olyan kedvező hatást érnek el, amely, Adam Smith híres szavaival, „nem állt szándékukban”.
  A konzervatív gondolkodásban elfoglalt jelentős helyét Hayek részben annak köszönheti, hogy Adam Smith megérzéséből kiindulva eljutott egy másik, mélyebb megfigyeléshez. Hayek a piacban látja a „társadalmi ismeretelmélet” paradigmáját – a társadalmi kapcsolatokban nélkülözhetetlen ismeretek tárát, amely csak az őt létrehozó társadalmi gyakorlaton belül létezhet. Ez a gondolatmenet (amely Böhm-Bawerk és Michael Polanyi egymástól eltérően kifejtett elméleteiből származik) azt állítja, hogy az áru ára vagy értéke csakis a szabad csere körülményei között teljesen meghatározott: csakis ilyenkor hatékony kifejezője annak, hogy az emberek mekkora áldozatot hajlandók hozni egy bizonyos dolog megszerzése érdekében. A szabadpiacon az áru ára rendkívül összetett információt hordoz mindazok társadalmi viselkedésére vonatkozóan, akikhez az egyes vásárlókat gazdasági kapcsolat fűzi. A piaci beavatkozásnak pontosan ezen információ megőrzése a feltétele, hiszen valamennyi releváns emberi igény ismeretére szükség van hozzá. Amennyiben azonban egy átfogó terv keretében rögzítik az árakat, szabályozzák a munkát és meghatározzák az ellenszolgáltatásokat, akkor sem az árak, sem a bérek, sem a munkaidő nem alkalmas e lényegi információ mérésére.
  E gondolatmenet szerves részét képezi három, a kollektív racionalitás természetére vonatkozó gondolatnak a közgazdaság területére való kiterjesztése. E felfogás szerint a gazdasági érvelés a) gyakorlati, b) hallgatólagos és c) olyan társadalmi ismeretek függvénye, amelyek csak az együttműködés feltételei között kerülhetnek felszínre, az őket létrehozó társadalmi tevékenységen kívül nem léteznek. Ez az ismeret egyszerre premisszája és konklúziója a dinamikus számításnak. Ez nem feltétlenül jelent paradoxont; sőt a játékelméletben az ilyen érvelés létezése az alapfeltevések közé tartozik csakúgy, mint az, hogy a problémák, melyeknek megoldására irányul (koordinációs problémák), esetenként megoldhatóak. Ettől függetlenül az elképzelés alkalmazása a piacelmélet területén rendkívül ellentmondásos.
  Hayek gondolatmenetének vitathatatlanul van egy igazságmagja, és ezt még a szocialisták is kénytelenek voltak elfogadni (sőt talán ők leginkább): a szabad társadalmi kapcsolatok paradigmája az önkéntes együttműködés, melynek során több ember együttesen eléri azt, aminek megvalósításához egyenként nem rendelkeznek kellő tudással és erővel. Az ilyen tevékenységnek szükségszerűen részét képezik a gondolkodás olyan formái, amelyek egyidejűleg hallgatólagosak, gyakorlatiak és közösségiek úgy, ahogy ezt Hayek leírta. Hayek egyszerűen annyit állít, hogy az Adam Smith „nagy társadalmának” megfelelő nem lezárt gazdasági együttműködés esetében, ez a fajta gondolkodás nemcsak uralkodó lesz, hanem alapvető is. Amennyiben a sikeres működéshez szükséges feltételek hiányt szenvednek, annak a tőle függő társadalmi rend látja kárát. Ilyen körülmények között az egyéni érdekek összeütközésbe kerülnek egymással, a láthatatlan kéz fojtogató marokká válik.

Hagyomány

  A fenti gondolatmenetet a gazdaságtan területén szokták segítségül hívni a piacgazdaság melletti érvként. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a konzervatívok osztoznának a libertariánusok rajongásában a piac mint a politikai szabadság egyetlen és elégséges forrása iránt. Éppen ellenkezőleg, a konzervatív a libertariánus piacelméletet pontosan azon tévhit megnyilvánulásaként utasítja el, amelyben a marxizmus is elmarasztalható: feltételezik, hogy a gazdasági struktúrák elsődlegesek az intézményekhez képest, és hogy a politikai rend egyedül a gazdaság függvénye.
  A Kommunista kiáltványban Marx és Engels azért méltatta a „kapitalizmust” (értve ezalatt a piacgazdaságot), mert az elég erős, hogy elsodorja a régi társadalmi rendet, képes minden hitet, értéket és szokást a feje tetejére állítani, és kiszív minden életerőt és tartalmat az intézményekből. Így, feltételezésük szerint, a kapitalizmus a forradalom számára készíti elő a terepet, hiszen felszámol minden olyan erkölcsi akadályt, amely annak útját állhatná. A szocializmust a varázsát vesztett kapitalista világ örököseként képzelték el; úgy vélték, hogy a szocializmusnak nincs szüksége, és nem is tűrheti el azt a varázst, amelytől az ember, „előtörténetében”, függött.
  Néhány évvel a Kommunista kiáltvány megjelenése előtt egy másik, a modern társadalom megértése szempontjából mélyebb és maradandóbb mű is megjelent – Tocqueville A demokrácia Amerikában című műve. De Tocqueville a piacgazdaságban csupán a demokratikus folyamat egyik jellemzőjét látta – ebben a folyamatban a társadalmi rend és az intézmények egyenlő felek közötti szerződés, megegyezés vagy hallgatólagos beleegyezés eredményeként jönnek létre. Ez a folyamat nem a válság, hanem a stabilitás irányába visz, a középszer és a rendezettség felé. Ugyanakkor az amerikai demokrácia kiegyenlítő mozgása sokkal nagyobb ütemben és biztosabban termeli a társulásokat és intézményeket, mint ahogy elpusztítja őket. Az amerikai politikai folyamat éppen mobilitásának köszönhetően tudta újraalkotni a hagyományos rendet és azokat a maradandó intézményeket, amelyekre a hagyományos európai kormányzati rendszerek épültek.
  Az elfogulatlan szemlélő Tocqueville és nem Marx jóslatainak beteljesülését láthatja. A szabadpiac sok mindent elpusztított: mégis egy olyan nagyobb társadalmi erő – az emberi egyetértés ereje – egyik megnyilvánulási formája, amely éppúgy képes intézményeket létrehozni, mint elpusztítani. És bármilyen változásokat is kényszerített ki ez az erő, ezek a politikai intézményekre nézve kevésbé bizonyultak pusztítónak, mint a szocialisták átfogó tervei.
  Ha meg akarjuk érteni a konzervatívok hozzáállását a szabadpiachoz, először egy olyan jelenséget kell megvizsgálnunk, amelyre a piac, állítólag, veszélyt jelent, s amelynek megvédéséért a konzervatív mindenre kész: a hagyományt. Burke, Eliot, Oakeshott és mások értekezései alapján a hagyományos rend konzervatív elképzelését az alábbi megállapításokkal írhatjuk le: 1. a társadalom több, mint az őt alkotó egyének összessége; 2. a társadalmi együttműködés a kölcsönös alkalmazkodás kényes mechanizmusán alapul; 3. ez a mechanizmus az egyén szintjén a „dolgok szokásos menetének” fokozatos elsajátításában nyilvánul meg; 4. ennek eredményeként az egyén szert tesz a társadalmi szokások „hallgatólagos megértésére”; 5. ez a hallgatólagos megértés közvetít az egyén és a társadalom között, ennek révén „tudja, mit tesz”, amikor belép a társadalmi érintkezés hálózatába. Ezt nevezzük mi „hagyománynak”.
  Ebben a felfogásban a hagyomány, természetesen, ugyanannak a jelenségnek a megnyilvánulása, minta piac – a társadalmi érintkezésben megnyilvánuló hallgatólagos és közös megértésé. Míg azonban a gazdasági viselkedés célja az egyéni haszon, addig a hagyomány a fennálló társadalmi rend tudatos elfogadását feltételezi. A hagyomány önigazolást a múltban és nem a jövőben keres, célja nem az egyéni haszon, hanem a társadalmi elfogadottság és megbecsülés. Abból azonban, hogy mind a hagyomány, mind a piac fokozatosan kialakuló, konszenzuális kölcsönösségen alapul, arra következtethetünk, hogy látszólagos kibékíthetetlenségükön felül lehet emelkedni, s valóban nehéz is lenne olyan feltételeket elképzelni, amelyek csak az egyik számára lennének kedvezőek.
  A központi hatóságok éppúgy nem honosíthatnak meg hagyományokat, mint ahogy a gazdaságot sem lehet ésszerűen megtervezni. Mindkettő arra példa, amit Hayek találó kifejezéssel „spontán rendnek” hív: e rend létrejöttének szükséges feltétele a spontaneitás. Ennek megfelelően minden, a hagyomány fenntartására irányuló törekvés pontosan azt a hallgatólagos megértést segíti, amely a piacgazdaságban fejeződik ki, és minden a piaci viszonyok eltörlésére irányuló kísérlet a társadalmi tudásnak azt a magját veszélyezteti, amelyből a hagyományok származnak. Ha van ellentét a hagyomány és a piac között, akkor az a dolgok természetében keresendő: az üzlet előretekintő lendülete és a társadalmi nyugalom visszatekintő jellege között fennálló feszültségben. Ezeknek az ellentétes áramlatoknak az összebékítése, az általuk kiváltott válságok kezelése és annak az egyensúlynak a helyreállítása, amelytől mindkettő függ, a politika állandó feladatainak egyike. Ez azonban nem olyan feladat, amely egyszer s mindenkorra elvégezhető, ha ugyanis a konfliktusban álló felek egyikét megsemmisítik, az menthetetlenül maga után vonja a másik pusztulását is.
  Ez tehát alapos indok a Kommunista kiáltvány apokaliptikus látomásának elvetésére: a hagyományos rend és a szabad gazdaság egyazon társadalmi folyamat két különböző aspektusa, és konfliktusukat valamilyen módon kezelni kell, különben minden elpusztul. Eldobva a marxista szemüveget, azonnal észre fogjuk venni, hogy több évszázados létezése során milyen sikeres volt e konfliktus kezelése. Ha a hagyományos rendnek az a sorsa, hogy a cserétől való függősége okozza vesztét –ahogy Wotan dárdáját Alberich gyűrűjétől való belső függése semmisíti meg –, akkor ennek nem az a magyarázata, hogy a köztük lévő feszültség feloldhatatlan, vagy legyőzhetetlen, hanem az, hogy ahogyan Wagner megmutatja: Alles was ist, endet – és ez az állítás megcáfolhatatlan ugyan, ám nem lehet politikai program forrása.
  A hagyomány ilyetén védelme, persze, módfelett absztrakt és „másodlagos”. Aligha valószínű tehát, hogy nagy tetszést aratna a konzervatívok körében, hiszen az ő hagyománytiszteletük pontosan abból fakad, hogy e hagyomány és nem valamiféle, a hagyomány társadalmi hasznosságát taglaló absztrakt elmélet részeseinek érzik magukat. Ettől függetlenül ez az elmélet számos egyedi gyakorlat alátámasztására alkalmas. A fenti elemzés alapján a házasság hagyomány; csakúgy, mint a jog, kiváltképpen a szokásjog, amelyet a konzervatívok mindig is a rugalmas és autoritatív igazságszolgáltatás példájának tekintettek. A konzervatív elmélet részletei az ilyen intézmények megértésére irányuló kísérletekből állnak össze, de a megoldást nem kívülről, hanem belülről keresik: saját életük és céljaik szemszögéből.

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaság konzervativizmus hagyomány

A bejegyzés trackback címe:

http://viribusunitis.blog.hu/api/trackback/id/tr791303715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.