A magyar pártok időről időre tanúbizonyságát teszik annak, hogy a demokrácia felépítményének olyan alappillérei, amelyek egymás nélkül veszélyeztetnék a létező stabilitást. A pártoknak ugyanakkor önérdeke a rendszer fennmaradása, hiszen anélkül létük kerülne veszélybe. Ennek pedig egyenes következménye lenne a pártapparátus tagjai által szerzett társadalmi-gazdasági pozíciók megingása. Ezért a politikai szervezetek cselekvési mezőit a demokrácia fenntartásának igénye határozza meg - minimális követelményként. Ennek érdekében a - látszólag - ellentétes ideológiai bázissal rendelkező pártok az egymással való összefogástól pedig nem hogy nem riadnak vissza, hanem (bármennyire is, mesterséges módon főként a média által antagonisztikusnak feltűntetett különbségek vannak köztük) egyenesen alapvető kötelezettségüknek tekintik, hogy a megszerzett és kialakított elosztási csúcspoziciókat a jövőben is megtartsák.
A Fővárosi Közgyűlés pártjai legutóbb májusban mutatták meg ennek az itt vázolt ok-okozati láncolatnak a gyakorlati működését.
Április 23-án a fővárosi XII. kerületi második világháborús emlékmű további sorsáról tárgyalt a városvezetés. Ekkor a turulszobor sorsáért aggódó jobboldali tüntetők jogos felháborodásuknak hangot adva a döntéshozókra kívántak (a máskor egyébként a baloldal által is oly sokat hangoztatott civil megoldásokkal) nyomást gyakorolni. Az ülést ekkor végül ennek hatására berekesztették. Egy hónap elteltével, május 29-én a Közgyűlés újra kívánta tárgyalni a kérdést. Ekkor azonban Tarlós István, a Fidesz frakcióvezetője az ülés elején a napirendi vitánál kérte a határozat előrehozását, vagyis hogy első napirendi pontként az ülés elején tárgyaljanak róla, hogy ne ismétlődhessen meg az áprilisi eset. A képviselők megszavazták a javaslatot. Tarlós javaslata nélkül, egy újabb tiltakozással az emlékmű támogatói talán ismét időt nyerhettek volna. (A szobor fennmaradásához egyébként a többség nem járult hozzá, döntésüket azzal indokolva, hogy a bíróság bontásról szóló határozatát a városvezetésnek nincs joga és hatásköre felülbírálni.)
Összefoglalva pedig elmondható, hogy a magyar politikai "elit" bizonyos kulcsszereplőit tömörítő fővárosi intézmény aktorai ezzel a cselekedetükkel is újra bizonyították lojalitásukat a rendszerhez, önmagukhoz - valamint egymáshoz...
A Fővárosi Közgyűlés pártjai legutóbb májusban mutatták meg ennek az itt vázolt ok-okozati láncolatnak a gyakorlati működését.
Április 23-án a fővárosi XII. kerületi második világháborús emlékmű további sorsáról tárgyalt a városvezetés. Ekkor a turulszobor sorsáért aggódó jobboldali tüntetők jogos felháborodásuknak hangot adva a döntéshozókra kívántak (a máskor egyébként a baloldal által is oly sokat hangoztatott civil megoldásokkal) nyomást gyakorolni. Az ülést ekkor végül ennek hatására berekesztették. Egy hónap elteltével, május 29-én a Közgyűlés újra kívánta tárgyalni a kérdést. Ekkor azonban Tarlós István, a Fidesz frakcióvezetője az ülés elején a napirendi vitánál kérte a határozat előrehozását, vagyis hogy első napirendi pontként az ülés elején tárgyaljanak róla, hogy ne ismétlődhessen meg az áprilisi eset. A képviselők megszavazták a javaslatot. Tarlós javaslata nélkül, egy újabb tiltakozással az emlékmű támogatói talán ismét időt nyerhettek volna. (A szobor fennmaradásához egyébként a többség nem járult hozzá, döntésüket azzal indokolva, hogy a bíróság bontásról szóló határozatát a városvezetésnek nincs joga és hatásköre felülbírálni.)
Összefoglalva pedig elmondható, hogy a magyar politikai "elit" bizonyos kulcsszereplőit tömörítő fővárosi intézmény aktorai ezzel a cselekedetükkel is újra bizonyították lojalitásukat a rendszerhez, önmagukhoz - valamint egymáshoz...
