A letölthető írás a XIX. századi magyar nemzetiségpolitikát, és részletesebben a liberális álláspontot vizsgálja. Az egymás mellé sorakoztatott idézetek és állítások nem alkotnak koherens szövegtörzset. Az átvezetések és értelmezések hiánya kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az értékítélet ne az író gondolatai alapján szülessen meg.
Idézet a szövegből:
"Az 1868. 44. tc. nemzeti hovatartozás nélkül deklarálta az állampolgári egyenjogúságot. A nemzetiségi törvény kimondta az egységes magyar politikai nemzet elvét, amelynek minden honpolgár egyenjogú tagja lett, s szabályozták a nyelvhasználatot is. A hivatalos nyelv a magyar lett, de a megyei igazgatásban a kisebbségi nyelveket is elismerte. Biztosította a szabad nyelvhasználatot a községekben, az elsőfokú bíróság előtt, az egyházakban, az alsó és középfokú oktatásban. A kultúrában az anyanyelv fontos szerepet kapott. A törvény nem ismerte el a nemzetiségeket egyenjogú nemzetként, s csak a politikai nemzeten belül teremtette meg az egyenlőséget.
A magyar liberálisok elutasították a külön jogállások teremtésének törekvését, valamint a nemzetiségek követelését a megyék nyelvhatárok szerinti kiigazítására, s ezek területi-közjogi autonómiával történő felruházására.
A nemzetiségek pedig éppen ezen okokból a magyarság fölényétől tartottak, s ezt közösségi autonómiával, illetve politikai szervezetekkel kívántak ellensúlyozni. Ezek a mozgalmak nem bírtak egységes jelleggel: néhányan elfogadták a nekik juttatott jogokat, míg mások passzivitásba vonultak, vagy – például a szerbek és a magyarországi románok – a szélballal összefogva dolgoztak a törvény továbbfejlesztésén. A nemzetiségi törvény a területi autonómiára törekvő nemzetiségi politikusokat nem elégítette ki, és valóban, a merev centralizáció nem egyezett a soknemzetiségű ország etnikai struktúrájával.
Európában ekkoriban – Svájc és Ausztria kivételével – sehol sem volt törvényi szabályozás a nemzetiségek jogait illetően, sőt majdnem mindenütt rendeletileg tiltották is a kisebbségi nyelvhasználatot. Ennek ismeretében viszont a nemzetiségi egyenjogúságról szóló magyar törvényt példamutató megoldásnak tekinthetjük.
Az 1868-as nemzetiségi törvényt a dualizmus egész időszaka alatt nem változtatták meg, és jogi értelemben sem helyezték hatályon kívül."
